Pont a 16. születésnapom történt. Édesapám azzal engedett utamra az ominózus Győr-Újpest, akadémiák közti meccs előtt, hogy „Figyelj Bence! Kijön ma Pisont István, a szövetségi kapitány csak miattad, hogy megnézzen. Legyél óvatos, mert érzek valamit a levegőben!” Sajnos igaza lett.

A műfüvesen játszottunk. Jött a labda, átvettem, lefedeztem testtel, aztán beúszott a képbe egy láb is. A következő pillanatban már szakadt keresztszalaggal feküdtem a gumigranulátumon.

A legrosszabbat nem is ez jelentette. 16 évesen még mindened nő. A csontod, vele együtt az ízületeid, és azon belül a porcos felületek is. Így hiába vittek egyből orvoshoz, nem tudott megoperálni. A következő fél évem foci nélkül, gyógytornával, speciális erőfejlesztéssel, úszással, regenerációval telt.

És Csernus Imre doktor úrral.

„De mi szükség van erre? Nem vagyok én hülye!”

Hegyeshalmi vagyok. Ott, az utcán kezdtem el focizni. Aztán a közeli Mosonmagyaróvárra, a MOTIM SE-be kerültem. Klubomban az első év után a legjobb utánpótlás játékosnak választottak. Részt vettünk a térségi Bozsik-programban is. Cs. Kovács László egy ilyen tornán szúrt ki, majd csábított át az ETO-hoz.

A MOTIM-ba még apuék hordtak, de kilencéves koromtól Győrbe már egyedül jártam edzésre. Az első pár alkalommal édesanyám még elkísért, utána egy ideig úgy követett, hogy észre sem vettem a vonaton. Minden reggel hatkor keltem. Anyu elém tette a reggelit, közben megírtam az előző napi leckét, majd irány a suli. Iskola után kisétáltam a pályaudvarra, megvártam a győri gyorsot, felszálltam, elzötykölődtem 50 kilométerrel odébb. Edzés, utána ugyanez vissza, otthon gyors vacsora, fekvés, alvás. Másnap kezdődött minden elölről. Hála Istennek a hegyeshalmi iskolában megértően álltak hozzám. Tudták, hogy ilyen hétköznapokkal képtelenség teljes mellszélességgel beleállni a tanulásba. Így is hoztam a közepes átlagot.

Az ETO-ban kezdetben centerként számított rám Varga Antal. Masszív, jó fizikumú gyerekként tudtam ütközni, a játékot is jól olvastam meg elég gólérzékenynek bizonyultam. Mivel vissza-visszalépve a csapattársaimnak is jó labdákat adtam, idővel visszavezényeltek a középpályára, ahonnan amolyan védekező középpályásként osztogattam, ütköztem, és ha kellett, értem fel a támadásokhoz. Egy csapatban játszottam Kalmár Zsoltival, Lenzsér Bencével többek közt, és lépcsőfokonként haladtam felfele. Aztán jött az első sérülés. Ez az Újpest elleni.

A győri akadémián mindent megkaptam, ami a rehabilitációhoz kell. A legjobb orvost, a legjobb gyógytornászt, a legjobb erőnléti edzőt. A halasztott műtét után öt hónappal és egy héttel tértem vissza a pályára. Meglehet, ez első ránézésre korainak tűnik, de a rehabilitáció alatt annyira stabillá erősödött a lábam, hogy az orvos, aki végig követte a folyamatot, engedélyt adott a labdás edzésekre.

Nekem már gyerekként is a válogatott volt az álmom. Piros-fehér-zöld mezben, a kezemet a mellemre, a címerre szorítva hallgatni a himnuszt. Válogatott labdarúgóként gólt rúgni.

És kellően makacs is vagyok. Mindig végigmegyek azon az úton, amit eltervezek, amiben hiszek. Visszatérés után újra elkezdtem gólokat rugdosni. Be is hívtak a korosztályos válogatott összetartására. Büszke voltam magamra. Aztán, miután visszatértünk a klubhoz, Egerben játszottunk meccset. Ha láttál már leamortizált műfüves pályát… Felugrottam fejelni. Az ellenfél egyik játékosa nekilökött a másiknak, az kitámasztott testtel, a földre érkezésnél pedig kiment a térdem. Éreztem, hogy valami pattant. Mivel tudtam hajlítani, azt mondták, tuti nem szakadt el újra a szalag. Visszaálltam. Néhány perc után elkezdett zsibbadni a lábam. Leültem. Tudtam, hogy ennyi volt. Újra elszakadt. Kezdődött az ördögi kör elölről. Ezúttal azért nem tudtak egyből megoperálni, csak bő két hónap után, mert gyulladást találtak a szervezetemben.

A többség két ekkora sérülés, műtét után már ilyen fiatalon azt mondja, kösz, nekem ennyi volt, vége a futballálmomnak.

