2016. június 14., Eb-csoportmérkőzés, Bordeaux: Ausztria-Magyarország 0-2
Álltunk a nizzai reptéren két kollégámmal, és néztük az osztrák szurkolókat, akikről szinte üvöltött, hogy száz százalékig biztosak benne, hogy aznap délután Bordeaux-ban semmi esélye nem lesz a magyar válogatottnak ellenük. Ahogy figyeltem a lesajnáló pillantásokat lövelő, kedélyesen sörözgető drukkereket, az villant be, milyen jó lenne ezt a reptéri hangulatot valahogy átadni a csapatnak azzal az üzenettel, hogy
tegyetek meg mindent, hogy pofára essen ez a túlzottan magabiztos osztrák drukkerhad!
Ha a futball nagy forgatókönyvírója aznap az osztrákokat szerette volna vidámnak látni, akkor a bal alsóban köt ki Alaba kapufán landoló lövése a meccs legelején, és nem kizárt, hogy csúnya a vége. E helyett úgy alakult, hogy ha már harminc évet kellett várnunk rá, hogy újra nagy tornán szurkolhassunk a válogatottnak, egyből kaptunk egy epikus, azóta is sokszor újranézett meccset.
Egy olyan meccset, amelyen Szalai Ádám betuszkolta (-piszkálta, -pöckölte) kereken másfél év után első válogatottbeli gólját, ráadásul négy perccel a gólunk után Dragovicot második sárgával kiszórta a bíró, de a pulzusom a dupla előny ellenére továbbra is az egekben volt.
És akkor jött a 87. perc, amikor Priskin Tamás tökéletes labdát tett a védők mögé beinduló Stieber Zoltán elé, aki csodásan emelte át a kapus fölött. Ez volt az a pillanat, amit a sajtópáholyban sem lehetett ülve megélni, ahogy a labda kínos lassúsággal, de tökéletes röppályát leírva behullott a kapuba, óriásit ugorva, a széket felborítva ünnepeltünk a kollégával, és bár nem szerencsés, ha az ember a munkáját végezve átvedlik szurkolóvá, ahogy körülnéztem, nagyjából az összes magyar újságíró pont ugyanilyen fékevesztett állapotban fogadta, hogy ez a meccs, egy Eb-csoportmérkőzés zsebben van. Mit mondjak, szokatlan érzés volt, de eszméletlenül jó.
1997. október 29., világbajnoki pótselejtező, Budapest: Magyarország-Jugoszlávia 1-7
Hú, de vártuk ezt a meccset! Boti barátommal már bő egy héttel a pótselejtező hazai felvonása előtt megvettük a belépőt (1500 forint volt, még ez is megvan), bizakodtunk, elemeztünk, lázban égtünk,
Az első csalódás a stadionba érve ért minket, azt gondoltam, egy ennyire nagy téttel bíró meccsen csurig tele lesz a lelátó, ehhez képest rengeteg szék maradt üresen. A hivatalos nézőszám 13 175 volt, és ebből olyan ezer-ezerkétszázat a vendégszektort zsúfolásig megtöltő jugoszláv tábor tett ki, amely már a kezdőrúgás előtt is nagyon hangosan zsibongott. A 10. percben pedig kis túlzással már Belgrádig elhallatszott a hangjuk, hiszen a Saviceviccsel (Milan), Jugoviccsal (Lazio), Mijatoviccsal (Real Madrid), Mihajloviccsal (Sampdoria) felálló csapatuk úgy szórta a gólokat, mintha üres kapura támadna.
Amíg a jugó szurkolók dajdajoztak, mi álltunk az eredményjelző alatt, ahol a leghangosabb, legvérmesebb drukkerek gyűltek össze, de hangoskodni senkinek nem volt kedve, csak lefagyva azt kérdezgettük egymástól: „Ezt vártuk ennyire?” Mikor a következő tíz perc lepörgött bekapott gól nélkül, azt gondoltuk, valami csoda folytán ez még talán lehet szoros meccs, de aztán jött újabb két gyomros, és a második félidő már azzal telt, hogy kínunkban röhögtünk a mindenféle beszólásokon.
