1. Magyarország–Uruguay 4-2 (1954. június 30., Lausanne)
A brit Telegraph és World Soccer 2007-es közös rangsora szerint ez volt minden idők ötödik legjobb mérkőzése az Olaszország–NSZK 4-3 (vb-elődöntő, 1970), a Liverpool–Milan 3-3 (BL-döntő, 2005), a Real Madrid–Eintracht Frankfurt 7-3 (BEK-döntő, 1960) és az NSZK–Franciaország 3-3 (vb-elődöntő, 1982) után.
A korabeli Solothurner Zeitung – a magyar együttes Solothurnban lakott a torna ideje alatt – a vb „legizgalmasabb, legszínvonalasabb” találkozójaként írta le a meccset, amelyen a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Palotás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Czibor összetételű garnitúra Czibor Zoltán és Hidegkuti Nándor góljával 2-0-s vezetést szerzett, de az utolsó negyedórában a duplázó Juan Hohberg egyenlített (a címvédő dél-amerikai csapat Svájcba látogató több ezer hívének legnagyobb örömére). A kétszer negyedórás ráadásban Kocsis Sándor két pompás fejesével alakult ki a végeredmény, ami azt jelentette: a magyar együttes a negyed-, majd az elődöntőben az előző világbajnokság mindkét finalistáját felülmúlta.
A berni döntő az NSZK legjobbjai ellen, sajnos, már nem sikerült…
2. Magyarország–Svédország 5-1 (1938. június 16., Párizs)
Ritkán látható vb-elődöntő volt, a Népsport szalagcímében ez állt:
Két számjegyű eredménnyel győzhetett volna a magyar csapat, ha nem tartalékolja erejét a vasárnapi döntőre.
Pedig Arne Nyberg a svédeknek szerzett vezetést mindjárt az első percben…
Ám aztán Szabó, Korányi, Bíró, Szalay, Turay, Lázár, Sas, Zsengellér, Sárosi dr., Toldi és Titkos volt a tizenegy főherceg a Hercegek Parkjában, a párizsi Parc des Princes-ben. A Sporthírlap megkülönböztette a győzteseket, amennyiben Korányi Lajosnak, Szalay Antalnak, Turay Józsefnek, Zsengellér Gyulának, Sárosi Györgynek és Toldi Gézának a maximális 1-es osztályzatot adta, a többieknek be kellett érniük 2-essel.
Dr. Dietz Károly rendőr- és szövetségi kapitányt az 5-1-es gálaműsor sem hatotta meg, a szakvezető a csúcstalálkozóra kihagyta Korányit, Turayt, Toldit. E miatt is nyertek az olaszok 4-2-re a magyar válogatott első világbajnoki döntőjében.
Azért a Paris Soir azt írta hazánk fiairól: „Pompás társaság, csupa ragyogó ember.’’
3. Magyarország–Brazília 3-1 (1966. július 15., Liverpool)
Kész vagyok egyetérteni a korabeli Daily Mirror megállapításával: „Ez volt a legnagyszerűbb mérkőzés, amelyet valaha láttunk.” A L’Equipe véleményét nem különben osztom: „Az 51 387 liverpooli néző élete végéig emlékszik majd e másfél órára. Senki nem hitte, hogy labdarúgópályán ilyen élménnyel találkozhat.”
Életem nagy szerencséjének tartom, hogy – ha a televízióban is – láthattam ezt a fergeteges parádét, amelyet Angliában 18-asra értékeltek, mert a magyar csapat 10-est, a brazil 8-ast kapott. Engedelmükkel magam is osztályozom honfitársaink teljesítményét, mivel az érdemjegyek jól mutatják, milyen kivételes produkciót nyújtottak hazánk labdaművészei: Gelei 8 – Mátrai 8 – Káposzta 9, Mészöly 9, Sipos 9, Szepesi 8 – Mathesz 8, Albert 10, Rákosi 9 – Bene 10, Farkas 10.
Az átlag 8,81.
És Bene Ferenc azzal, hogy szólógólja alkalmával lefektetett néhány brazilt, csak „második” tudott lenni, mert a nap legkülönlegesebb gólját Farkas János rúgta bődületes kapáslövéssel, éppen Bene átívelése után. Erről a fenomenális megmozdulásról azt mondták a BBC televízióban:
Farkas gólja egyenértékű Puskás Ferencnek azzal a góljával, amelyet a 6:3-as mérkőzésen küldött az angolok hálójába.
