„A hollandok támadói a világ legjobbjai, különleges hangsúlyt fektetünk a védekezésre, hogy szervezett csapatjátékkal megállítsuk őket. Remélem, hátul ezúttal hatékonyabbak leszünk.”
A fenti idézet Egervári Sándortól származik 2013-ból, amikor az amszterdami vb-selejtezőt úgy várta a magyar válogatott, hogyha hatalmas bravúrral nyerni tud a brazíliai vébére a jegyét már megváltó házigazda ellen, akkor életben tartja a pótselejtezős álmait.
a holland örömfoci 8-1-es vereséget eredményezett. Egervári lemondott, a tragikus eredmény pedig olyannyira beépült a köztudatba, hogy önálló karrierbe kezdett.
A hollandok elleni borzalom után számtalan kispályás csapat választotta a Nyócegy nevet, a szó pedig a szlengben is helyet vívott ki magának a trollfocisok révén, akik a nyócegyet előszeretettel használták az orális szex szinonimájaként.
Napra pontosan tizenegy évvel a megalázó vereség után ismét Hollandia ellen készült a válogatott, és a két őszi meccsből (0-5 Németországban, 0-0 itthon a bosnyákok ellen), valamint a hiányzókból (Kerkez Milos, Loic Nego, Balogh Botond, illetve a válogatottságot ideiglenesen lemondó Gulácsi Péter) kiindulva fogalmam sem volt, mit is várjak a csapattól.
Főleg azok után, hogy Schäfer András a Nemzeti Sportnak azt nyilatkozta: „Valami megváltozott, és az sem titok, hogy magunk között dolgozunk azon, hogy rendbe tegyünk mindent.”
Épp ezért arra voltam kíváncsi, hogyan éreznek a csapattal kapcsolatban azok a szurkolók, akik akkor is a válogatott mellett álltak, amikor még a Puskás Arénánál jóval szerényebb méretekkel rendelkező stadionokban sem tolongtak a nézők.
Szabi például Szabolcs-Szatmár-Beregből indul útnak, hogy ott legyen a válogatott meccsein, és úgy kezdi, szerinte semmi nem romlott el a csapatnál.
„Svájc ellen az Eb-n elszúrtuk az első félidőt, de még így is lett volna esély azon a meccsen is, meg továbbjutni is, ha a nagyok kicsit kegyesebbek, és a 2-3 esélyből bármelyik bejön. Utána Németországban sem játszottunk rosszul, de egy sok évig összeszokott hármas helyett jött egy olyan védelem, amelyben két játékosnak sem volt komoly válogatott rutinja. Persze még így se kellett volna ennyire rosszul alakulnia, 1-0-nál ott volt a helyzetünk Bolla Bendegúz révén, ami kimaradt, megkaptuk a második gólt, és sajnos ott elment a hajó, összeomlottunk. Bosznia ellen végig uraltuk a meccset, de nem ment be semmi, leginkább Szoboszlai Dominik szabadrúgása meg Ádám Martin ezerszázalékos ziccere fájt.
Nincs katasztrófa, csak a magyar nép nagyon buta, most kezdik megint a »szarok vagyunk« szöveget, ami a válogatott legnagyobb ellensége volt 30 évig. Nekünk reálisan inkább a B divízióban lenne a helyünk, örüljünk neki, hogy itt vagyunk.
Ádám két fivérével együtt kitartó szurkolója a válogatottnak, és magát úgy jellemezi: a végtelenségig Rossi-párti, majd hozzáteszi, szerinte sok mindenki még hosszú ideig hálás lehet a kapitánynak azért, ahova a csapatot eljuttatta.
„A németek elleni meccset követő elemzésében Hegedűs Henrik azt magyarázta, Rossi kísérletezni akart, egy bátrabb stílust kipróbálni, már a vb-selejtezők jegyében, hogy domborítani tudjunk azokon a találkozókon, ahol nekünk kell dominálni. Csúnya vereség lett a vége, de talán nem akkora probléma, hogy azon a meccsen jöttek ki a hibák. Azt érzem, hogy most annyira ellenünk szól minden, hogy lehet, épp ezért sül majd el jól ez a meccs. Ma nem lennék holland, szerintem el lesznek fenekelve a fapapucsosok” – jósolja Ádám, aki az előtte megszólaló Szabihoz hasonlóan Dibusz Dénest favorizálja Gulácsival szemben a szurkolókat megosztó kapuskérdésben.
