Marco Rossi rámarkolt a kézifékre – öt tanulság a magyar válogatott októberi meccseiről

Hollandia ellen bravúros iksz (1-1) otthon, Boszniában a sportsajtó egy része szerint „magabiztos” győzelem (2-0) – ez a magyar válogatott mérlege az októberi Nemzetek Ligája-meccseken. Egy biztos: a németektől Düsseldorfban elszenvedett megsemmisítő vereség után (0-5) a nyilvánosság több szintjén egyaránt megkongatott vészcsengők most egy időre elhallgathatnak, Marco Rossi ugyanis összekapta a csapatot, amely négy forduló után csoportja harmadik helyén áll az NL A-divíziójában, és nagy valószínűséggel elkerüli a biztos visszahullást a második vonalba. (A Nemzetek Ligája A-divíziójában a csoportok első két helyezettjei negyeddöntőbe jutnak, a negyedikek biztosan kiesnek, a harmadik helyre befutók pedig osztályozót játszanak valamely B-ligás csoportmásodikkal a bennmaradásért.)

Nézzük, mi az öt legfontosabb tanulság, amelyeket elvihetünk magunkkal a válogatott októberi meccseiről.

1. Rossi berántotta a kéziféket

A szeptemberi, németek elleni NL-nyitány legfontosabb tanulsága az lett, hogy a szokásos Eb utáni „másnaposságtól” szenvedő magyar válogatott nincs abban az állapotban, hogy leálljon focizni nála erősebb csapatokkal – ha pedig mégis megteszi, abból olyan csúnya taslik eshetnek le, amelyektől a Rossi-érában teljesen elszokott a közvélemény. „Bumerángként ütött vissza Rossi kockázatos meccsterve” – írta elemzésében Bakos Kristóf a 24.hu-n, fő megállapítása pedig az volt, hogy

hiába működött 10–15 percig remekül a válogatott emberezős presszingje, kisvártatva teljesen szétesett a csapat játéka.

Rossi a szeptemberi buktákból – hiszen, ne feledjük, Boszniát sem sikerült megverni a Puskásban – azt a tanulságot vonta le, hogy el kell venni a lábunkat a gázpedálról, és visszaállni arra a kockázatkerülő futballra, ami a 2021-es Eb-bravúrok idején jellemezte a válogatott játékát. Míg a németek ellen idegenben átlagosan 45,9 méteren védekezett a csapat, addig itthon a hollandok ellen 34 méteren húzta meg a védővonalat a szövetségi kapitány. Míg a németek ellen Gulácsi átlagosan 19 méterre passzolt – azaz sokszor próbáltuk meg a labdakihozatalokat kicsiben, még a kőkemény német letámadás ellenére is –, addig Dibusz a hollandokkal vívott meccsen átlagosan 43 méterre bombázta el a labdákat a kapu előteréből.

Gulácsi a németek ellen általában kicsiben próbálta megoldani a labdakihozatalokat

Dibusz a hollandok ellen: hosszú indítások, magasan fellőtt labdák. 

A németek ellen a meccs első felében nem ritkán 6–7 emberrel támadtunk le az ellenfél térfelén:

Hollandia ellen viszont inkább a sündisznóállást választotta Rossi, hermetikusan elzárva az ellenfél elől a tizenhatos előterét, így szinte semmilyen lehetőséget nem adva a centrális felpasszokra:

Az eredményben beállt radikális változás (0-5 helyett 1-1) nyilván a kapitányt igazolta, más kérdés, hogy

az első félidőben produkált 16 százalékos labdabirtoklás és a mindössze 49 sikeres passz konkrétan inkább a törpeállamok szintjét idézte meg,

nem pedig azt a futballt, amelyet 2022 nyarán olyan ellenfelekkel szemben is megvillantotta a válogatott, mint Anglia, Németország vagy Olaszország.