Szegény Sáfár Szabolcsot például arra biztatták, ha már a labdával nem sikerült találkoznia, legalább egy lepkét, bogarat, bármit fogjon meg. A csereként beállt Illés Béla a 89. percben aztán egy jugó könnyelműködést kihasználva belőtte a még szépítőnek sem nevezhető gólunkat,
A metróhoz sétálva aztán még átélhettük, ahogy a vigyorgó jugoszlávok tapssal köszönnek el tőlünk, hogy ebben mennyi volt a gúny, és mennyi szólt annak, hogy kitartottunk a meccs végéig, arra nem kaptunk választ, az viszont egyértelmű volt, mit gondolt rólunk, a válogatottról és a meccsről az a fickó, aki a farkát lóbálva integetett fentről.
1:21-nél látható az Illés-gól:
2014. október 11., Eb-selejtező, Bukarest: Románia-Magyarország 1-1
Éppenséggel el tudunk képzelni annál könnyebb bemutatkozást a magyar válogatott szövetségi kapitányaként, mint amikor valaki egy románok elleni idegenbeli tétmeccsen debütál. Dárdai Pálra 2014 októberében ez a feladat várt, miután az MLSZ-nél belátták, hogy besült a „Pintér Attilát a válogatott élére” fedőnevű projekt.
Az új kapitány mellett én is debütáltam, hiszen először kísértem el Romániába a csapatot, és egyből belecsaptam a lecsóba, mert valamit sikeresen elkutyultam az akkreditációnál, így két órával a kezdés előtt még úgy tűnt, a vendégszektorból fogom végignézni a meccset. Nem mondom, pazar riporttéma egy ennyire túlfűtött hangulatú meccsen ott lenni a sűrűjében, de mikor az MLSZ-től szóltak, hogy mégis mehetek a sajtórészre, nem bántam, hogy nem kell folyton azt figyelni, mikor kell lehúzni a fejem a hazai szektorból áthajított tárgyak miatt. Pedig péntek este a stadiontól öt percre lévő étteremben még lesték minden kívánságunk, aztán a meccsen már teljesen más volt a fogadtatás,
Bár végül a békésebbnek ígérkező részről követhettem a meccset, így is sikerült új barátokat szerezni: a románok gólja után az egyik helyi újságíró a székem támláját rugdosta (igaz, később bocsánatot kért), majd a lefújás után leköpött egy 20 év körüli drukker, akit felbosszanthatott, hogy Dzsudzsák Balázs egyenlítést jelentő szabadrúgásgólja és Nikolics Nemanja helyzete után felugrottam a helyemről.
Nem ez volt Dzsudzsák karrierjének legnagyobb szabadrúgásgólja (az ez volt), de biztos, hogy a legfontosabb, hiszen 1981-ben után szereztünk újra pontot Romániában, és Dárdai sikeres debütálása nagyon kellett azok után, hogy Pintérrel itthon letérdeltünk az északírek ellen a selejtező nyitányán.
2000. szeptember 3., vb-selejtező, Budapest: Magyarország-Olaszország 2-2
El kell ismerni, impozáns a Puskás Aréna, de én a Népstadiont is szerettem, akármilyen rozoga is volt már az utolsó éveiben. Ha ott játszott a válogatott, nem volt kérdés, hogy ott a helyünk a kapu mögött, igaz, hogy a futópálya miatt mindent nagyon messziről tudtunk csak követni, de azokban a szektorokban hangoskodott a tábor, mi pedig részesei akartunk lenni a szurkolásnak.
A legrosszabb helyről, a felső karéj legtetejéről a 2000 szeptemberében rendezett magyar-olaszt láttam, ami ínycsiklandó csemegének ígérkezett, lévén,
Igaz, az közel sem volt biztos, hogy a Serie A-sztárjai mellett én is ott leszek majd a meccsen, mivel előzetesen csak annyit tudtam, hogy egy külföldi nyaralást lezáró 30 órás buszútból valamikor napközben esek majd haza – hacsak nem lesz valami fennforgás útközben. A határról először a szüleim hívtam fel, hogy minden rendben, egyben vagyok, majd egyből utána a gyerekkori barátom, aki megnyugtatott, hogy a jegyek nála, úgyhogy igyekezzek, és tali a szokásos helyen az Árpád hídnál.