Nem ő az egyetlen, aki meglepetést szimatol, Csaba ugyanis örök optimistaként hazai győzelmet, legrosszabb esetben döntetlent vár az Eb-elődöntős rivális ellen.
Sok mindent megéltünk az elmúlt 30–40 évben, aztán jött a 2016-os Eb-részvétel, és azóta minden győzelem ajándék.
Hollandia és Németország is komolyabb játékerőt képvisel, nem ezeket a csapatokat kell megvernünk, hanem a saját szintünkön kell nagyot alkotni, és azokat a kötelező meccseket behúzni.”
Az utánpótlásedzőként dolgozó Gábor is azok táborát gyarapítja, akik a közelmúlt gyengébb eredményei ellenére maximálisan bíznak Rossiban.
„A válogatott az előző években olyan magasra tette a lécet, hogy sokszor nem tudja megugrani már, de ez a realitás. Nyilván az ellenfelek már sokkal komolyabban vesznek minket, legkésőbb a 2021-es Eb óta. Remélem, hogy Rossi sokáig lesz még a válogatott élén, mert ennél több ebben a játékosállományban nincs. Megértem azt is, hogy a kapitányt zavarja a magyaros hangulatingadozás, mert nála nem volt igazán csúfos kudarc, a vereségei inkább rosszabb napok eredményei, mint hibás válogatási elvek vagy rossz taktikai-stratégiai döntések sorozata.”
Rossi ezúttal letesz a kísérletezésről, úgyhogy a válogatott meghúzza a védővonalat 30 méterre a kapujától, és átengedi a kezdeményezést a hollandoknak. Az első percek meglehetősen nyomasztóak. Mindent elmond a játék képéről, hogy amikor egy látványos Varga Barnabás-kötény után először szabadul ki, és jut el szögletig a magyar csapat, azt valódi hangorkán fogadja a lelátón. A második szöglet után pedig egy stadionnyi ember fogja a fejét, mert egy pofás figura végén Sallai Roland a bal kapufát találja el.
A magyar csapat kellemetlen stílust vesz fel, a játékosok nem szívbajosak, ha kell, keményen odalépnek, ketten repülnek oda egy labdára, és ezt a mentalitást mindig értékeli a közönség. Persze azt még inkább, ha van némi foci is, és a 32. percben bemutatott támadás minden igényt kielégít, Nagy Zsolt beadása és Sallai befejezése egyaránt pompás.
Ha nincs ez a gól, lehet, úgy emlékeznénk idővel a meccsre, hogy ez volt az a mérkőzés, amelyen Szoboszlai egy rosszul elvégzett kirúgás miatt óriási lehetőséggel ajándékozta meg a hollandokat. A magyar csapatkapitány a Liverpool öltözőjében majd megköszönheti csapattársának, Cody Gakpónak, hogy a legurított labdát laposan próbálja átjuttatni az embertömegen, esélyt adva ezzel Dibusznak, hogy gyorsan reagálva leérjen a labdára. A közönség nagyjából ugyanakkora vehemenciával ünnepel, mint Sallai góljánál, érezhető, hogy egy ennyire rázós szituáció kivédekezése erőt adhat a csapatnak a folytatáshoz.
Megkönnyebbült sóhajokból aztán a második félidő elején sincs hiány, a hollandok ugyanis a kényelmes tempón csavarnak néhány fokozatot, és rendesen nekünk esnek. A jobb oldali szárnyvédő, az interes Denzel Dumfries egészen feltolja magát, és a meccs leglátványosabb kötényét osztja ki Nagynak, de egyből érkezik egy társ, aki kisegíti a Puskás Akadémia focistáját.
A 79. percben Rossi beáldozza a túlerővel hősiesen harcoló Vargát, hogy megerősítse a középpályát az utóbbi időben a szurkolók által sokat kritizált Nagy Ádámmal. Egy perccel később úgy tűnik, még közelebb kerül a magyar csapat a nagy diadalhoz, Csoboth Kevin buktatása miatt Virgil van Dijk megkapja a második sárgáját, ezzel pedig a legfontosabb, legstabilabb hátvédjét veszíti el az Oranje.