Az igazi meglepetést azonban nem a hollandok elleni meccs hozta, hanem Szoboszlaiék boszniai vendégjátéka. A magyar csapat úgy nyert „magabiztosan” 2-0-ra, hogy ellenfele jelentősen többet birtokolta a labdát (66 százalék vs. 34 százalék), majdnem kétszer annyi passzkísérlete volt a támadóharmadban (124 vs. 66), dupla annyiszor jutott el a tizenhatoson belülre (40 vs. 17), és Szoboszlai büntetőjét nem számítva xG-ben is verte a magyar csapatot (1,09 vs 0,58).

Ennél is durvább, ha a magyar csapat zenicai passztérképét tekintjük át:

A válogatott passztérképe a Bosznia-Hercegovina elleni idegenbeli NL-meccsen. Zölddel a sikeres, pirossal a sikertelen átadások, a négyzetekben pedig a játékosok mezszámai. 

És összevetjük azzal, amit például a Svájc elleni Eb-meccsen produkált a csapat – úgy, hogy az egy kifejezetten rosszul sikerült mérkőzés volt a számunkra:

A válogatott passztérképe a Svájc elleni nyári Eb-csoportmeccsen. Zölddel a sikeres, pirossal a sikertelen átadások, a négyzetekben pedig a játékosok mezszámai. 

Boszniában összesen 180 jó passza volt a csapatnak (69 százalékos hatékonysággal), míg Svájc ellen 380 (84 százalékos hatásfokkal). Boszniában 17-szer jutottunk el az ellenfél tizenhatosán belülre, míg a Svájc ellen vesztes Eb-meccsen 23-szor. Svájc ellen az ellenfél térfelén is csaknem 80 százalékos passzhatékonysággal dolgoztunk, Boszniában ez a mutató 59 százalékra esett vissza.

Ecsetelhetném tovább, de talán már ennyiből is kiválóan látszik:

Rossi nem pusztán a 2023-as év relacionista taktikai elemeit dobta a kukába, de még ahhoz képest is kockázatkerülőre és defenzívre váltott, amit a 2021-es Eb-n láttunk a csapattól.

Hogy ennek elsődleges oka az egyre csak vékonyodó keret – amelyben kulcsposztokon lényegében lehetetlen a minőségi pótlás –, vagy inkább az a reakció, amellyel a közvélemény oldaláról szembesült az Eb-, illetve a németországi bukfenc után, egyelőre nem mondható meg biztosan. Az azonban biztos, hogy rámarkolt a kézifékre és behúzta – az eredmények pedig egyelőre őt igazolják.

2. Hiányposztokra csak a tuti

Abban sok újdonság nincs, hogy az Orbán–Schäfer–Szoboszlai–Sallai–Varga tengely lényegében pótolhatatlan a válogatott alapjátékát tekintve, abban viszont igen, hogy ebben a névsorban az Eb óta már nem szerepel Nagy Ádám, Kerkez Milos (és Loic Nego). Düsseldorfban még mindhárman kezdőként szerepeltek, ám Negót a félidőben, Kerkezt a második félidő derekán, Nagyot pedig a hajrában lekapta a pályáról a kapitány – akik pedig a helyükre kerültek, alapvetően más stílusú játékosok, akiknek a csapatszerkezetbe illesztése kompromisszumokat igényel.

A Nagy helyén azóta játszó Nikitscher például az NB I-ben alapvetően támadó – de minimum box-to-box – középpályás, akinek így néznek ki a jellemző passzai az NB I-ben:

Nikitscher Tamás legjellemzőbb passzkísérleteinek iránya és gyakorisága az idei NB I-es szezonban.

Amikor veszélyt alakít ki az ellenfél kapuja előtt – és ez az NB I-ben kifejezetten nem ritka –, akkor többnyire a tízes pozíciójában veszi fel a labdákat:

Nikitscher Tamás várható veszélyességi mutatója alapján számított hőtérképe.

És nem ritkán odaér a kapu elé is:

Nikitscher Tamás „lőtérképe” a 2024-25-ös NB I-es szezonban. A piros pöttyök jelzik a gólokat. Minél nagyobb egy pötty mérete, annál magasabb az adott lövés xG-értéke. 