„Végülis mindegy, hogy milyen gól, mindenféle jól jönne most, szép is, csúnya is, csak legyen” – mondta még a meccs előtt Horváth Ferenc, a magyar válogatott csatára, aki bármikor képes volt egy látványos ollózásra, de ha kellett, méterekről dobta oda magát egy lecsorgóra. Ha akkoriban létezett volna a YouTube, Horváth az önéletrajza végére odabiggyeszthette volna a meccs linkjét, hiszen első góljánál tökéletesen lőtte ki a hosszút nehéz szögből, majd a másodiknál ő reagált a leggyorsabban Toldo bravúrja után, és becsúszva-nyújtózta bekotorta a gólt, amivel 2-2 lett a vége.
„Lassan-lassan feldolgozom” – mondta Horváth a meccs után, mikor arról kérdezték, milyen érzés kettőt verni a világ legjobb védelmének, Király Gábor meg azt jegyezte meg, hogy időnként lefociztuk az olaszokat. Igen, az olaszokat. Az Eb-döntőst. Csoda, hogy még napokig merő vigyor volt a fejem, ha felidéztem a meccs pillanatait?
2013. október 11., vb-selejtező, Amszterdam: Hollandia-Magyarország 8-1
Árulkodó jelenet volt: a meccs utáni interjúkra fenntartott vegyes zónában éppen a holland-magyar góljait ismételték, és amikor Devecseri Szilárd öngólját mutatták a képernyőn, a holland újságírók hangosan röhögtek. Nem múlt már semmi azon a szerencsétlen Devecseri-fejesen, hiszen a hollandok egészen könnyed focival már a félidőben 4-0-ra vezettek, és a Haladás-védő góljával változott 6-1-re az állás, de az a jelenet tökéletesen összefoglalta a meccset.
A holland csapat a meccs előtt már kvalifikálta magát a brazíliai vébére, megtehette volna, hogy minimális energiákat mozgósít csak, e helyett focisulit tartott, és kegyetlenül hatékony támadójátékkal atomjaira szedte az Egervári Sándor által irányított magyar csapatot. Jegyezzük meg, mindez egy olyan meccsen történt, amelynek úgy vághatott neki a magyar csapat, hogy ha valami eszement bravúr révén („A 3 százalék esély is esély” – írtam a találkozó előtti bejelentkezésemben, pedig a válogatott esetben örök optimista vagyok) győzni tudott volna a Johan Cruyffról elnevezett stadionban, akkor még maradt volna esélye a vb-pótselejtezőre.
Szegény Egervári meccs előtti szavai nagyon rosszul öregedtek, a történelmi vereségbe belebukó kapitány a felvezetés során még így nyilatkozott: „A hollandok támadói a világ legjobbjai, különleges hangsúlyt fektetünk a védekezésre, hogy szervezett csapatjátékkal megállítsuk őket”.
A hollandok elleni borzalom után ugyanis számtalan kispályás csapat választotta a Nyócegy nevet, a szó pedig a szlengben is helyet vívott ki magának a trollfocisok révén, akik a nyócegyet előszeretettel használták az orális szex szinonimájaként.
Igaz, van azért jó emlék Amszterdamról: a meccs előestéjén elfogyasztott bécsi szelet mellé olyan isteni almaszószt adtak, amilyet azóta sem ettem.