Jól fejelő játékosa azonban Van Dijk hiányában is van még a vendégcsapatnak, és a második félidőben nagyon agilisan játszó Gakpo, Dumfries páros össze is hozza az egyenlítő gólt. A magyar válogatott mintha kicsit vacillálna, mihez kezdjen emberelőnyben, majd megnyomja az utolsó perceket, jönnek sorra a beadások, de ezeket a hollandok eltakarítják, és Szoboszlainak sem sikerül úgy kiviteleznie a mérkőzés utolsó momentumának számító szabadrúgást, ahogy azt a Puskás Aréna közönsége reméli.
Bár sokan egyből hazaindulnak a lefújás után, a szokásos himnuszéneklés ezúttal sem marad el, miközben a kispadon ragadó holland játékosok intenzív futóedzésbe kezdenek a pályán.
„Ez kibaszottul jó volt”– jön a dicséret egy fiatal sráctól a tiszteletkörre induló csapatunk felé, és való igaz, ez olyan produkció volt, amivel egy ideje adós a válogatott.
„Úgy tűnik, sikerült Rossinak újra összefésülnie a védekezést. Támadásban voltak veszélyes pontrúgásaink, kontrákkal is próbálkoztunk, összességében megérdemeltük volna szerintem a győzelmet.
Az első félidőben úgy tűnt, a hollandok kicsit könnyedén veszik a meccset, de megint rá kellett jönnie egy nagycsapatnak, hogy a magyarokat komolyan kell venni.
Érzésem szerint lett volna sanszunk a végén, ha támadásban többet mertünk volna beletenni, és ha Varga Barni fent maradt volna” – osztja meg a meccsel kapcsolatos benyomásait érdeklődésünkre egy Olivér nevű drukker.
Az összecsapás előtt megkérdezett Szabit is felkérük egy értékelésre a hosszú hazaút előtt. Ő azt mondja, az első 3–4 perc ijesztő volt, és előzetesen nem gondolta volna, hogy ennyire feltöri majd a hátunkat a háló.
„Kihoztuk a maximumot a mérkőzésből, egyszer csúszott el igazán a védekezésük, és azt nyomban ki is használtuk. Az nagyon idegesít, hogy emberelőnyben kaptuk ezt a nyamvadt gólt, 1-1 után pedig hiába érkeztek a beadások a kapu elé, nem volt olyan, aki fejjel veszélyes lehetett volna. Remélem, a mostani eredmény kirángatja az embereket a meccs előtt tapasztalt negatív hangulatból.”
Ádám, emlékezhetünk, verést ígért a hollandoknak, és nála sokkal inkább félig üres a pohár, mint félig teli.
80 percig aláírtam volna az 1 pontot, most úgy érzem, kikaptunk 1-1-re. Lehet, én másképp vagyok bekötve, de előzetesen nem tartottam ettől a meccstől, és most sem ujjongok az 1-1 miatt.
A cserék furák voltak, Vargát én is hiányoltam a végjátékban, a testvéreimmel azt beszéltük, ha itt is lehetne oda-vissza cserélni, mint az öregfiúk-bajnokságban, akkor Rossi Van Dijk kiállítása után egyből lehívhatta volna Nagy Ádámot, hogy visszaküldje Barnit, és legyen egy vérbeli középcsatára emberelőnyben. Talán az sem lett volna szentségtörés, ha Rossi leviszi Szoboszlait, bár értem a kapitányt, hogy miért hagyta fönt. Két okból is fájó, hogy kiengedtük a kezünkből a győzelmet: egyrészt így három pont maradt a hollandok előnye előttünk, pedig 4-4 ponttal is állhatnánk, másfelől pedig egy mostani bravúrral a bosnyákoktól is meglógtunk volna.”
Három forduló után két pontjával harmadik a magyar válogatott a csoportjában, és hétfőn a bosnyákokkal játszik idegenben. Ha ott nyernénk, lehet, még Ádám kívánsága is valóra válna, és akár még az A osztályban maradást jelentő második helyért is harcban lehetünk.