Ehhez képest a műtétem után újra beleálltam a rehabilitációs munkába. Dacos voltam. Ha valamiért a sors így akarta, egy célom lehet, hogy még erősebben térjek vissza. Nyolc és fél hónap után sikerült. Ebben sok szakember mellett Csernus Imrének biztosan komoly szerepe volt.

Győrben már elsős gimnazista korunktól heti egyszer órát tartott az akadémistáknak. Amikor meghallottuk, hogy ki jön be a terembe, hüledeztünk. „De mi szükség van erre? Nem vagyok én hülye!” – ilyen mondatok hangzottak el. Senki sem akarta az agyturkászást, mindenki tartott tőle. Aztán a doki az első alkalommal rögtön úgy lépett fel, hogy azonnal befogadtuk.

Pszichológiáról, életvitelről és mindenről beszélgetett velünk. Coachingolt. Mesélt az önbizalomról is. Kérdezősködött, mi mit gondolunk róla. „Nekem 10/11-es” – vágtam rá. A második évtől az U-válogatott játékosoknak biztosított a klub még egy különórát a dokival, az újabb sérülésem után ezeken felül külön is foglalkozott velem. Nem ápolgatta a lelkem. Á, nagyon nem. De én sem lehettem egyszerű páciense.

Ahogy mondtam, mindig is makacs céltudatosság jellemzett. Csernus azzal froclizott, „Á, puhány vagy. Ez neked nem fog sikerülni.” Tudat alatt sejtettem, hogy a makacsságomat akarja még jobban felerősíteni bennem, így próbál inspirálni, ami nekem nagyon tetszett.

És sikerrel járt. Eddigi életem során a jobb térdemet hétszer kellett műteni. Annyiszor röntgeneztek már, mint a szülőfalum, Hegyeshalom teljes lakosságát együttvéve. A karrieremből nagyjából öt év úszott el a különböző beavatkozások miatt. Mégis úgy vagyok vele, nincs olyan, ami képes lenne engem a mélybe taszítani.

Csernus doktor az utolsó öt győri évem alatt végig foglalkozott velem. De később is, miután külföldre kerültem, többször beszéltünk telefonon, vagy amikor éppen itthon tartózkodtam, meglátogattam Noszvajon.

„Az agyamba nem azért vésődött be örökre Divock Origi neve, mert Liverpool-labdarúgó lett”

Mindig is hittem a munkában. Persze van bennem kvalitás, de józanul gondolkodva ilyen előzmények után a szorgalmam, a kitartásom nélkül nem lehettem volna újra U-válogatott. Pláne nem felnőtt futballista. A 8,5 hónap alatt minden rendben ment a rehabilitációval. Még az előírtakon kívül is jártam konditerembe. Az egyik erőnléti edző, aki a válogatottnál is dolgozott, azt állapította meg, hogy olyan mélyizmokat lát rajtam, amiktől dinamikusabb vagyok, mint előtte bármikor. Ismét erősebben tértem vissza. Ekkor már elmúltam 17, de nyomát sem éreztem a kihagyásnak. A játék is jobban ment, mint korábban egészségesen. Megint úgy futballoztam, hogy érkezett a válogatott meghívó.

2013 szeptemberében az U19-es kerettel Szerbiába, a Vilotic-emléktornára utaztunk. Bejutottunk a döntőbe, Belgiummal játszottunk. Négy perc alatt kaptunk két gólt. Divock Origi rúgta a harmadikat a 23. percben. Ma is szépen cseng a neve futballberkekben. A belga támadó ekkor már évek óta a francia Lille játékosa volt, 2014 júliusában onnan igazolt Liverpoolba.

De az én agyamba nem ezért vésődött be örökre a neve. Inkább azért, mert megérkezett, és a labda helyett izomból szétrúgta a kétszer műtött jobb térdemet.

Azonban annyira megerősödött a rehabilitáció alatt az izomzatom, hogy ezúttal nem szakadtak el a szalagok. Összeszorított foggal végigjátszottam az 5-1-re elvesztett meccset. Miután a busszal visszaértünk a szállodába, fel akartam állni az ülésről, de a kihűlt izomzatom nem engedelmeskedett. Nem tudtam kiegyenesíteni a lábamat. Egyből éreztem, hogy itt újra komoly gond lehet. Ezúttal a porcom szakadt be.

