Bajnoki programon hetven éve, 1955. március 27-én gyűlt egybe minden idők legnagyobb magyarországi közönsége, 98 000 (89 205 fizető) néző. Pedig nem is volt kettős rangadó: a Dózsa a Doroggal játszott előmeccset, majd a Honvéd a magyar futball második politikai alapon átnevezett Kinizsijével, az FTC-vel találkozott. (Az első a második világháború idején előbb Nemzeti Nehézipari Munkások Sport Klubjává, majd Kinizsivé, végül Nemzeti Vasassá változtatott Vasas volt.)
A bevétel 1955 tavaszán csillagászati összegre, 906 817 forintra hágott, noha a mérkőzés reggelén ez állt a lapokban: „A Népstadion igazgatósága közli, hogy a Bp. Honvéd–Bp. Kinizsi mérkőzésre jegyeket még lehet kapni a Vorosilov úti és Verseny utcai pénztáraknál, 8.30 órától.”
Aztán a Béke és Szabadság című lap tudósítója elandalodott:
A stadionban minden talpalatnyi hely foglalt, a közönség a lelátó minden pontjáról élvezi a játékot, a heti jó munka után a szép vasárnap délutánt.
A Képes Sport is ujjongott: „Sokszor leírtuk már, és biztos, hogy még nagyon sokszor el fogjuk mondani, milyen örömet jelent a sport rajongóinak a mi drága, kedves Népstadionunk. Az emberek boldogan üdvözlik egymást kényelmes helyeiken, de még a játékosok is mintha megilletődöttebben játszanának a gyönyörű környezetben. Minden Népstadion-rendezvény valóságos sportünnepély, ahol felüdülnek a nézők, még ha kedvenceik a végeredmény kialakulásánál némi csalódást okoznak is.”
A két mérkőzésen egyetlen gól esett, azt is a fővároson kívüli szereplő érte el. A Dorog nagyot ment abban az évadban, a vidék legjobbja volt a Honvéd, a Vörös Lobogó, a Kinizsi meg a Vasas mögött, és ötödikként három hellyel megelőzte a Dózsát, ráadásul kevesebb gólt szedett be, mint a Honvéd vagy a Vasas. Hazai pályán csak egyszer vesztett (2-0-ra kapott ki a – mi másra? – Vörös Lobogóra cserélt MTK ellen), Bukovi Márton nagymester Dózsáját Dorogon is 1-0-ra legyőzte, a többi pesti nagy csapattal egyaránt ikszelt.
Centerben jól állt a Dorog, mert Monostori utóbb 9-szeres válogatott lett, szerepelt az 1962-es világbajnokságon, míg Ilku II – a 10-szeres válogatott, ugyancsak vb-résztvevő Ilku István kapus öccse –, aki az ifjúsági válogatott csapatkapitányaként 1956-ban „dobbantott”, az Atético Madrid csapatában játszott 21 bajnoki mérkőzést az 1957/58-as szezonban, majd 1958. július 4-én súlyos autóbalesetet szenvedett, combcsont- és koponyalapi törése volt. Felépülése után az Atlético kölcsönadta az akkor másodosztályú Rayo Vallecanónak, majd a Barcelonánál és az Espanyolnál próbálkozott, de 1961. augusztus 4-én, egy montreali túramérkőzésen elszakadt a térdében a keresztszalag. „Kivételes játékos lehetett volna” – írták róla Spanyolországban.
A Komárom megyei nagyközségben Buzánszky Jenő, a 49-szeres válogatott, vb-ezüstérmes jobb-bekk volt a népesség szeme-fénye. A hátvédet rendszeresen hívták a fővárosba, de mindig azt hangoztatta:
Dorog a világ közepe, Budapest pedig Dorog külvárosa.
A Népstadion fő mérkőzése az 1954-es világbajnoki döntőt idézte abból a szempontból, hogy Czibor Zoltán ugyanúgy jobbszélsőt játszott, mint Bernben. A Honvédot ebben az összetételben küldte pályára Kalmár Jenő, a legendás szakvezető: Faragó – Rákóczi, Palicskó, Bányai – Bozsik, Kotász – Czibor, Kocsis, Tichy, Puskás, Babolcsay. A másik oldalon Sós Károly, a magyar futballtörténet legellentmondásosabb alakjainak egyike ezt a tizenegyet állította ki: Gulyás – Mátrai, Kispéter, Dalnoki – Szabó, Dékány – Orosz, Láng, Ombódi, Vilezsál, Fenyvesi.
A felek nem bírtak egymással, az Esti Budapest azt állapította meg a 0-0-ról: „Csalódottan távozott a közönség a Honvéd–Kinizsi rangadóról. Inkább küzdelem folyt a pályán, mint játék. A Kinizsi védelme sikerrel verte vissza a Honvéd támadásait.” Hozzátette: „Czibor jobbszélre állítása nem bizonyult szerencsés húzásnak. (Miként a Wankdorfban sem – a szerk.) A csatár az első félidőben alig nyúlt labdához.”
A Szabad Ifjúság szintén borongott: „A csaknem százezer néző azt remélte, hogy a slágermérkőzésen, a Honvéd–Kinizsi találkozón színvonalas futballt láthat majd. Sajnos, ez elmaradt, éppen a játék java-borsa hiányzott, a kilencven perc alatt egyetlen gólra sem futotta a két csapat játékosainak erejéből.”
A Népsport versben viccelt:
Jól sikerült a pótlelátók mai premierje, / csak kár, hogy nem volt pótcsatársor, pedig hogy elkelne!
A Népstadionban abban az évben huszonhárom futballprogramot rendeztek, 64 608-as átlag nézőszámmal. Az esztendő öt hazai válogatott mérkőzésén – a svájci vb-döntőben elszenvedett megrendítő vereség ellenére – kereken 100 ezerre rúgott a látogatottsági középérték. Mire az avatás második évfordulója – 1955. augusztus 20-án – elérkezett, sporteseményen 4 millió 282 ezer néző fordult meg az arénában, ahol 1955-ben még tenisz Davis Kupa-meccset is tartottak, de honfitársaink – Asbóth József és a jégkorongban, valamint kosárlabdában is magyar bajnok Ádám András – 3:2-re kikaptak a Luis Ayala, Andres Hammersley összeállítású chilei együttestől. (Az döntött, hogy mindkét dél-amerikai játékos ötszettes maratonit nyert Asbóth ellen.)
Majd az év decemberében bejelentették: megszüntetik a Népstadion állóhelyeit, azokat 26 ezer ülőhellyel váltják fel. A nézőszámon ez nem látszott meg, 1956 első hazai válogatott meccsén, a magyar–jugoszláv mérkőzésen megint 100 ezren tolongtak április 29-én.
Csak az eredmény (2-2) nem volt százszorszép.
