Nehéz helyzetből várta a magyar válogatott a törökök elleni NL-rájátszás visszavágóját: csütörtök este az isztambuli odavágón az ellenfél aratott 3-1-es győzelmet. Másnapi elemzésünkben azt írtuk: játékban a magyar válogatott versenyben volt, ám a döntő momentumokat a törökök uralták, és a magyar válogatottal ellentétben minden lehetőségüket könyörtelenül kihasználták.
Vasárnap kora este, a Puskás Arénában így a mieinknek minimum két góllal kellett a rendes játékidőben nyerniük ahhoz, hogy egyáltalán legyen miről beszélnünk az esélyeket illetően. Szoboszlai Dominik előzetesen azt kérte a magyar közönségtől: teremtsenek olyan hangulatot, amit a törökök egy életre megemlegetnek.
Nos, a mérkőzést a sajtószektor madártávlatából, amolyan taktikai kameraállásból nézve az első percektől úgy tűnt,
A törökök, ahogy az várható volt, jóval visszafogottabban kezdtek, és nem vállalták be, hogy az isztambuli mérkőzéshez hasonlóan nagy területeken történjen a játék. Gyakran láthattuk, hogy az azonnali letámadás helyett Kerem Aktürkoglu, a két szélső, és a török csapatba kezdőként bekerülő madridi ígéret, Arda Güler hagyják, hogy a magyarok nagyjából a félpályáig felhozzák a labdát, és ekkor kezdik megtámadni a mieinket, miközben a védelmi vonaluk is némileg hátrébb helyezkedik az odavágóhoz képest.
A magyar válogatott győzelmi kényszerben ezúttal soha nem ívelte fel kapuskirúgással a labdát, hanem szinte minden esetben lapos passzokkal, hátulról próbálta meg felépíteni a támadásokat. Tette ezt a már sokszor látott, rugalmas rendszerben, amelynek ezúttal a jobb oldala volt valamivel aktívabb. A jobb belső védőből induló Fiola Attila gyakran mozgott ki a vonal mellé, klasszikus jobbhátvéd szerepkörbe (ez másfél éve a szerbek ellen már sült el jól), Bolla Bendegúz gyakran labdával is befelé indulva húzta magára az ellenfél letámadó embereit, miközben a jobb szél felé sodródó Gazdag Dániel feladata volt a megnyíló területek befutása.
Szoboszlai eközben a balösszekötő helyéről, gyakran a pálya közepe felé visszalépve vállalta fel a nyomás alatti labdacipelést. Az ellenfél térfelére érve pedig lendületesebb játékra váltottunk: a magyar válogatott a mérkőzés egészében több passzt teljesített a saját térfelén (242) mint az ellenfélén (183), bár ez az arány most a törököknél is hasonló volt. Igaz, az ellenfél kapujához érve gyakran csak kiszámítható beívelésekre futotta: a legtöbb beadással, hattal, Bolla próbálkozott a mezőnyben, ám ennek csak a fele volt pontos. Néha azonban egy-egy bátor passzal nemcsak a védelmi blokk mellett, hanem középen is sikerült helyzetet kialakítani: Willi Orbán szemfüles indításából Gazdag hagyta ki az első félidő talán legnagyobb helyzetét.
Felállások az első félidőben.
A magyar válogatott jobb oldala a számok alapján is nagyon aktív volt: a magyarok közül Bolla Bendegúznak volt a legtöbb, 74 labdaérintése, holtversenyben a szabadon futballozó Szoboszlaival. A legtöbb helyzetet is ők (hármat, illetve kettőt) alakították ki a magyar csapatból, illetve Bolla nevéhez fűződik a legmagasabb xA-mutató (várható gólpassz) is. A számok azonban – sajnos – azt is szépen megmutatják, miért kellett a magyar válogatottnak inkább a széleken építkeznie: a Vécsei Bálint–Dárdai Bence párost a törökök sikeresen kivették a játékból, és gyakran kellett a védők közé, vagy mellé visszalépniük.
A török csapat labdával is sokkal kockázatkerülőbben játszott, Ugurcan Cakir kapus kirúgásból gyakran felívelte a labdát. Természetesen, ha a szituáció úgy hozta, hátulról is építkeztek a törökök: az első félidőben még a mieinknél több passzt teljesítettek, és 54 százalékban birtokolták a labdát. Hakan Calhanoglu biztonsági opcióként gyakran a két belső védő közé visszalépve kérte el a labdát, hogy a két szélső védő feljebb mehessen. A kezdőbe kerülő Arda Güler eléggé szabadon futballozott, ám olykor szükségtelenül is visszalépett, ami megnövelte a távolságot a csapatrészek között.
Dicséretet érdemel azért a magyar csapat labda elleni játéka is: a mieink ezúttal védekezésben nem követték el az isztambuli hibákat, és az elülső hármas mindig kellő nyomást helyezett a labdát kihozó törökökre. Ezúttal nem mindig léptünk fel az emberig presszingelni, hanem a meghatározott jelekre működésbe lépett a már jól ismert 5-2-3-as védelmi blokk. A középpályás védekezés erősségét jól mutatja, hogy a magyar csapatból a legtöbb védekező akciója nyolccal a támadó középpályás Szoboszlai Dominiknak volt, míg a törököknél két védő, Samet Akaydin (14) és Mert Müldür (10) teljesítettek a legjobban. A magyar labdaszerzések még veszélyes kontrákra is lehetőséget adtak, kihasználva, hogy a törököknél gyakran mindkét szélső védő, Müldür és Eren Elmali is egyszerre csatlakozik a támadásokhoz. Ilyen szituációból született Szoboszlai remek indítása Gazdagnak, amit a törökök csak faulttal tudtak megállítani.
Bár Felix Zwayer játékvezető indokolatlanul is szétfütyülte a meccset, és több kétes szituációban is a törökök javára ítélt, ezúttal nem érhette szó a ház elejét: Fiola szabálytalansága egy második sárgát és a párharc érdemi végét is jelenthette volna.
Két percre rá pedig egy magyar labdavesztés után a törökök szinte első lendületes akciója gólt eredményezett: Güler volt a befejező, a hátráló magyar védelemmel szemben pedig sokkolónak tűnt a támadók sebességbeli fölénye. A fantasztikus lelátói hangulat a szünetben alábbhagyott, a füttykoncert pedig nemcsak a török játékosoknak, hanem a Hungária együttes Isztambul című dalának is szólt.
