Azt írta a Dunántúli Napló az 1974/75-ös bajnoki évad őszi rajtja előtt: „Dárdai Pál az a játékos, aki hátára veszi az egész pályát, nagyszerű érzéke van az összjátékhoz, kitűnően tudja irányítani a játékot, és nem mindennapi lövőerővel rendelkezik.”
A fél évszázada, 1975. február 22-én tartott tavaszi nyitányig kellett várni, hogy a középpályás megfeleljen a módfelett hízelgő minősítésnek. Akkor azonban ez olyan fényesen sikerült, hogy Dárdai négyből négy gólt ért el az Újpest ellen, és a Pécsi Munkás Sport Club csapata megfosztotta veretlenségétől a listavezető fővárosi együttest (4-2). A lilák az addigi 15 meccsükön összesen 16 gólt kaptak, ifjabb Dárdai Pál édesapja 69 perc alatt bevágta annak a negyedét.
Majd azt mondta:
A négyes a kabalaszámom. Az NB I-ben március 4-én mutatkoztam be a Komlói Bányászban két évvel ezelőtt. Mostanáig összesen négy gólt szereztem az NB I-ben, kettőt Komlón, kettőt Pécsett.
Lehetett volna a 10-es is a fétis, mert másnap a Népsporttól a maximális osztályzatot kapta a mecseki futballista, aki a meccs első gólját fejelte a 13. percben, majd 1-2 után negyedórán belül megfordította a mérkőzést. Kétszer Zombori Sándor, egyszer Tóth József átadásából továbbított a hálóba, és berúgta azt a 11-est, amelyet azért ítélt meg Somlai Lajos játékvezető, mert a meccs hősét buktatta Juhász Péter.
Az Újpest, amely 13 győzelem és 2 döntetlen után látogatott Baranyába, igazán jelentős erőkkel vonult fel: Várhidi Pál edző a Szigethy Károly – Kolár Endre, Horváth József, Noskó Ernő, Juhász – Dunai Ede, Schumann Péter, Zámbó Sándor – Fazekas László, Bene Ferenc, Nagy László összetételű tizenegyet kezdette, és csereként játszatta Törőcsik Andrást.
A fővárosiak 338 válogatottságot számláltak összesen; azért csak ennyit, mert a finoman irányító Tóth András sérülés miatt hiányzott. (A középhátvéd Harsányi László szintén válogatott és ugyancsak sérült volt, de a helyette játszó Noskó nála többször szerepelt a címeres mezes csapatban.) Igaz, a pécsiek sem piskótákkal vonultak fel: közülük Tóth József már 1974 novemberében magára ölthette a nemzeti mezt, Katzirz Béla pedig 1978-ban debütált a legjobbak között, szintén pécsiként. A többi kiválóság közül Zombori Sándor és Kiss László a Vasas játékosaként, míg Kocsis István a Honvéd labdarúgójaként mutatkozott be a válogatottban (1975-ben, 1979-ben, illetve 1977-ben).
A mecseki csapat formációja ez volt: Katzirz – Kincses Viktor, Kocsis, Englóner László, Tóth – Dárdai Pál, Zombori, Dárdai Lajos (Konrád János) – Kiss, Bálint László, Bencsik Vilmos.
Ebből kitetszik, hogy Dárdai Pál bátyja is a pályán volt, Englónerrel egyetemben először játszott a PMSC felnőtt csapatában. Abban a szezonban összesen 10-szer szerepelt, öccse viszont szinte kihagyhatatlanná vált: a 30-ból 29 mérkőzésen kapott szerepet a nemrégiben elhunyt Dunai János edzőtől, aki játékosként 266 NB I-es mérkőzésen futballozott a mecseki együttesben. (Egyszer a válogatottban is megfordult: 1960-ban a 2-0-s magyar–angol találkozón a Grosics – Mátrai, Sipos, Kotász, Dalnoki – Bundzsák, Rákosi – Sándor, Göröcs, Albert, Dunai összetételű csapat újonca volt.)
