Olyan nagy győzelem volt a bécsi 3-0 1985. április 17-én, hogy másnap a legnagyobb nyugalommal tűrtem a sztráda mentén: lerobbant a kocsi. Autónak nem nevezném, Trabant volt, amellyel 48 órával korábban akkori kedvesem váratlanul megjelent naphegyi lakásom előtt, hogy elvigyen az osztrák fővárosba. A járgányt az utolsó pillanatban kérte kölcsön, mivel élénk sárga Volkswagen Bogara az előző este bemondta az unalmast.
Ültünk tehát a füvön a leállósáv mellett, amikor megállt egy elegáns Mercedes, kiszállt belőle egy még elegánsabb úr, aki nem volt más, mint Nagy Zoltán, a Bécsi Staatsoper balettmestere. Elvontatott bennünket Mosonmagyaróvárig, és közben nem Nurejevről, A csodálatos mandarinról vagy a pas de deux-ről, hanem arról a pazar három gólról beszéltünk, amelyet Kiprich József és Détári Lajos helyezett el az osztrákok hálójában.
A helyszínen vagy nyolcezer magyar tombolt, mert a szomszédos szövetség hatezer belépőt adott az MLSZ-nek, a többit meg valamilyen úton-módon megszerezték honfitársaink. A hatezres kontingens gáláns mennyiség volt, mivel a vb-selejtezőt – a Práter stadion felújítása miatt – a mindössze 21 ezer nézőt befogadó Hanappi stadionban rendezték, ahol korábban egyszer sem találkoztak az akkor már 127-edszer randevúzó vetélytársak.
Nagy Zoltán olyan volt, mint Nyilasi Tibor: utóbbi akkoriban a bécsi Austriában futballozott. Együtt Herbert Prohaskával, akinek prímás karikatúrája szökött szembe a meccs reggelén a Kronen Zeitung címoldalán azzal az aláírással, hogy a zeneművész elhúzza majd a magyarok nótáját.
A vendéglátók hangulata tehát gemütlich volt, már csak azért is, mert a magyar válogatott 1976 ősze óta nem nyert Bécsben, igaz, akkor 4-2-re győzött, és a diadalmas csapatból 1985-re egyedül megmaradó Nyilasi két gólt is szerzett. Az osztrákoknál nem jelentkezett ekkora fluktuáció: Prohaskán kívül Friedl Koncilia, Bruno Pezzey, Hans Krankl, Kurt Jara is megőrizte helyét a nyolc évvel korábbi válogatottból.
- Hazánk fiai 1976-ban így álltak fel: Kovács László – Nagy III (Török Péter), Bálint, Kereki, Tóth József – Nyilasi (Rab), Ebedli, Pintér – Pusztai, Törőcsik, Magyar.
- 1984-ben meg így: Disztl Péter – Sallai, Róth, Garaba, Péter – Kardos, Nagy Antal, Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy.
Jó jel volt, hogy az ifjúságiak mérkőzésén a magyarok 6-0-ra nyertek, de ezt nem sokan látták, mert az esőzések miatt a mérkőzést az edzőpályára telepítették. A császárvárost viszont már előző este megszállták a magyarok, miután a találkozót megelőző napon 82 autóbusz lépte át Hegyeshalomnál a határt. A Magyar Ifjúság című hetilap szerint
a »Mariahilfer« úgy festett, mint a Hősök tere környéke a május elsejei felvonulás előtt.
A stadionban eleinte domináltak a csaknem kétharmados többségben lévő osztrák drukkerek, ám bő fél óra múltán már a magyar tábor vette át a hatalmat ugyanúgy, ahogyan a válogatott a pályán. Kiprich két góljával 2-0 volt ide, amikor nyolcezer torokból először hangzott fel rekedten-diadalmasan: „Mexikó, Mexikó!”
A Hanappi légkörét Krankl jellemezte a legjobban. A center, aki a Barcelona sztárja is volt, azt mondta: „Idegenben nem is olyan nagy szégyen 3-0-ra kikapni.”
Merthogy 3-0 lett a vége Détári lövőcsele és bombája nyomán, amely legalább olyan látványos volt, mint Kiprich szólógólja, amellyel a magyar csapat megszerezte a vezetést. „Döme” a 48. percben köszönt be Konciliának, és attól fogva kiteljesedett a mámoros magyar mulatság. A közönség élvezte, hogy ekkora vircsaft lehet Nyugaton, és persze, hogy honfitársaink játéka még a nyolcezernél is nagyobb szám.
A szurkolók a lefújás után sportszárat, mezt, nadrágot, szinte mindent leköveteltek a játékosokról, Kardos József egy szál alsóban táncolt a gyepen, ez volt az a különleges esztendő, amikor áprilisban zajlott a majális. Talán az sem véletlen, hogy a válogatott a Hotel Eldoradóban lakott…
De nemcsak a mérkőzés hőseit ünnepelték. Németh Sándor, az operett nagyja, aki a Raimund Theater és a Volksoper tagjaként a császárváros kedvencei közé tartozott, azt mesélte:
A meccs után osztrák színész barátaimmal találkoztunk egy kávéházban, és pezsgőt bontottak a tiszteletemre.
Az osztrákok tényleg fejet hajtottak hazánk fiai előtt. Prohaska kijelentette: „Ez a legerősebb magyar válogatott, amely ellen valaha is játszottam.” Walter Hörmann elismerte: „Örülhetünk, hogy csak hármat kaptunk, öt is lehetett volna.” Jara pedig így beszélt: „Felteszem, a lelátóról nagy élmény lehetett, ahogyan »ezek« futballoztak. Nekem a pályán nem volt az.”
A Népsport szerint „a magyar válogatott felejthetetlen játékkal érdemelte ki Bécsben a mexikói repülőjegyet”. A Népszava főcíme ez volt: „Újra itt van a nagy csapat”. A Magyar Hírlap ujjongva állapította meg, hogy a válogatott „végig nagyszerűen, hallatlan fizikai és szellemi fölényben játszott”.
A Képes Sport azt írta: „Ezt a három gólt bizonyára láthatjuk összefoglalókban, Sportmúzeum-adásokban, kívánságműsorokban, valamelyik Ecloga és Salamon Béla vonósnégyese között, akárcsak a 6-3 vagy a magyar-brazil góljait.”
Az Ország-Világ című hetilap öles betűkkel tálalta: „Már fejükön a sombrero!” Még a Ludas Matyi is szentelt néhány bemondást a felejthetetlen vb-selejtezőnek: „Nyögte Mezey bús hadát Bécsnek büszke vára”; „A magyarok Nyilasijától ments meg, Uram, minket!”
Azok, akik negyven éve a Hanappiban jártak, nem sejthették, hogy annál is inkább van minek örülni, mint gondolták volna.
A 0-6-ot kevesen éltük át személyesen Irapuatóban. Ám a magam részéről már arra a hatosra is mérhetetlenül büszke vagyok, amit a szovjet válogatott mért a bécsi hősökre.
Manapság úgy néznek rám, mintha a Holdon jártam volna, amikor kiderül rólam: bizony én még láttam magyar csapatot labdarúgó-világbajnokságon.