Otthon azonnal elmentem dr. Abkarovits Gézához Fehérvárra. Két lehetséges megoldást vázolt fel. „Mivel elég rosszul néz ki ez a porc, vagy a hagyományos eljárással kiveszem az egészet, vagy egy alternatív módszerrel megpróbálom visszavarrni. Az első verzió 4–6 hét, a második viszont jelentősen hosszabb, akár több hónapos felépüléssel jár” – mondta. Plusz formába hozással, amivel biztosan lemaradok a 2014-es hazai rendezésű Eb-ről – raktam össze a képletet fejben. A doktor úr lényegében rám bízta a döntést, hogy melyiket választom. Végül is már nagykorú voltam, elmúltam 18 éves. Csernus doktor tanácsát is kikértem a döntés előtt. Azt kérdezte: „Mit szeretnél? Mi a célod?” „Ott akarok lenni az Eb-n.” Ez lebegett csak a szemem előtt, ez jelentette a nyilvánvaló rövid távú célt.

A hosszabb távon prognosztizálható következményeket azzal a reménnyel süllyesztettem az agyam mélyére, hogyha évek múlva rosszabbodik is a térdem állapota, olyan ütemben fejlődik az orvostudomány, hogy biztosan lesz rá modern megoldás. Abkarovits doktor megműtött, eltávolította a jobb lábamból a porcot. Már rutinból toltam végig a rehabilitációt, tíz hét múlva újra edzésbe álltam.

2014 tavaszán fantasztikusan ment a játék, harmadjára is behívtak a válogatottba. A felkészülési meccseken Izraelnek, Ciprusnak és Szerbiának is gólt rúgtam, az NB III-ban is nyolcnál jártam már. Ezt látva Horváth Feri bedobott a mély vízbe, Mezőkövesden a 65. percben bemutatkoztam az NB I-ben. 6-1-re győztünk. Így fordultunk rá a nyári szünetre, és a júliusi U19-es Európa-bajnokság felkészülésének a hajrájára.

Jött az összetartás, ahova a klubom, az ETO nem engedett el.

„Édesapámmal mentünk be Tarsoly Csabához tárgyalni”

A remek szezonom végén az ETO vezetése jelezte, hiába él 2016 nyaráig a szerződésem, ők szeretnék azt meghosszabbítani. Partner lettem volna benne, ha a tárgyalás végén nem került volna bele egy teljesen irreális pont. Egy több millió eurós kivásárlási záradék. Pláne, hogy ez az összeg egyáltalán nem állt összhangban az akadémista fizetésemmel.

Pedig a Győri ETO nem arról volt híres, hogy korábban tucatjával értékesítettek több millió euróért saját nevelésű akadémistákat. Ha jól emlékszem, pont ezen a nyáron, 2014-ben Kalmár Zsoltit egymillióért vette meg a Lipcse. Az volt addig a csúcs. Előtte talán az észt Tarmo Kinket is annyiért értékesítette a Győr Angliába (2010 nyarán a Middlesbrough fizetett az észt támadóért annyit – a szerk.), de ő akkor már rég felnőtt futballista volt, nem 19 éves srác.

Édesapámmal mentünk be Tarsoly Csaba tulajdonoshoz tárgyalni, mert nem látták szívesen azt a menedzserirodát, aki akkor képviselt. Azt is tudtam, abban a felnőtt csapatban, ahol pár héttel korábban bemutatkoztam, az egyes játékosoknak hány millió forintos fizetése van kivásárlási ár nélkül. Persze, ők már kvázi elértek valamit, miközben én csak egy szimpla saját nevelésű akadémista voltam, aki kilencéves korától játszott ETO-mezben, és minden korosztályban feljebb és feljebb lépkedett, korosztályos válogatott lett annak ellenére is, hogy komoly sérülései voltak. A megegyezés szándékával léptünk az irodába, a kivásárlási árat szerettük volna sokkal lejjebb vinni, míg a fizetés terén csak annyit próbáltunk feljebb alkudni, hogy a felnőtt korba érve magamról tudjak gondoskodni. A klubvezetés nem így gondolkodott. Bár imádtam a klubot, ott éltem évek óta, és sosem a pénz vezérelt, mégsem sikerült megegyeznünk.

Cserébe hiába jött a behívó,

mivel nem írtam alá a hosszabbítást, nem engedtek el az U19-es válogatottba. Tarsoly Csaba helyette »kényszermunkára« küldött – nyolcórás munkát írt ki számomra. Mint egy normál munkaviszonyban dolgozó gyári munkásnak.

A kényszermunka azt jelentette, hogy reggel kilenckor csekkolnom kellett az edzőközpontban, és a mellém rendelt edzők délután ötig dolgoztattak. Én is szívtam, a kirendelt edzők is velem együtt szívtak.

Talán ki lehet jelenteni, sem akkoriban, sem most nem korrekt ez a módszer. Annak ellenére sem, hogy tényleg nagyon sokat kaptam a klubtól. Tarsoly nyilván azért alkalmazott ilyen furcsa pressziót, hogy megtörjek. Nem foglalkozott az álmommal, hogy még két éve lenne alkudozni velem, csak az érdekelte, hogy ott, abban a pillanatban neki legyen igaza. Mégis úgy döntöttünk, kitartok. Csináltam, amit kértek, és az utolsó pillanatig bíztam abban, hogy el fognak engedni. Nem tudom, ki beszélt Tarsoly Csabával, a lényeg, hogy két nappal az Eb rajtja előtt „felszabadított, mint egy rabszolgát”. Csatlakozhattam a csapathoz – miután ők már hetek óta közösen edzőtáboroztak Telkiben.