„Hungary, Hungary!” – visszhangzott a Goodison Parkban. Máskor meg azt kiáltozta az elbűvölt közönség: „Albert, Albert!” A (hátravont) középcsatár olyan káprázatosan futballozott, hogy 1967 elején jutalomjátékra invitálták Brazília legnépszerűbb klubjához, a riói Flamengóhoz. (Mintha piramist tervezni hívtak volna valakit Egyiptomba.)
Mészöly Kálmán, akinek – pályafutása során nem először – kifordult a válla, ezért a hajrában felkötött karral játszott, így beszélt a találkozóról: „Életem legszebb pillanata volt, amikor a mérkőzés után összeölelkeztünk. Még most is alig tudom elhinni, hogy a brazilokat le tudtuk győzni.”
A Népsport ekképpen lelkendezett: „Édesebb volt az álomnál.” Valóban. De az Il Messaggero rezüméje is felejthetetlen, akár a mérkőzés: „Brazília nem azért kapott ki, mert Pelé nem játszott. A ragyogó magyarok akkor is hengereltek volna, ha tizenegy Pelé van a pályán.”
4. Anglia–Magyarország 3-6 (1953. november 25., London)
A Telegraph és a World Soccer már idézett világranglistáján ez volt minden idők tizedik legjobb mérkőzése, amelyen – a brit beszámolók egyike szerint – „a magyarok könnyen 10-3-ra is győzhettek volna”.
Az angol szövetség 1953-as évkönyvében ez állt honfitársainkról: „A ragyogó magyar csapat finom érzékkel, geometrikus pontossággal, tökéletes eleganciával és ahhoz méltó labdakezeléssel játszott, s a befejezések alkalmával leküzdötte a hagyományos kontinentális gyengeséget: hat góljából négyet a tizenhatoson kívülről lőtt.”
Vittorio Pozzo, aki a harmincas években kétszer is vb-diadalra vezette Olaszország együttesét – másodszorra a magyarokkal vívott döntőben –, a Wembley lelátóján azt mondta:
Korszakalkotó esemény volt ez a futball történetében. A labdarúgás feltalálói és mesterei súlyos vereséget szenvedtek attól a tanítványuktól, amely ma a labdarúgás legmagasabb fokát érte el.
A Grosics (Gellér) – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Hidegkuti – Budai II, Kocsis, Puskás, Czibor összetételű együttes varázslatos játéka után Zelk Zoltán verset írt a diadalról: „Mert nem csak néz a néző: játszik, / a labdával ő is cikázik, / a védők közt cselez is, lő is, / csapatával veszít is, győz is. / Akárcsak most, úgye, barátom, / mintha egy óriás lelátón / külön-külön és mégis együtt / a rádiót fülelve lestük / Puskást, ahogy lefut cselezve, / bead, s aztán… haj, balszerencse! / Kocsis fejese kapufára / csattan… de jő Bozsik, s bevágja! / S Hidegkuti talál megint utat / a kapu előtt, s benn a féltucat!”
Hidegkuti Nándor, a mágikus mezőny legjobbja mesterhármast ért el. Valójában négy gólt szerzett, ám az egyiket Leo Horn holland játékvezető érvénytelenítette. Stanley Matthews, az angolok legendás szélsője leszögezte: „Én azt is megadtam volna.”
Buzánszky Jenő pedig – tolmács útján – azt felelte egy angol újságíró provokatív kérdésére, hogy „mit jelent ez a győzelem önöknek pénzben?”: – Ezért a sikerért mi gyalog, mezítláb is eljöttünk volna Londonba, és nem szólnánk egy szót sem, ha ugyanígy kellene hazamennünk. Amúgy meg van-e annyi pénz a világon, amennyit ez a 6-3 megér?
A Daily Herald megtalálta a dermedt Anglia vigaszát: „De 5:4-re mi győztünk a magyarok ellen pingpongban.”
5. Magyarország–Dánia 3-1 (1964. június 20., Barcelona)
A magyar futballtörténelem legjobb Eb-szereplése, a dánok elleni 3-1-gyel elnyert bronzérem után a Népsport szalagcíme ez volt: „Támadójátékunk hiányosságai Madrid és Barcelona tükrében”. Azért azt gyorsan meg kell jegyezni, hogy a „hiányosok” az elődöntő kétszer negyedórás hosszabbításában kaptak a ki a spanyoloktól 2-1-re a Santiago Bernabeu stadionban.
