A De Telegraaf azt írta a DWS Amszterdam–Győri ETO BEK-párosításról 1965-ben:
„Micsoda szerencse! Jobbat el sem tudtunk volna képzelni!”
A holland lelkesedés aztán alábbhagyott, mert az első mérkőzésen – 46 915 néző előtt – a kisalföldiek 1-1-et értek el Amszterdamban, majd a folyók városában nem győzték átalakítani a vagongyári sporttelepet a visszavágóra.
A klubvezetők azt emlegették: „Nálunk most negyvenezres stadion is elkelne.” De csak 16 165 jegyet értékesíthettek, azt is úgy, kétezer széket a pályát övező futókörre telepítettek. Ezen kívül 54 külföldi tudósító számára kellett telefonvonalat kiépíteni, és egy nappal a várva-várt visszavágó előtt a Kisalföld szerkesztősége közvetlen képtávíró-összeköttetésbe került mindazokkal a hírügynökségekkel, amelyek fotót igényeltek a győri meccsről. A találkozót az Eurovízió is sugározta a már akkor is súlyosan hanyatló Nyugatra, ahonnan háromszáz amszterdami szurkoló érkezett a megyeszékhelyre (elhelyezésük nem kis dilemmát jelentett, de megoldották).
A negyeddöntős párharc esélyese, a DWS 1964-ben bajnok, 1965-ben – a Feyenoord mögött – ezüstérmes volt hazájában, míg az ETO az 1963 őszi bajnoki címmel szerzett jogot a BEK-részvételre, majd 1964-ben a negyedik helyen kötött ki (még a vidék legjobbja sem volt, mert a bronzérmet a Tatabánya szerezte meg). Aztán 1965-ben ötödik lett a valaha világhírű négy fővárosi nagy csapat, a Vasas, az FTC, az Újpest és a Honvéd mögött. Viszont 1965 és 1967 között egymás után háromszor elnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, amelynek elhódításért 1964-ben is döntőt vívott, de vesztett (a Honvéd ellenében).
A revánsmérkőzést megelőzően nagy megkönnyebbülést keltett, hogy az amszterdami találkozón megsérült Kiss Zoltánt és Orbán Árpádot Alexander Binovsky, a Slovnaft – 1952-ben politikai okokból bebörtönzött – csodadoktora Pozsonyban rendbe hozta. Orbán csodálkozva említette: „Nincs fájdalmam.” Kiss hozzátette: „Mintha nem is lettem volna sérült.”
Így aztán Hidegkuti Nándor, az Aranycsapat vb-ezüstérmes centere, az ETO edzője a kedve szerinti összeállításban (Tóth László – Kiss, Orbán, Máté, Tamás – Palotai, Orosz – Keglovich, Győrfi, Korsós, Povázsai) küldhette pályára csapatát. E játékosok közül már csak a 86 éves Tóth László és a 85 esztendős Keglovich László él, sőt a BEK-sorozatban szintén szereplő Szániel János, Izsáki László, Szaló József, Morvay Lajos, Scheidl-Soproni Ferenc, Takács Lajos sincs köztünk.
A visszavágó aggasztóan kezdődött, mert André Pijlman belerúgott az Amszterdamban vezető gólt szerző Korsós Istvánba, aki a következő évadban már a Vasas veretlen bajnokcsapatának technikás törzstagja volt, és honfitársunk nem tehetett mást: lesántikált a pályáról. (Cserélni az idő tájt nem lehetett.) A szünetben injekciót kapott, így a második félidőre visszatért, de persze továbbra sem száguldozott, inkább csak bicegett.
Aztán a 87. percben szárnyakat kapott, mint mindenki. A Keglovich-csal és Orbánnal együtt olimpiai bajnok, később játékvezetőként három világ-, egy Európa-bajnokságon és két BEK-döntőn dirigáló Palotai Károly ívelt előre, a hetvenes években kétszer is vb-ezüstérmes Jan Jongbloed kiindult kapujából, de összeütközött Daan Schrijversszel. A labda így átszállt fölötte, Povázsai László lekezelte, s noha három védő is a kapuvonalon sorakozott, menthetetlenül a hálóba lőtt (1-0).
A győriek viszont a pályára tóduló drukkerek vállán vigyorogtak. „A szurkolók, akik megszokták, hogy tiszteletben tartják a játékteret, most minderről megfeledkeztek – írta a Kisalföld.
Tízezrek ölelkeztek a pályán és a nézőtéren. Ünneplő arénává vált az egész sporttelep, lengtek a zöld-fehér zászlók. Emberek, akik talán először találkoztak, boldogságukban megcsókolták egymást.
A hősöket így méltatta a lap: „A győriek felnőttek a nagy feladathoz, és ismét az bizonyosodott be, hogy ez a sztárok nélküli együttes egységes, ütőképes. Egyénileg senkit sem lehet kiemelni. Az egész csapat küzdelme, játéka és győzelme érdemel dicséretet.”
A Képes Sport ontotta a felkiáltójeleket: „Ilyen még valóban nem volt! Egy vidéki csapat Európa legjobb négy együttese között!” (Addig pesti is csak egyszer jutott a BEK elődöntőjébe: 1958-ban a Vasas. Utóbb 1974-ben az Újpestnek sikerült ugyanez, és slussz.)
A sikerből a helyi potentátok is ki akarták venni a részüket. A diadal másnapján a következő közlemény látott napvilágot:
„Kedves Sporttársak! Aki a tegnapi Győri ETO–DWS Amszterdam Európa Kupa-labdarúgótornát (sic!) nézte a pályán vagy a tv képernyője előtt, élményére sokáig emlékezik. A lelkes szurkolókkal együtt mi is őszinte, szívből jövő jókívánsággal megszorítjuk a Győri ETO játékosainak kezét. Elismerésünk, kézszorításunk szól a csapat edzőjének és a labdarúgó-szakosztály vezetőségének is. A nagyszerű sportteljesítmény részese a lelkes szurkológárda. Hozzá is szól elismerésünk. Kedves sporttársak, játékosok, vezetők, szurkolók! Lelkesedésetek, akaraterőtök, sportszeretetetek vezessen újabb sikerre! Ezt kívánja őszinte, szívből jövő szeretettel: az MSZMP Győr-Sopron megyei végrehajtó bizottsága és a megyei tanács végrehajtó bizottsága.”
Az ETO egy társaságba került a Benficával, az Internazionaléval, a Liverpoollal. Majd a Benficától a 70 ezer nézővel zsúfolt Népstadionban 1-0-ra, Lisszabonban 4-0-ra kikapott. A Kisalföld hamar visszaszállt a földre:
„Ünnepeltünk, örültünk, boldogok voltunk a Győri ETO világraszóló sikere miatt. De most már a dolgos hétköznapok következnek.”