„A vb-re NB I-es játékosként utaztam ki, mire hazaértünk NB III-as lettem”

Hogyha ott vagyok velük, szerintem biztos kezdő vagyok az első felkészülési meccsen. Így azonban a Szuszában, Ausztria ellen még csak a kispadról szurkoltam. A második Eb-mérkőzésen, Portugália ellen, két perccel azután, hogy becseréltek, gólt rúgtam. A harmadik meccsen már kezdtem, ott döntetlent játszottunk, és kijutottunk a világbajnokságra.

Abban a pillanatban azt éreztem, jól döntöttem, amikor a komolyabb operáció és a hosszabb kihagyás helyett az egyszerűbb műtétet választottam.

Az Eb után visszatértem a klubba. Hirtelen meg tudtunk egyezni a szerződésről is. Én is engedtem, ők is. Nyártól Horváth Feri többnyire csereként, de olykor már kezdőként számolt velem az NB I-ben. Az „öregek” bevettek a játékba. Így jött el 2015-tavasza és a közvetlen felkészülés az U20-as világbajnokságra.

Szalai László kapitány és Klink Zoltán erőnléti edző kőkemény edzőtábort vezényeltek. Az első héten 21 edzésünk volt. Mindenkinek brutál izomláza lett. Aztán a vb előtt váratlanul lecserélték Szalait, érkezett helyette Bernd Storck a laktát tesztjeivel. Emlékszem, a TF-pályán mértek minket, és nekem lettek a legjobbak az eredményeim. Az adatok is megerősítették, az edzőtáborban olyan erőállapotba kerültem, hogy képesnek éreztem magam egymás után két-három mérkőzés lejátszására.

A felkészülési meccseken megint középpályásként kezdtem, aztán a másodedző javaslatára Storck előre vezényelt klasszikus 9-esnek. A vb előtt majdnem minden meccsen rúgtam gólt. Éreztem, hogy az első számú centerként számítanak rám, végképp beérni látszott a sok munka, amit a sérülések után beletettem a rehabilitációba, utána minden áldott nap a prevencióba. Hegyeshalomból, a falusi grundról magammal hoztam a kellő csibészséget, emellett már tudtam focizni is, és az izomzatom, ha kellett, valósággal robbant.

Aztán, miután kiutaztunk, a torna előtti edzéseken szó szerint egy méterről is kihagytam a ziccert. Ezt látva Storck úr és a másodedző rendre külön kinn maradt a pályán velem és az egyik kapusunkkal. Elkezdtünk iskolázni, nulláról felépíteni a kapuralövést. Így érkeztünk az első meccshez. Már az utolsó simításokat végeztük a találkozó előtt, amikor Storck bejött és így szólt: „Srácok, olyan a talaj, hogy csak élesben vagy félélesben lehet pályára lépni.” Ijedten lenéztem a lábamra és a gumis stoplisomra. Mindig is abban játszottam, mert miközben élesben merevnek éreztem magam, gumissal érzéssel, valósággal simogatva tudtam hozzányúlni a labdához. Szóltam a kapitánynak, hogy nekem nincs olyan. „Oké, ha nem akarsz élesben játszani, akkor egyáltalán nem kell játszanod” – felelte, majd kiment az öltözőből.

Tamás Krisztián barátom odaadta az egyik féléles cipőjét. Így lettem kezdő, majd lőttem három gólt Észak-Koreának. Onnan kezdve az egész tornán nem vettem le a lábamról azt a csukát.

Jöttek a brazilok, kikaptunk 2-1-re, de nekik is lőttem egy gólt. Meg a nyolcaddöntőben a szerbek ellen is – Kalmár Zsolti adta a gólpasszt, mint addig is oly sokszor. Ha nem kiabáljuk el a végén, hogy megvan a döntetlen, és nem kapjuk be az utolsó pillanatban azt a fránya gólt, továbbjutunk, és azon az ágon meg sem állunk a döntőig.

Volt egy határozott, nagyon jó szövetségi kapitányunk, aki értette a nyelvünket. Kalmár Zsolti barátom osztogatott – pont úgy éreztük egymást gyerekkorunktól kezdve, mint Koman Vladimir és Németh Krisztián a 2009-es U20-as vb-n. Ugyan fiatalabbként, de bekerült a válogatottba Nagy Ádám, Sallai Roli, Kecskés Ákos. Tényleg nagyon jó játékosok alkották azt a keretet, príma közösségként összetartottunk, ez volt a sikerünk titka.