A Szentmihályi – Novák, Mészöly, Sipos, Ihász – Solymosi, Albert – Bene, Varga, Farkas, Fenyvesi összetételű együttes a harmadik helyért vívott, szintén százhúsz perces mérkőzésen javított. A találkozó különlegessége volt, hogy az 1-1-et követő ráadásban a jobbhátvéd Novák Dezső szerezte a gólokat 11-esből, illetve szabadrúgásból (a Nou Camp alig 2000 nézője előtt).
Több évtizeddel később megkérdeztem Albert Flóriánt, mit szólt a bronz ellenére is záporozó kritikákhoz. A Császár csodálkozva nézett rám, majd így felelt:
Miért, nyertünk?
6. Magyarország–Románia 2-1 (1972. május 17., Belgrád)
Az Eb negyeddöntőjében Budapesten 1-1-gyel, Bukarestben 2-2-vel zárult a magyar–román találkozó, így a korabeli szabályok szerint harmadik mérkőzést rendeztek semleges pályán, Belgrádban. A meccset a 87. percben Szőke István nagyszerű lövése döntötte el, de a győzelemben meghatározó szerepe volt Illovszky Rudolf szövetségi kapitánynak is, aki be merte állítani a csapatba az addig csak egyszer, csereként játszó Kű Lajost (a másik Lajos, Szűcs helyett).
Kű a Rothermel – Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász Péter – Juhász István, Kocsis Lajos, Kű – Szőke, Bene, Zámbó összetételű tizenegy legjobbjai közé tartozott, Illovszky pedig csak folytatta azt, amit elkezdett, mert a bolgárok elleni 0-3 után kötelezték a válogatott újbóli irányítására 1971 nyarán, és parádés fél évvel a selejtezőcsoport élére vitte a csapatot. (Az őszi mérleg így festett: öt győzelem, egy döntetlen, 12-1-es gólkülönbség, az „iksz” is a világbajnoki címvédő brazilok ellen Rióban.)
A Belgrádból hazatérő csapatot éjjel fél egykor több száz mámoros rajongó várta Ferihegyen. Aztán az Európa-bajnokság négyes döntőjében – kihagyott tizenegyessel – 0-1 következett a szovjet, majd 1-2 a házigazda belga válogatott ellen, és a fogadtatás ugyanolyan volt, mint 1964-ben…
7. Magyarország–Salvador 10-1 (1982. június 15., Elche)
A gólzuhatagos vb-mérkőzés után – hiszik vagy sem – azt fejtegette a Népsport: „Az első félidőre az volt a jellemző, hogy 3-0-s vezetésünk ellenére a két gólpasszt adó és egy gólt szerző Fazekas mellett Mészáros volt a magyar csapat legjobbja, mert legalább három esetben bravúrral hárította a kapuja elé kerülő salvadori csatárok lövéseit.”
Müller Sándort és Törőcsik Andrást a hajrában nyugodtan pihentethette Mészöly Kálmán szövetségi kapitány, így beállt Kiss László, aki nyolc perc alatt mesterhármast ért el. Ehhez annyit, hogy Salvador a másik két csoportmérkőzésén összesen kapott hármat az 1980-ban Eb-ezüstérmes belga (0-1) és a világbajnoki címvédő argentin együttestől (0-2).
Szóval, csak kalapemelés illeti meg a Mészáros – Martos, Bálint, Garaba, Tóth József – Müller (Szentes), Nyilasi, Sallai – Fazekas, Törőcsik (Kiss László), Pölöskei összeállítású magyar válogatottat még akkor is, ha utóbb a belgákkal vívott mérkőzésen (1-1) Clive White angol játékelvezető kiejtette a csapatot.
Az elchei 10-es így is fenn van a 10-es listán.
8. Magyarország–Bolívia 6-0 (1977. október 29., Népstadion)
Baróti Lajos szövetségi kapitány azt mondta az interkontinentális vb-pótselejtező után: „Az első félóra játékával a legerősebb csapatokat is elkaptuk volna.” S tényleg, a Gujdár – Török Péter, Kocsis István, Kereki, Tóth József – Nyilasi (Nagy László), Pintér Sándor, Zombori – Fazekas (Pusztai), Törőcsik, Várady összetételű együttes akkoriban ritkán látható letámadással a 27. percben 4-0-ra, a 40.-ben 5-0-ra vezetett, miközben Zombori Sándor bombagólját csak a helyszínen tomboló 70 ezer szurkoló láthatta, mert a tévékamera lemaradt a bal felsőbe csapódó föld-levegő rakétáról.