Ehhez képest nézzük meg, mit játszott Nikitscher Boszniában:

Nikitscher Tamás passzai a Bosznia-Hercegovina elleni idegenbeli NL-mérkőzésen. Pirossal a rossz, zölddel a jó passzok, a nyíl hossza és iránya a passz hosszát és irányát jelzi. A grafikán a magyar válogatott jobbról balra támad.

Szinte csak a tuti, alapvetően nagyon alacsony passzvolumen – a mellette játszó Schäfer sokkal aktívabb volt –, és „hatoshoz” képest nagyon alacsony passzhatékonyság. Összehasonlításképp: még a bosnyákok elleni hazai meccsen is volt 34 jó passza Nikitschernek, ennek Zenicában a töredéke jött össze (a mellette játszó Schäfer a Puskásban 88 sikeres passzal zárt Bosznia ellen).

Ez azonban nem véletlen:

Rossi alapvetően a tutit keresi a hiányposztjaira.

Olyan játékosokat, akik nem hibáznak, még ha ez azzal is jár, hogy keveset vállalnak, vagy éppen nem kockáztatnak. Cserébe annyit vár el, hogy a labda elleni játékban jelen legyen a fegyelmezettség, vállalják fel a párharcokat, és önfeláldozóan segítsenek be a védekezésben. (Ez itt például a Nikitscher védekező akcióit összesítő grafika a zenicai meccsről):

Nikitscher Tamás védekező közbeavatkozásai a Bosznia-Hercegovina elleni idegenbeli NL-mérkőzésen. A zöld szegélyű háromszög a sikeres, a piros szegélyű a rontott szerelést mutatja, kék szegéllyel pedig a labdaszerzéseket és/vagy tisztázásokat jelöltük. 

A többiekről csak néhány szóban. Nego hiányában a magyar csapat jobboldala lényegében nem vesz részt a labdás építkezésben, lásd a válogatott zenicai passzmintáit:

A magyar válogatott játékosainak átlagos helyezkedése és legjellemzőbb passzútvonalai a Bosznia-Hercegovina elleni idegenbeli NL-meccsen. Minél erősebb egy vonal két játékos között, annál gyakoribb volt a mérkőzésen a passzkapcsolat. 

Cserébe Bolla lényegében jobbszélsőt tud játszani, és a baloldali átmeneteink után második-harmadik hullámban érkezik a hosszún (Bosznia ellen két helyzete is adódott ebből). Nego feladata ezzel szemben a válogatott 2023-as sikerszériája alatt többnyire az volt, hogy középre mozogva segítse a labdajáratást és a maradékvédekezést.

És akkor egy-egy ábrával a Nagy Zsolt-Kerkez dilemmáról is. Íme, a két meccsen két gólpasszt jegyző és egy büntetőt kiharcoló felcsúti balszélső boszniai passzmutatói:

Nagy Zsolt passzai a Bosznia-Hercegovina elleni idegenbeli NL-mérkőzésen. Pirossal a rossz, zölddel a jó passzok, a nyíl hossza és iránya a passz hosszát és irányát jelzi. A grafikán a magyar válogatott jobbról balra támad.

Összehasonlítva azzal, amit Kerkez játszott az Eb-n:

Kerkez Milos passzai a Svájc elleni Eb-mérkőzésen. Pirossal a rossz, zölddel a jó passzok, a nyíl hossza és iránya a passz hosszát és irányát jelzi. A grafikán a magyar válogatott balról jobbra támad.

Tökéletesen látszik, hogy Nagy Zsolt direktebb, sokkal többet a vonal mellett időző szélső, míg Kerkez – a csapat akkori stílusából fakadóan is – inkább befelé kereste a passzopciókat, sokat játszott kicsiben, és eleve gyakrabban tűnt föl a félterületben is, mint a felcsúti középpályás.