Érdekes, hogy annak ellenére mindvégig tiszta volt a fejem a vb-n, hogy Tarsoly Csabát, az ETO és a Quaestor tulajdonosát már az elutazásunk előtt elvitték a rendőrök. Mire június közepére hazaértünk, lényegében megszűnt a klubom. Az U20-as vb-re NB I-es játékosként utaztam ki, mire hazaértünk, két osztállyal lejjebb soroltak minket, így NB III-as lettem.

Miközben Új-Zélandon meccsről meccsre utazgattunk, a híreket olvasva az járt a fejemben, hogy egyetlen esélyem maradt, ha itt villantok. Emlékszem, még mondtam is Kalmár Zsoltinak, „Vagy gólkirálynak, vagy a torna legjobb játékosának kell lennem!”

Az egyik majdnem összejött. Nyolc helyzetemből ötöt berúgtam, és az ukrán Viktor Kovalenkóval holtversenyben a góllövőlista élén végeztem. Azért a majdnem, mert ez „csak” ezüstcipőt ért. Pont abban az évben változtatta meg a FIFA a szabályt, miszerint gólegyenlőség esetén az lesz a gólkirály, aki gólpasszt is adott, nem pedig az, aki kevesebb játékperc alatt szerezte a találatait. De ettől még Mr. Gólnak titulált a FIFA honlapja, amit átvett a magyar média is.

„Már az első mérkőzés, a mesterhármas után elkezdett csörögni a telefonom”

A futball olyan sport, ahol az emberrel egyik napról a másikra képes 180 fokot fordulni a világ. Alig 20 évesen megtapasztaltam mindkét végletet. Hogy milyen érzés az, amikor az egyik legsúlyosabb sérülésből magát többször is visszaépítő fiatal játékos a relatív ismeretlenségből hirtelen a reflektorfénybe kerül.

Hirtelen mindenki ajnározni kezdett. Százával írogattak az üzenőfalamra biztató szavakat, mondatokat. Akárhányszor felmentem a Facebookra, szembe jöttem magammal. Egyik napról a másikra itthon és nemzetközi szinten is kapós labdarúgó lettem.

Fura. Lehet nagyképűen hangzik – mert persze negatív hozzászólásokat, rengeteg minősíthetetlen jelzőt is kaptam szép számmal –, de nem ért váratlanul a siker. Azért nem, mert mindig is tudtam magamról, mire vagyok képes. Pontosan átérzem például Szoboszlai Dominik jelenlegi helyzetét. Magyarországon az egészséges sportolói önbizalma láttán hamar rásütötték, hogy nagyképű. Holott dehogy az. Csak a tudatosság és a magabiztosság sugárzik belőle. Ahogy akkor belőlem is.

Nem túlzok, de már az első mérkőzés, a mesterhármas után elkezdett csörögni a telefonom. Az egyik csapattársam vette fel, mert akkor még nem tudtam angolul. A Sportingtól hívtak. Nem foglalkoztam vele, mert a tornára koncentráltam. Miután hazatértünk, naponta fél tucat külföldi menedzser telefonált. Átirányítottam őket a menedzsereimhez, mert ekkor ugyanaz volt, amely irodát Tarsoly Csaba nem engedte be az ETO Parkba. Mindig az a válasz érkezett tőlük, hogy rendben, beszélünk velük. Jelentkezett két Serie A-s csapat, a Genoa meg a Fiorentina. Ausztriából a Rapid Wien és a Salzburg is le akart igazolni, míg Lengyelországból a Legia Warsawa. Bernd Storck is behívott, felajánlotta a segítségét a Werder Bremenhez és a frissen feljutó Freiburghoz is – utóbbinál a vezetőedző a barátja volt, de mindenki arra terelt, hogy ez a német vonal csak kamu. De akadt érdeklődés Angliából is. A La Ligából a La Coruna és a Rayo Vallecano, míg a másodosztályból az a Girona jelentkezett be, amelyik a rákövetkező évben feljutott.

A szívem Spanyolországba húzott. Mert a spanyol stílust éreztem a játékomhoz leginkább közelállónak.

A spanyol és a magyar bajnokság minősége közötti óriási ugrás sem zavart. Egyszerűen bíztam magamban, hiszen, amit addig elterveztem, az minden esetben úgy is lett. A Rayót választottam, hiszen konkrét ajánlatot küldött. A menedzsereim intézték a papírmunkát.

Nem rajtam múlt. Az Atlético hoteljében szálltunk meg. Már be voltunk öltözve az aláíráshoz, amikor az utolsó utáni pillanatban közbejött valami. A mai napig nem tudom, miért és hogyan, de csak a hír jött, hogy állítólag nem tudtak a térdműtétjeimről, ezért elállnak a szerződéstől. Pedig hogyne tudtak volna. Látták az összes leletemet, és az orvosuk is megvizsgált.

