Azt mondta Novák Dezső, a zöld-fehérek edzője a harminc éve, 1994.október 20-án rendezett Porto–Ferencváros KEK-mérkőzést megelőzően:
Megpróbálunk mindent, de nem csodálkozhatunk rajta, ha nem lesz belőle semmi.
Az FTC labdarúgói közül Kecskés Zoltán és Nagy Zsolt sérült volt, Goran Kopunovicsot és Páling Zsoltot megoperálták, a román Eugen Neagoe – akinek elveszett, majd megkerült az úti okmánya – közvetlenül a meccs előtt megbetegedett, Lipcsei Péter, Simon Tibor és Szekeres Tamás sárga lapok miatt nem játszhatott, míg Szergej Kuznyecov azért nem szerepelhetett, mert az európai kupák nevezési határidejénél később igazolt az Üllői úti klubhoz.
Nem először került nehéz helyzetbe a Ferencváros Portóban: 1935 januárjában Mikes Károlyt és Kovács Jánost az első félidőben kiállították, Korányi Lajos pedig – szintén a szünet előtt – megsérült, így az FTC nyolc futballistával próbálta tartani 2-0-s vezetését. Lényegileg sikerült: a teljes második szakaszt tripla létszámelőnyben töltő Porto csupán szépíteni tudott, azt is tizenegyesből (2-1).
Ez azon a hármas tornán történt, amelyet az Újpest nyert meg, miután a Portugáliába kihelyezett derbin 5-2-re legyőzte a Ferencvárost. Szebb franzstadti emlék volt a Porto vendégeként 1929-ben aratott 5-3-as győzelem; ennek jutalmául a Sachs és Leopold – két kinn élő magyar cukrász üzlete – száz krémessel lepte meg a diadalmas csapatot. A Porto edzője az 1919-től öt éven át az FTC-ben futballozó Szabó József, kapusa a korábbi Vasas-játékos Siska Mihály volt. Utóbbi a Porto trénere lett 1936 februárjában, majd 1937 októberében, de éppen nem volt hivatalban, amikor – 1937 januárjában – az FTC 8-2-es csapást mért a portugál csapatra, dr. Sárosi György egymaga öt gólt ért el.
Amúgy a Porto 1922 és 1945 között hat magyar szakvezetőt alkalmazott, a már említetteken kívül Teszler Ákos, Magyar Ferenc és Hertzka Lipót is irányította a csapatot. Utóbbi 1932-ben veretlenül elnyert bajnoki címhez segítette a Real Madridot; az volt a királyi gárda első aranyérme a La Ligában.
A Vitor Baia – Joao Pinto, Jorge Costa, Aloisio, Bandeirinha – Secretario, Emerson Moises, Paulinho Santos, Drulovic (Baroni) – Domingos, Rui Barros (Folha) összeállítású vendéglátók – arrafelé szokatlanul szerény érdeklődés mellett, 15 880 néző jelenlétében – 6-0-ra nyertek, a Nemzeti Sport pedig nem próbálta menteni a menthetetlent. Azt írta: „Hiába igyekszik egy játékos megvalósítani a megbeszélteket, ha hiányoznak a képességek. Hiába minden törekvés, ha az ellenfél technikailag képzettebb, lényegesen gyorsabb, és erővel is jobban bírja.”
Dr. Szívós István, a pólós olimpiai, világ- és Európa-bajnok, az FTC klubelnöke végképp nem beszélt mellé: „Csupán a realitás érvényesült az Antas stadionban,
a nemzetközi labdarúgás élvonala és a magyar futball között pontosan ennyi a különbség. Portóban egy szuper nehézsúlyú klasszis találkozott egy közepes pehelysúlyú bokszolóval. Szívesen néztem volna a házigazdák produkcióját akár reggelig is, ha történetesen nem én vagyok a Ferencváros elnöke.
Számszakilag talán jobban jártunk volna, ha nincs ennyi hiányzónk, de hát az is az egyelőre leküzdhetetlennek tetsző differenciához tartozik, hogy a nagy európai klubok nem ismerik a tartalék fogalmát, mert ezeknél a csapatoknál nem létezik jó és rosszabb játékos, csak jó és még jobb van.”
Na, igen, a jobbhátvéd Joao Pinto már az 1987-ben BEK-győztes Portóban is játszott; Rui Barrost a „portugál Giresse-nek” nevezték; Domingos Paciencia rodolfói kvalitású bűvész volt. A meccs fél tízkor kezdődött, a trükkös csatár tízre mindenkit gondosan lefektetett.
Az FTC megkevert futballistáit így osztályozta a Nemzeti Sport: Balogh 6 – Szűcs 3, Telek 4, Hrutka 4, Keller 4 (Bubcsó 0) – Christiansen 5, ifj. Albert 3, Lisztes 6, Czéh 4 – Zavadszky 5, Gregor 3.
Megyesi Gusztáv, az utóbbi harminc év legkitűnőbb magyar újságíróinak egyike így reflektált a Képes Sportban: „A legszomorúbb az egészben az, hogy nekünk, ugye, most tanulnunk kellene tőlük. Mármint Európától. Ez nagyon szépen hangzik, a helyzet azonban az, hogy ha akarnánk, se tudnánk megtanulni semmit, tessék a lovat megtanítani fütyülni, az énekesmadarat szekeret húzni vagy engem pingpongozni. Ha egyszer nem tudom eltalálni a labdát az ütővel, soha nem lesz semmilyen labdamenet, hiába áll velem szemben Klampár vagy bárki, mi a csudát lessek el tőle, mi a csudát bír ő nekem átadni. Ahhoz előbb alapszinten kellene megtanulni, legelébb is pötyögni. Mi ugyanazokkal a szabályokkal és eszközökkel, játékszerekkel egészen mást játszunk a pályán, mint amire ez a játék való. Fejben, reflexekben, térlátásban, mindenben egészen mások vagyunk, mint Európa. Ezt már egy sima átadásnál vagy egy szimpla háromszögelésnél is látni. Hiába is akarja az ember, hogy más legyen az észjárása, az izomzata, a reflexe, az nem megy csak úgy. Jellemző, hogy a külföldről hazatérő idegenlégiósok magyar klubcsapatokba kerülvén két hét alatt elszürkülnek, s még a magyarnál is magyarabb lesz a focijuk. Mert ez a törvényszerű. Nekünk tehát mindenekelőtt a játékot kellene megtanulni, azt az egész nagy valamit, amit futballnak hív a világ. Eltanulni, megmondom, mit lehet nagy hirtelen. Azt például, hogy egy nemzetközi, speciel portói kupameccsre utazván ne a reptéren derüljön ki, hogy a középcsatárnak nincs útlevele. Mert az valahogyan nagyon gyerekes és komolytalan. Függetlenül attól, hogy a Fradi milyen eredményt ért el Portóban.”
Az Irapuatóra emlékeztető fél tucat után még az Új Magyarország címe is ez volt: „Nagy pohár pokoli portói”. A Kuríré meg ez: „Katasztrófa, és nincs mentség.”
A legrosszabbul azonban Vitor Baia Porto-kapus összegzése esett:
Kicsit unatkoztam, egyébként jó meccs volt.