Joao Havelange, a FIFA Budapestre látogató brazil elnöke Törököt, Kocsist, Nyilasi Tibort, Zomborit, Fazekast Lászlót, Törőcsiket dicsérte, majd arra a kérdésre, hogy mi lehet a visszavágón, azt válaszolta: „A sportban ugyan minden előfordulhat, de hogy ez a magyar csapat hét gólt kapjon La Pazban, azt lehetetlennek tartom.”
Nem tévedett: az 1966 után újra vb-résztvevő válogatott Bolíviában is nyert (3-2-re), és a 6-0 nyomán íziben elbocsátott Edward Virba szakvezető helyébe lépő Isaac Alvarez, az addigi másodedző kijelentette: „Ez a magyar együttes a világbajnokságon is megállja a helyét.”
Bár igaza lett volna!
9. Magyarország–Kanada 2-0 (1986. június 6., Irapuato)
Csaknem negyven évvel ezelőtt sok mindent hittünk volna, de azt nem gondoltuk, hogy ez a mérkőzés valaha bekerülhet az örök top 10-be. Ám azt sem sejtettük, hogy legalább negyven évig nem látható újabb világbajnokságon a magyar labdarúgó-válogatott…
Azaz a Szendrei – Sallai, Kardos, Garaba, Varga József – Burcsa (Róth), Bognár, Nagy Antal (Dajka), Détári – Kiprich, Esterházy összeállítású együttes szó szerint történelmet írt a fájdalmas emlékű Irapuatóban. Szendrei József mindmáig az utolsó kapus, aki nem kapott gólt vb-mérkőzésen, ugyanígy Détári Lajos az utolsó Mundial-gólszerző napjainkig, és e mexikói 2-0 azóta is az utolsó magyar győzelem vb-tornán.
Mit mondjunk: szép volt, fiúk? Vagy inkább azt: te jóságos ég?
10. Anglia–Magyarország 0-4 (2022. június 14., Wolverhampton)
Magunk közt szólva, nem bíztam benne, hogy leírhatok még ilyen mondatokat:
1953-ban születtem, a 6-3 idején már éltem, de akkor még nem tudtam a gyönyörű győzelemről. Nem mondható, hogy nem vártam eleget a Dibusz – Lang, Orban, Szalai Attila – Fiola, Styles (Nagy Ádám), Schäfer, Nagy Zsolt – Sallai (Nego), Szalai Ádám (Ádám), Szoboszlai (Gazdag) összetételű együttes sikerére, az első »tudatos« angliai diadalra. Majdhogynem egy élet telt el. Hacsak nem fiatalodtam legkevesebb négyszer tíz évet.
Márpedig 2022. június 14-én így áradozhattam a wolverhamptoni 4-0-ról, amely nagyobb különbségű győzelem a londoni 6-3-nál. S azt hiszem, Puskáséknak könnyebb volt három góllal nyerniük, mint Szoboszlaiéknak néggyel. Mert hát Alf Ramsey, Billy Wright, Stanley Matthews, Stan Mortensen és a többiek, akármilyen híres játékosok voltak is, nem konkurálhattak az ötvenes évek mágikus magyarjaival, ám John Stones, Jude Bellingham, Bukayo Saka, Harry Kane és társai azzal a csapattal, amelybe az angol másod- vagy harmadosztályú Callum Styles is befért…
Ehhez képest a duplázó Sallai Roland volt a mezőny legjobbja, Gazdag Dániel alárúgós gólt szerzett, az angolok nyomoztak, mint a Scotland Yard. Négy góllal azelőtt 1928 márciusában a skótoktól kaptak ki otthon (1-5). A Daily Mail írta is: „Megalázó vereség Magyarországtól, a Nemzetek Ligája nyomorúságos sorozatának újabb mélypontja.”
Marco Rossi szövetségi kapitány ellenben azt mondta: „Most csak annyi a feladatunk, hogy kiélvezzük ezt a sikert, mert a csodákat nehéz megismételni.” Sőt, mivel azok alapvető tulajdonsága, hogy egyszeriek, minden valószínűség szerint lehetetlen.
Hacsak nem jön el a csodák csodája.