Egész nyáron azt éreztem, sosem én, hanem mindig valaki más húzza az időt. Mindenféle indokkal lassítanak számomra egyértelműnek tűnő döntési folyamatokat. Mert, ha nekem egyszer ajánlatot, szerződéstervezetet adott a Rayo, amit én elfogadtam, akkor miért nem csaphattunk egymás kezébe? Dühömben fogtam magam, otthagytam mindenkit, és Madridból egymagam átutaztam Gironába. Hetek mentek már el, nekem meg mindenképpen edzenem kellett, ők pedig felajánlották, hogy készülhetek velük. Tíz napot töltöttem a katalán kiscsapatnál. Korábbi La Liga-játékosok adták a keret gerincét, velük gyakoroltam, úgy éreztem nem lógok ki lefelé, akar a klub, ajánlatot is kaptam, de végül is ott sem jött össze a dolog. Az sem az én döntésem volt.

Kényes téma ez. Mert ekkor már nem a Győr, hanem az MTK játékosa voltam, miközben életemben egyetlen napot edzettem a Hungária körúton, azután egyből utaztam Spanyolországba.

Miután hazaérkeztünk a vb-ről, a menedzsereim azzal győztek meg a klubváltást illetően, hogyha Győrben maradok, harmadosztályú labdarúgóként kutyának sem kellek majd, és az ETO újra keresztbe akar tenni, nem akar majd elengedni. Viszont, ha aláírok az MTK-hoz, úgy újra elsőosztályú leszek, és azon a nyáron segítenek nekem külföldre igazolni. Ma már tudom, a naivitásom, hiszékenységem áldozata lettem, mert mindvégig abban a hitben éltem, hogy amit a menedzsereim mondanak, az igaz, és minden az érdekemben történik.

Ma már tudom, a Győr kizárásával, visszaminősítésével automatikusan megszűnt a 2017-ig szóló szerződésem, lényegében szabadon igazolhatóvá váltam, maximum az akadémiának kellett volna nevelési költséget fizessen az a klub, amelyik le akar igazolni. Ezért nem értettem a Rayo elállását sem. Ahogy utána Gironában sem értettem, miért mondanak nemet, miután átestem egy tüzetes orvosi vizsgálaton is, megkérdeztem a dokit: „Si?”, és bólintott, hogy minden rendben. Szóval sehogy sem állt össze a kép, semmi sem passzolt, miért mondott le rólam végül mindkét spanyol klub. Azt nem tudom, az MTK mekkora összeget kért értem. Mindkét esetben csak a saját ajánlatomat láttam, a klubok közötti megállapodást nem.

Ha aláírsz egy ügynökséghez, nélkülük nem hozhatsz döntést. Visszagondolva az lehetett, hogy sem az MTK, sem az ügynökségem nem az én, azaz a játékos hosszú távú céljait sorolta első helyre, hanem a La Ligához mérve szabták meg az áramat, így a spanyolok is az üzleti érdekeik mentén hozták meg döntést.

Miközben naiv módon az utolsó pillanatig hittem a spanyol szerződésben, addig-addig ment az alkudozás, húzódott a megegyezés, hogy kicsúsztunk az átigazolási határidőből. Elkeseredtem. Csak az lebegett a szemem előtt, bárhova is, de alá kell végre írnom, játszanom kell valahol. A menedzseriroda szeptember végén állt elő két új lehetőséggel: a francia másodosztályú Metz vagy Svájcból a Sion. Utóbbi pont az Európa Ligába jutott, a Liverpoollal, a Bordeaux-val, a Kazannyal került egy csoportba. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Úgy tudom, az MTK végül komoly összeget kapott a játékjogomért. Ha úgy teszik, egyetlen napi edzésemért cserébe, ahogy nyilván a menedzsereim is hozzájutottak a jutalékukhoz. Én meg az egyik kellemetlen helyzetből belekerültem egy másikba. Mivel nyáron aláírtam az MTK-hoz, ide sem szerződhettem szabadon igazolhatóként, és, mivel kicsúsztam az átigazolási időszakból, nem játszhattam az őszi idényben, csak edzhettem a felnőtt csapattal. Eközben nekem ekkor kellett volna leginkább a játékperc. Ez a helyzet viszont senkinek sem okozott örömet. Azzal is szembesültem, hogy heten voltunk egy posztra. Korábban nem tudtam erről sem.

Nyilván, ha úgy igazolok ki, hogy azonnal játszani tudok, más lett volna a helyzet, nem érdekelt volna a konkurencia, küzdöttem volna a helyemért. De így? Én sem éreztem jól magam, az edzőm sem kereste, és nem is találta a helyem, a feladatom.