2005. szeptember 7., vb-selejtező, Budapest: Magyarország-Svédország 0-1
Zlatan Ibrahimovic folyton kibabrált velünk. A szerénységgel nem vádolható svéd csatár pályafutása során háromszor talált be ellenünk, és mindhárom góljával fájdalmat okozott nekünk, igaz, az első után neki sem volt épp kellemes. 2002 októberében Kenesei Krisztián gyors góljával nagyon sokáig vezettünk a solnai Eb-selejtezőn, de az utolsó negyedóra kezdetén Ibrahimovic fejesével a svédek egyenlíteni tudtak. A hazaiak hősét a rosszul kimozduló Király Gábor szinte kiütötte a levegőben, így Ibrahimovic meg sem tudta ünnepelni a gólját, és pár perc múlva le is cserélték (1:13-nál látható az összefoglalóban).
A harmadik ellenünk szerzett gólja volt a legmázlisabb, 2009 szeptemberében 1-1-re állt a két csapat vb-selejtezője a Népstadionban, és a 93. percben még mi vezettünk egy ígéretes ellentámadást, ám Gera Zoltán beadása (sokan elővették őt meccs után, hogy egyáltalán miért kellett beívelnie a labdát, miért nem húzta inkább az időt) nem volt pontos, és fordulhattak a svédek.
Pontosabban: utolsó mentsvárként felívelték a labdát, hátha lesz belőle valami. Lett. Tímár Krisztián ugyanis borzalmas ütemben ugrott fel, így Ibrahimovic nyargalt a kapunk felé, és volt annyi szerencséje, hogy a Babos Gáborra pöckölt labdája a kapusról visszapattant a hasára, onnan pedig becsorgott az üres kapuba. (4:57-nél jön a meccset eldöntő svéd támadás).
A leginkább ibrahimovicos gól a második volt, 2005 szeptemberében, amikor megint a hosszabbításban intézett el minket. A budapesti vb-selejtező 0-0-ra állt, amikor Ibra megverte Gyepes Gábort, majd nagyon éles szögből irtózatosan nagy gólt bombázott Király feje fölé. Kapusunk a kezét sem bírta felemelni, és emlékszem, amikor anno online közvetítettem a meccset, meg kellett néznem a lassításokat, hogy realizáljam, hogyan is lehetett így belőni abból a pozícióból.
„Elrúgtam, aztán csend lett, Olofra (Mellberg) néztem, aki csóválta a fejét. Lehet, hogy csak én láttam, hogy bement, vigyorogtam, és szaladtam a kapu mögé ünnepelni” – emlékezett meg a gólról a könyvében Ibrahimovic. A gól nemcsak az Ibrahimovic-átok miatt lett a hazai futballfolklór része, hanem azért is, mert az akkori szövetségi kapitányunk, Lothar Matthäus felindult állapotában fucking goalnak nevezte. Ehhez nem kell Google fordító.
2021. június 19., Eb-csoportmeccs, Budapest: Magyarország-Franciaország 1-1
„Elég csak kinyitni az újságot, hogy lássuk, minden nap történnek rendkívüli dolgok” – mondta a Száz év magány szerzője, a Nobel-díjas Gabriel García Márquez, és ha rendkívüli dolgok megéléséről van szó, akkor a futballra mindig lehet számítani. Ki gondolta volna például, hogy Görögország Európa-bajnok lesz, hogy egy 2000 fős magyar falu csapata egyszer a Fradival fog viaskodni a bajnoki címért – vagy azt, hogy Fiola Attila góljával fogunk vezetni egy Eb-meccsen az aktuális világbajnok ellen?
Amikor a Fityó becenevű hátvéd remek felismeréssel beindult Pavard mögé, majd Varane-t kizárva bevette Lloris kapuját, 60 ezer ember őrült meg a Puskás Arénában. A tombolás közben az első gondolatom az volt, valaki nyomja meg most azonnal a stop gombot, hogy minél tovább tartson az eufória, a második pedig az,
Ebben a meccsben előzetesen benne volt, hogy a franciák megszórnak minket, ehhez képest a lefújás után a többség életre szóló élménynek titulálta, amelynek a képei még évekkel később is be-bevillannak.