A tanulság nagyjából annyi, hogy a kiesők helyére beépített játékosok erényei jól passzolnak ahhoz az alapvetően defenzív, direkt, a türelmes passzjáték helyett az átmenetekre építő stratégiához, amit a kapitány reaktivált az októberi meccsekre, mint ahogyan az is telitalálatnak bizonyult, hogy az új embereket Rossi nem traktálta összetett feladatokkal: a tutit kéri, azt, amit üzembiztosan tudnak. És ennyi most elég is volt – a hosszú táv persze más kérdés.

3. Nincs kapuskérdés

Gulácsi – önszántából és ideiglenesen – ment, Dibusz jött, a magyar válogatott pedig nem érezte meg a kapuscserét. Ebből is látszik, hogy

a nyilvánosság felszínét hosszú ideje uraló Gulácsi-Dibusz versengés valójában ál- és luxusprobléma,

ami sokkal inkább szól vélt-valós kulturális-közéleti álláspontok csatájáról és a két kapus ilyen módon történő, szubjektív megítéléséről, mint arról, valójában melyikük a jobb kapus. Hogy mennyire nehéz ez utóbbi kérdést eldönteni, azt jól mutatja az is, hogy nagyobb mintán vizsgálva lényegében nincs különbség a Lipcse és a Fradi kapusának válogatottban mutatott védési hatékonysága között.

Az is nyilvánvaló, hogy ha a válogatott – szemben a 2023-as év tapasztalataival – nem akar mélyről labdákat kihozva, türelmes támadásépítésekkel fáradni, akkor a Gulácsi egyik legfontosabb erényének számító passzpontosság sem olyan súllyal esik latba, mint például a korábbi években. Ehhez vegyük hozzá persze azt is, hogy nehéz súlyos következtetéseket megfogalmazni két olyan tétmeccs után, amelyeken összesen hat lövés találta el Dibusz kapuját – még akkor is, ha Zenicán például kétszer is bravúrral kellett hárítania Dzekóval szemben. Ez tehát egy win-win szituáció: ha a válogatott tartósan megmarad a defenzív, kockázatkerülő, alapvetően nem a labdás, hanem a labda elleni játék optimalizálására alkotott stratégiánál, akkor Dibusz tökéletesen megfelelő választás a kapuba, Gulácsi pedig ezzel párhuzamosan koncentrálhat arra, hogy megfelelő terhelésmenedzsmenttel meghosszabbítsa a karrierjét.

4. Tényleg volt gond az öltözőben

Az Eb előtt még senki, és utána is csak nagyon kevesen pedzegették, hogy nem minden klappolt tökéletesen a válogatott edzőtáborában a stáb és a játékosok, illetve a játékosok egyes csoportjai között, ám a németek elleni méretes gyufa ebből a szempontból is új helyzetet teremtett.

Egyre több forrásból lehetett hallani, hogy tényleg megreccsent a korábbi idillikus állapot, amire csak rátett egy lapáttal, hogy a közvélemény korábbi kritikátlansága is elpárolgott, miután a válogatott nagy vereségbe szaladt bele Düsseldorfban.

Szalai Ádám kinevezése Rossi mellé ebből a szempontból beismerő vallomásként is értékelhető: a korábbi válogatott csatár egyfelől meghatározó, hangadó játékos volt az öltözőben, másfelől az eset kapcsán megszólalók közül többen – például Sallai Roland és Schäfer András – megerősítették, hogy szükség volt egy kis rendcsinálásra a csapat háza táján. (Rossi egyébként zseniálisan érzi meg, mikor kell változtatásokat eszközölni egy közösség optimális dinamikájának fenntartása érdekében.)