Ezért 2016 januárjában kezdeményeztem a kölcsönadásomat. A menedzseriroda a lengyel Wroclawot hozta megoldásként, és a legjobb döntésnek bizonyult, hogy oda igazoltam. Végre nagyon jó közegbe kerültem. Ahogy Sionban Vanczák Vili, úgy itt is volt magyar csapattársam. Gosztonyi Andris és a csapattársak egyből bevettek. Ekkor már megtanultam annyira angolul, hogy simán megértettem magam. Remek, fiatal edzőnk volt, egyből betett a kezdőbe. Első meccsen kapufa, a következő hármon jöttek a gólok. Négy forduló után megkeresett egy olasz és egy német csapat. A Wroclaw is ki akart vásárolni a szerződésemből, de olyan irreális összeget mondott a Sion, hogy azon el sem gondolkodtak. Őrület.

A svájci tulaj több millió eurót kért értem úgy, hogy egy percet sem játszottam a csapatában.

A lengyel klubok ennyiért eladnak jó esetben, nemhogy vesznek. Így a Sion a szezon végén újra kölcsönadott fél évre a Wroclawnak. De ekkor már nem jöttek a gólok, és 2016 decemberében újra vissza kellett mennem a Sionhoz.

„Ha nem jön össze a műtét, legfeljebb kimész Bécsbe kukásnak”

Ha kényelmes vagyok, és csak a pénzre megyek, a padon, de akár a lelátón is kiülöm a sokéves, remek fizetést biztosító svájci szerződésemet. De nem ez volt a célom. A köztünk lévő szerződés lejárati dátumát illetően 2016 végére feloldhatatlan vitába keveredtem a magyar menedzser irodámmal. Nem írtam alá hozzájuk, de más ügynökséghez sem. Lényegében szabadügynökként megegyeztem a Sion tulajdonosával, és egy rokon segítségével kivásároltam a játékjogomat. Ha úgy tetszik, saját kezembe vettem a sorsomat.

Még akadt érdeklődés irántam. Többek között László Csaba hívott Dunaszerdahelyről.

A labdarúgó pályafutása rövid és buktatókkal teli, ezért általában oda igazol – feltéve, ha válogathat –, ahol mind szakmailag, mind pedig anyagilag a legjobban járhat. Ekkor az osztrák Sturm Graz is képben volt, továbbá egy anyagilag erős katari lehetőség is érkezett. A csallóközi magyarság és amiatt, hogy otthonról, Győrből járhattam edzésre, mégis a DAC-t választottam.

Aztán az első edzésen eltörött a talpcsontom. Ott, ahol még az U19-es Eb előtt egy szimpla gyulladás miatt megszúrták, hogy játszani tudjak. Négy hónapot hagytam ki. Mire visszatértem már Marco Rossi volt az edző. Be-beállogattam nála. Aztán 2018 júniusában a Mister elkerült a válogatotthoz, a korábbi U-kapitányom, Mészöly Géza pedig ezzel párhuzamosan Győrben lett vezetőedző. Annyira jóban voltunk, hogy korábban megígértem neki, ha Győrben edző lesz, csak szólnia kell és jövök. Dunaszerdahelyen közös megegyezéssel szerződést bontottam, és hazamentem az ETO-hoz. Az NB II-be.

Elkezdtem az edzéseket, majd jöttek az első meccsek, amelyeket a fater is meg-megnézett. Egyik után így szólt, „Figyelj, Bence, teljesen megváltozott a mozgásod. Úgy futsz, mint aki be van szarva.” Ettől még játszottam Gézánál, megadta a lehetőséget. A gondot az jelentette, hogy neki nem adtak eleget. Ugyan nyáron nevezték ki, de alig fordult a naptár szeptemberre, már le is váltották. A vezetőség választása arra a Király Józsefre esett, aki az akadémián is edzőm volt, és akivel nagyon nem szerettük egymást. Már gyerekként is mindig le akart szabályozni, én meg már akkor szóvá tettem neki, hogy mi lenne, ha a támadóharmadban hagyná, hogy a helyzetnek megfelelően, ösztönből döntsek. Ki is tett a keretből. Aztán visszatett. Emlékszem, az őszi utolsó bajnoki, a Soroksár elleni meccs után, ahol még gólt is lőttem, úgy bevizesedett a műtött térdem, hogy hajlítani sem tudtam. Másnap elmentem Fehérvárra. Abkarovits doktor úr belenézett, kitakarította, majd azt mondta: „Bence, lényegében nincs porc a jobb térdedben. Készülj fel, hogy vége a pályafutásodnak.”

Persze, hogy nem adtam fel. Miközben elkezdtem csapatot keresni, orvosok, specialisták után kutattam. Közben grazi, salzburgi, német orvosok vizsgáltak, még amerikai és ausztrál specialistáknak is elküldtem a leleteimet.