„Egy csapat fabatkát sem ér, ha a tagjai nem számíthatnak egymásra. Mert ha egy csapatba tartozol, tudhatod, hogy vannak emberek, akik sosem hagynak el” – írja Fredrik Backman Mi vagyunk a medvék című könyvében, amit mindenkinek el kell olvasni, aki valaha űzött már csapatsportot, vagy került olyan helyzetbe, hogy hamarabb lépett le a családi ebédről, mert tudta, hogy a játékostársai várják, és számítanak rá.
Ezen a meccsen végig az volt az érzésem, hogy nem jön ki a matek, mert minden franciára folyton 2-3 magyar jutott, és ha valaki elcsúszott, elváltotta magát, elfáradt, máris ott volt a társ, hogy kisegítse. A magyar csapatnak csakis így lehet esélye, ha világklasszisok tapossák a gyepet a másik oldalon, és szívmelengető volt látni, hogy Marco Rossi fiai nem törődtek bele a szimpatikus vesztes szerepébe, amit sokan ráosztottak a torna halálcsoportjában (a franciák mellett még Portugália és Németország volt az ellenfél, és csak Ronaldóék tudtak nyerni ellenünk).
1997. augusztus 20., vb-selejtező, Budapest: Magyarország-Svájc 1-1
„Te, nem megyünk ki a svájciak ellen?” – dobta fel a kérdést apám a nemzeti ünnepen, én meg kaptam az alkalmon, úgyse voltunk addig még közösen válogatott meccsen. Közel 30 év távlatából már nincs meg tisztán, de talán még egy-két focis haverom is velünk tartott, és a Népstadion környékén összeverődött tömeg láttán ugyanaz fogalmazódott meg bennem, mint amit Murányi András írt másnap a Nemzeti Sportban:
Mintha tényleg válogatott mérkőzésre, bocsánat, VÁLOGATOTT MÉRKŐZÉSRE igyekezne az ember.
A 0-0-s első félidő után a másodikban Klausz László fejesével szereztünk vezetést (mennyire menő volt, ahogy a gólpasszt jegyző Keresztúri András megugrasztotta a svájcit a szöglet-kombinációnk kulcsmozzanatánál!), aztán nyomtak a svájciak, kapufát is lőttek, volt nagyon veszélyes fejesük, mégis: a 90. percben Nagy Norbert lezárhatta volna a meccset, ám ziccerből fölé tüzelt.
„Ez ha bemegy, szépen mindenki összepakol, és boldogan hazamegy. E helyett most izgulhatunk még egy percig” – bosszankodott a meccset közvetítő Hajdú B. István, amit én a helyszínen nyilván nem hallottam, de izgulás az volt bőven, pláne, hogy ez volt az az időszak, amikor a magyar csapat rendre gólokat nyelt be a meccsek utolsó tíz percében.
És most sem sikerült megúszni: a 91. percben Kunz beadását De Napoli megcsúsztatta, a Kuttor Attila mögül kibújó Chapuisat pedig csukafejessel bevette Sáfár kapuját – és ezzel megtörte három éve tartó gólcsendjét a svájci csapatban.
11:19-nél látható Chapuisat gólja:
Csank János szövetségi kapitány magyar átkot emlegetett, svájci kollégája, Rolf Fringer pedig elárulta, a magyar csapat korábbi meccseiből kiindulva abban bíztak, hogy az utolsó percekben is lesz még keresnivalójuk. Én meg csak szimplán rohadt dühös voltam mindenre és mindenkire, leginkább azokra, akik kitalálták ezt a hülye, ostoba sportágat.
1966. július 15., vb-csoportmeccs, Liverpool: Magyarország-Brazília 3-1
Gyerekként megvolt videókazettán az 1966-os vb összefoglalója, amelynek a nemrég elhunyt Vitár Róbert volt a narrátora. Amikor a felvétel a magyar-brazilhoz ért, és mutatták Bene Ferenc gólját, amivel 1-0-ra vezettünk, apám mindig megjegyezte, hogy ez mekkora gól volt, de az összefoglaló nem adja vissza, mert már csak az utolsó csel és a befejezés látható rajta. Pedig ez olyan remekmű, amit tényleg az elejétől kell megnézni, onnantól, hogy Sipos Ferenc Benéhez passzol.