A szenzációs pécsi négyes után a Dunántúli Napló lelkendezett:
Ellenállhatatlan volt a PMSC.
Dárdai Pál pedig így beszélt: „Már a bemelegítésnél jól ment a lövés; amit kapura rúgtam, abból csak egy nem lett gól. A meccsen eleinte mégsem mertem vállalkozni távoli lövésekre, féltem, hogy nem sikerül, és kikezdenek a nézők. A fejes gól meghozta a bátorságomat. A tizenegyessel együtt öt labdám ment kapura, ebből négy gól lett, egy meg kapufa. A második volt a legfontosabb, mert utána szárnyakat kapott a csapat.”
Dárdai az NB I-ben soha többé nem szerzett négy gólt egy meccsen, hármat is csak kétszer: a Pécs–ZTE 7-2-n 1980-ban – azon Dobány Lajos is mesterhármast ért el, mindketten 9-es érdemjegyet kaptak a sportnapilaptól –, valamint a Pécs–Volán 5-1-en 1981-ben. A zalaegerszegieknek bevágott mecseki hetes alkalmával előbb Bolemányi János, majd a „Gusztinak” becézett Déri László állt az ellenfél hálója előtt, s az aznapi konklúzió az volt: „A ZTE egyik kapusa sem ütötte meg az élvonalban elvárt mértéket.”
Az Újpest ellen a PMSC valójában ötöt szerzett, de 1-1-nél Bálint László hiába fejelt látszólag szabályos gólt, Somlai Lajos játékvezető szabadrúgást ítélt a fővárosiak javára, 15 ezer néző legteljesebb felháborodására. Dárdai parádéja aztán feledtette e malőrt, s a Képes Sport eltűnődve írta:
A Pécs csapata egyszerre két szenzációval is szolgált. Egyrészt 4-2-es győzelmével, másrészt Dárdai játékával, nem mindennapi négy góljával. Ki az a Dárdai (akiből kettő is van Pécsett)?
– kérdezgették mindenütt a szurkolók. Az immár 24 éves játékos nemrég játszik új csapatában, s talán még szűkebb környezetében sem nagyon ismerték eddig, hát még másutt. Mindez újra felveti azt az égető kérdést: miért olyan későn érnek be a magyar futballban a tehetségek? Dárdai Pál nyilván eddig is játszott, de vagy nem fedezték fel erényeit vagy nem bíztak benne, hiszen aligha hihető el, hogy egy szürke labdarúgó egyik napról a másikra és csak 24 éves korában képes arra, hogy szétbombázzon egy válogatottakból álló védőfalat.”
A Pécs a 4-2 idején a tizedik helyen állt, ám a fényes tavaszi rajt után csak további két győzelmet aratott, és tizenötödikként kiesett. A búcsú véglegessé válásakor az Újpest-verő középpályás nyomban kijelentette: „Eszem ágában sincs elmenni Pécsről.” Összesen 285 első osztályú mérkőzésen szerepelt a pécsi csapatban, 1979 és 1982 között egyetlen bajnoki meccsről sem hiányzott.
Az NB I-től méltóképpen búcsúzott. Utolsó első osztályú meccsén – 1988. december 3-án – a Pécs 2-0-ra legyőzte az Újpestet. Már nem gyűlt egybe 15 ezer néző, csak háromezer, és a lilák csatársora sem idézte a Fazekas-, Bene-, Törőcsik-féle fantázia-, trükk- és gólgazdag időket, de különleges találkozó volt, mert Dárdai Pál kizárólag azon a mérkőzésen kapott helyet az 1988/89-es évad mecseki csapatában.
A másfél órát végigjátszotta, s noha mindkét gólt Nagy Tamás érte el, a 2-0 mutatja, milyen eredménnyel.