2019 márciusától a Budafok leigazolt. A klub tiszteletbeli elnöke, Jakab János rendkívül jóindulatú, rendes ember. Azt mondta, „tudomásul veszem, hogy nem vagy egészséges, ennek ellenére próbáljuk meg, szerződtetünk.” A mai napig hálás vagyok neki és a klubnak ezért, Csizmadia Csaba edzőnek és a csapatnak pedig azért, mert mindvégig mellettem álltak.

A nagy keresgélés közben végül eljutottam prof. Hangody Lászlóhoz, aki megvizsgált, és azzal biztatott, hogy az elmúlt években kollégáival kikísérleteztek egy új eljárást, amit, ha bevállalok, lehet esélyem a pályafutásom folytatására. Kikértem Csernus doktor tanácsát is. „Ha nem jön össze a műtét, legfeljebb kimész Bécsbe kukásnak. Ha sikerül, akkor meg még bármit elérhetsz a fociban” – mondta.

„Egy közepes pesti lakás árát költöttem végső soron a saját munkaeszközömre. Azaz a lábamra”

Ezek után azonnal igent mondtam. Tesztalany lettem. Egy zselés, kocsonyás implantátumot kaptam, amit a professzor egy 6,5 órás műtét alatt ültetett belém. Abban, hogy ez rögzüljön, a gerincemből levett őssejt segített. A műtét közben lefaragtak egy csontkinövést, és a szalagjaimat is meghúzták, stabilizálták.

A pályafutásom alatt nagyjából egy közepes pesti lakás árát költöttem el vizsgálatokra, beavatkozásokra, végső soron a saját munkaeszközömre. Azaz a lábamra. Természetesen ezt a műtétemet sem a társadalombiztosítás finanszírozta.

Az operáció után hónapokig nem hajlíthattam a lában, mindaddig, amíg az implantátum nem épült be teljesen. Ezalatt a feleségem ápolt, etetett, még a vécére is ő vitt ki. Neki meg az egész családom segített. 4,5 hónapot feküdtem, miután eljött az ideje, hogy a professzor úr egy állított röntgent készítsen a lábamról. Ültem nyújtott lábbal a rendelőjében, miközben alaposan átnézte a képeket. Aztán felém fordult és csak annyit mondott: „No, Bence, ez nagyon szépen néz ki!” Még most is kiráz a hideg. Ez az egyik legszebb pillanat az életemben. Végül is ez azt jelentette, hogy élhetem tovább az álmomat.

Furcsa módon életem legmotiváltabb időszakaként emlékszem erre az évre. Pedig a sportoló ilyen bizonytalan helyzetben kiváltképp hajlamos agyalni és elveszni. Nekem is bőven akadt időm arra, hogy a fejemben végigzongorázzam, hogy az addigi pályafutásom alatt mikor hoztam jó, esetleg rossz döntést. Negatív oldalon az áll, biztos, hogy nem kellett volna másokkal szemben hiszékenynek lennem. Azokkal, akik „jót akartak” nekem.

Az U19-es Eb előtti döntésemet viszont nem bántam meg. Hiszen igazam lett. Ahogy reméltem, akkorát fejlődött az orvostudomány, hogy megszületett az a megoldás, amelynek segítségével 2020 tavaszán visszatérhettem a pályára. Ez persze nem ment zökkenőmentesen. Már a „tesztalanyból” labdarúgóvá válás hosszú folyamata alatt is, ugyan csak két meccsen, de játszhattam az NB II-ezüstérmes, ezzel meglepetésre az NB I-be feljutó Budafokban. Sőt, a 2020/21-es bajnokság őszi idényében az NB I-ben is pályára léptem velük. Azóta fociztam Szentlőrincen, idén ősztől pedig Siófokon játszom. Nagyon jó helyen vagyok, ahol minden adott ahhoz, hogy játsszak.

Azt szoktam mondani, a futball bármely szintjén is játszol, a gólt, a góllövőt mindenhol értékelik. Az NB I-ben, az NB II-ben, de az NB III-ban is. Siófokon hat meccsen eddig három gólt rúgtam. Továbbra is igazi állat vagyok a pályán.

Ha négy évvel ezelőtt ezer embernek felteszik a kérdést, fog-e még ez a Mervó gyerek gólt lőni az életében, csak én, a feleségem és a családom válaszolt volna igennel. Azzal, hogy a mai napig játszom, lényegében meghazudtoltam mindenkit.

Még csak 29 éves vagyok. Marco Rossinak centerposzton Ádám Martinon, Varga Barnán és most Szabó Leventén, esetleg Németh Andráson kívül nincs nagyon választási lehetősége. Még csak 29 éves vagyok. Még mindig vannak céljaim. És újra jönnek a megkeresések. Fogok én még magasabb szinten is játszani!