Az újpesti legenda már az átvétellel becsapta P. Henriquét, akit aztán meg is forgatott, és bár volt némi szerencséje, mert előtte maradt a labda, hidegvérrel elküldött még egy brazilt, majd beköszönt a kétszeres világbajnok Gilmarnak.
Elhatároztam, hogy ugyanúgy fogok játszani a brazilok ellen, mint odahaza a bajnoki mérkőzéseken. Elvégre, ők sem istenek.
Kicsit szerencsém is volt. Az első csel után a hátvéd lábáról visszapattant elém a labda, méghozzá úgy, hogy lendülettel el tudtam vinni. A többi már magától ment” – mondta a legendás gólról Bene.
Tíz perccel Bene villanása után a brazilok Tostao révén egyenlítettek, de a második félidőben jött a második magyar csodagól: Bene ebben is benne volt, ezúttal a gólpasszt szállította, beadását pedig Farkas János gyönyörű kapáslövéssel küldte a bal sarokba.
„A gól után még Gilmar is odaintett nekem: bravó” – árulta el Farkas, hogy még az ellenfél is elismeréssel adózott a szenzációs gól láttán.
00:10-nél látható Farkas gólja:
A két fantasztikus találat után a sérülése miatt felkötött karral játszó Mészöly Kálmán tizenegyese tette teljessé az öt világbajnokkal felálló címvédő legyőzését. Sajnálatos módon az 1966-os vébé is a magyar futball „Mi lett volna, ha?” halmazába tartozik, mivel a negyeddöntőben a szovjetek 2-1-gyel kiejtették Baróti Lajos csapatát.
1973. június 13., vb-selejtező, Budapest: Magyarország-Svédország 3-3
Ez a gól kakukktojás a listán, ugyanis most néztem meg először, mikor kíváncsiságból rákerestem a YouTube-on arra, hogy magyar-svéd 3-3, és ráleltem a meccs összefoglalójára. Viszont megszámlálhatatlan alkalommal olvastam róla, hiszen a svédekkel folyamatosan összesorsoltak minket a különféle selejtezősorozatokban.
Edström fejese, valamint a 3-3-as végeredmény azt jelentette, hogy a magyar válogatott két győzelemmel és négy döntetlennel Ausztria és Svédország mögött a harmadik helyen zárt a selejtezőcsoportjában, és bár ugyanúgy 8 pontja volt mint a két riválisnak (csak Máltát sikerült megverni, a két erős ellenféllel szemben oda-vissza iksz lett a vége), rosszabb gólkülönbsége miatt nem jutott ki a németországi vébére.
Mivel már az 1970-es vébéről is hiányoztunk, és először fordult elő a csapattal, hogy egymás után két világbajnokságról maradt le, érthető, hogy mélyre ment Edström fejese.
10:11-nél látható a vb-álmokat szertefoszlató fejes:
Meg is indult nyomban a bűnbakkeresés, amiben hagyományosan erős a magyar nemzet, mindegy, hogy történelemről vagy sportról van szó. Voltak, akik Bicskei Bertalant vették elő, aki nem vetődött el Edström fejesére, mások azt a Vidáts Csabát, aki gólt szerzett ugyan a meccsen, ám a végzetes pillanatban ő maradt le a svédek híresen jól fejelő támadójáról.
A skandinávok hőse egy 2011-es interjúban elárulta, csodaként élte meg az egyenlítést, mert nem sokkal a gólja előtt cserét kért, és mert a gólpasszt szállító csapattárs, Grahn be sem nézett középre a beadás előtt, egyszerűen csak érzésből beküldte a kapu elé. A meccs krónikájához tartozik még, hogy a lefújás után a svédek kapusa, Larsson azt nyilatkozta: „Életem mérkőzése volt ez a 90 perc. Nem emlékszem rá, hogy pályafutásom során valaha is védtem volna ilyen labdákat”.
Ami az egyik oldalon egy karrier főműve, az a másikon örök stigma: Bicskeinek a svédek elleni 3-3 volt első és egyben utolsó meccse a magyar válogatottban.