Aki nagy konfliktusokra és feloldhatatlan ellentétekre szomjazik, az csalódni fog: sokkal inkább arról van szó, hogy az edző és a csapat kapcsolatában szükség volt egy új impulzusra. Rossi híresen-hírhedten kemény és hosszú edzéseket tart, miközben az elmúlt években jelentősen fiatalabbá vált körülötte a csapat hangadó magja (Szoboszlai, Schäfer, Kerkez, Sallai), kellett tehát valaki, aki alkalmas arra, hogy generációs kapocs legyen a szigorú edző és a kártyázásra, lábtengóra a kelleténél talán többször is kapható játékosai között. Szalai erre tökéletes választás: egyfelől majd’ mindegyik játékost személyesen ismeri, másrészt van tekintélye, harmadrészt nem fél rossz zsaru sem lenni. Szoboszlai a pályán, Szalai pedig az öltözőben lehet majd vezér és kapitány, ez a szerepfelosztás pedig megadja Rossinak azt a szabadságot, ami ahhoz kell, hogy újra annak szentelhesse minden idejét, amihez a legjobban ért:

a taktikai felkészítésnek.

5. Az új csodafegyver: pontrúgások

És ha már taktikai felkészítés. Kevés szó szokott esni róla, de Rossi mögött nemzetközi szinten is kifejezetten versenyképes stáb dolgozik, benne azzal a Beregi Istvánnal, aki egyfelől a Spielverlagerung elnevezésű blogra publikál taktikaelméleti kérdésekről, másrészt a nemzetközi elemzői közösség ismert (és elismert) szereplője. Már a válogatott 2023-as identitás- és stílusváltásának kivitelezésében is kulcsszerepet vitt – hogy mást ne mondjunk, állandó kapcsolatban van azzal a Henrik Rydströmmel, aki a svéd Malmö edzőjeként az elsők között honosította meg Európában a relacionista futballfelfogás elemeit –, és nem nehéz észrevenni azt sem, mi az, ami az ő boszorkánykonyhájában főtt a válogatott októberi meccsei előtt.

Az addig tiszta sor, hogy Rossi behúzta a kéziféket és hátraarcot parancsolt az előző két év alapvetően a labdás játék minőségére fókuszáló, progresszív hadrendjéből. De mi lesz helyette? Hogyan akarunk gólt szerezni, ha nem hosszú lefolyású támadásokból, baloldali túltöltésekkel operálva?

A válasz: pontrúgások.

Szinte csak mellékesen jegyzem meg, hogy a vezető videóelemzőként dolgozó Beregi szakterülete éppen ez.

A válogatott két októberi meccsén összesen 1,87 xG-nyi helyzetet alakított ki, ennek csaknem 70 százalékát (1,16) pontrúgások után. Oké, némileg árnyalja a képet, hogy ebben benne van Szoboszlai zenicai tizenegyese is (0,76-os xG) értékkel, de a képlet így is egyértelmű. Ha másképp nem megy, hát rögzített helyzetekből kell veszélyt teremtenünk az ellenfél kapuja előtt.

A legeklatánsabb példát a magyar szögletek szolgáltatták:

Öt ember a hosszú kapufa oldalán, középen a legjobban fejelő játékos (Orbán) készül befutásra, a tizenhatos előterében pedig hárman várják, hogy rátűzhessék az esetleges kipattanót. Ha ismerős a variáció, az nem véletlen: kis módosítással, de szinte pontosan ugyanezt szokta leggyakrabban használni az Arsenal is, íme:

És, hogy miért az Arsenalból inspirálódik a magyar válogatott videóelemzője? Nos, ez sem véletlen: a londoniak messze a legtöbb gólt szerezték rögzített helyzetek után a tavalyi PL-szezon rajtja óta, de nemzetközi összevetésben is kiemelkedő az a munka, amit az Arsenal stábja – benne a pontrúgásokért felelős Nicolas Joverrel – végez.

Folytatás novemberben Hollandia ellen idegenben, Németország ellen pedig itthon. Ezen a két meccsen dől majd el, hányadik helyen végez csoportjában a magyar válogatott a Nemzetek Ligája A-divíziójában, és folytathatja-e a legjobb nyolc között, avagy osztályozót kell játszania a legmagasabb osztályban maradásért.