Tizenegy évvel ezelőtt egy rövidnadrágos, szeplősképű srác jelentkezett az újszegedi pályán, hóna alatt hatalmas rajztáblával és szerényen engedélyt kért, hogy egy kicsit focizhasson. A SzAK, amelynek mindig az volt a vágya, hogy diákok is legyenek a csapatában, örömmel tett eleget a kérésnek, bár a szerény, halk fiúból az akkori vezetők nem sokat néztek ki. Csak akkor kezdtek felfigyelni rá, amikor látták, hogy a vézna fiú remekül kezelte a labdát.
Ekkor persze sürgősen le akarták igazolni, de ez igen nehezen ment, mert az akkori KISOK (Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja) nem szívesen adott ki játékost társadalmi egyesületnek. A dolog mégis sikerült, mert a srác eminens tanuló volt, így indult el Baróti Lajos pályája a guruló labda nyomában. A fiú beverekedte magát a SzAK első csapatába, amelyet azóta el sem lehet képzelni nélküle. Beigazolta, hogy lehet jól futballozni és jól tanulni is egyszerre” – írta Baróti Lajosról 1942. február 4-én a Sporthirlap.
Az egykori legendás edző és szövetségi kapitány pontosan száztíz éve, 1914. augusztus 19-én született Baróton. Eredeti neve Kratofil (bár akadt forrás, amely Kratochfillként írta le) Lajos volt, később az erdélyi, Kovászna megyében található településről magyarosított.
Édesapja Kratofil Dezső pedagógus volt, aki nem akarta letenni a hivatali esküt Romániában, így a család végül előbb Hatvanba, majd Szegedre költözött, ahol Baróti apját kinevezték a tanárképző gyakorlóiskolájának igazgatójává.
Baróti 1928-ban kezdett futballozni a Szegedi AK (1936-tól Szeged FC) csapatában, az utolsó két, Győri ETO-ban töltött évét (1946-48) leszámítva végig hű maradt az alföldi városhoz. Olyannyira, hogy a futball mellett a helyi pingpongcsapatot is erősítette focistatársával, Kovács Józseffel.
Téli szezonban mindig pingpongoztunk, és aztán jó gömbérzékem is volt. A szaknak volt egy nagyon jó csapata. De csak télen játszottunk. Kiegészítő sportág volt. Nagyon jól ment, Sidó Ferencékkel is mérkőztünk
– nyilatkozta 2003. május 19-én a Háromszék című napilapnak.
Az egyetlen tiszt, aki a katonaság mellett profiként futballozhatott
Első sikerét 1935-ben aratta, amikor a Budapesten rendezett főiskolai világbajnokságot megnyerte a magyar válogatottal. Miután Szegeden is meghatározó játékossá vált, a válogatottba is meghívták, ám csupán két – győztes – mérkőzésen szerepelhetett. Előbb 1939. szeptember 24-én Zsengellér Gyula mesterhármasával 5-1-re nyert a magyar válogatott Németország ellen az Üllői úton, majd 1941. november 16-án, Zürichben 2-1-es győzelmet aratott Svájc ellen.
A háború miatt 1939-ben be kellett vonulnia, egyetemistaként gyorsan haladt a tiszti ranglétrán, végül főhadnagyként szerelt le.
„Én voltam az egyetlen tiszt, aki engedélyt kapott, hogy a katonáskodás mellett profiként futballozzon. Ebből aztán furcsa helyzetek is adódtak; egy Fradi elleni mérkőzésre például kijött a hadtestparancsnokom. Mi Gyetvai Lászlóval néhányszor keményen összecsaptunk, emiatt persze kaptam hideget-meleget a ferencvárosi drukkerektől. A hadtestparancsnok rettenetesen felháborodott, hogy szó nélkül tűrtem a lelátói szidalmakat, hiszen a tiszti becsületkódex alapján nem hagyhattam volna megtorlatlanul a sértéseket” – mesélte a Magyar Nemzet 2000. március 11-i számában.
Ami nagy szerencséje, hogy a hat év katonai szolgálat ellenére harcokban nem kellett részt vennie.
Szerencsém volt, hogy egy újonckiképző ezreddel kikerültünk Dániába. Furcsán hangzik, tudom, de mi magyar ezredként egy német alakulathoz kerültünk. Fiatal gyerekeknek a kiképzése volt, és ott estem angol fogságba
– nyilatkozta.
De nem tartott sokáig a fogság, a Délmagyarország 1945 decemberében már azt írta rövidhírben: „Budapesti forrásból származó hír szerint Baróti I.ajos, a Szeged AK kiváló válogatott játékosa angol fogságból hazatérőben megérkezett Budapestre. Baróti kijelentette, hogy Szegedre való hazatérése után ismét a SzAK-ban óhajt futballozni.”
Kidobta az öltözőből a gyárigazgatót
Az edzősködés mindig is érdekelte, a Sporthírlap már 1942 februárjában megírta, hogy elvállalta az alföldi kerület II. osztályában szereplő HASE irányítását.
Komolyabbra akkor fordult a dolog, amikor a háború után Győrbe szerződött, és egy csehszlovákiai túrán elszenvedett lábtörés miatt 1948-ban a visszavonulás mellett döntött.
„Ez egy szezonzárás utáni portya volt, s nekünk azért kellett elutaznunk, hogy a fellépésekért kapott pénzen fémcsigafúrót vásároljunk az ETO bázisvállalata, a vagongyár számára. Mindez júniusban történt, s augusztusban – egy TF-oklevéllel a zsebemben – már én voltam a csapat edzője” – mesélte a Magyar Nemzetnek.
Öt évig irányította a Győri Vasas ETO csapatát, de hiába zajlott kiváló szakmai munka, miután kidobta az öltözőből a gyárigazgatót, aki az egyik meccs félidejében berontott az öltözőbe, és ledorongolta a vesztésre álló játékosokat.
Miután a sportnapilap megírta a kirúgását, máris ajánlatot kapott a Postástól, amelyet elfogadott, és a kiscsapatot az 1952-1953-as idényben benntartotta az élvonalban. Később azt mondta, ez a szezon volt élete egyik legnagyobb sikere…
Ezután kereste meg a Vasas, amellyel bajnokságot (1957), kupát (1955) és két Közép-európai kupát (1956, 1957) nyert. Ki tudja, mire vihette volna, ha Bukovi Márton (aki nyolc mérkőzésén hat győzelem és egy döntetlen mellett mindössze egy vereséget szenvedett) nem mond le a válogatott éléről.
Száztizenhét meccs, négy vb-részvétel
A Magyar Labdarúgó Szövetség elnöksége négyfős válogatóbizottságot (Bukovi Márton, Soós Károly, Baróti Lajos, Csanádi Árpád) kért fel a szövetségi kapitányi ügyek intézésére, végül Baróti és Sós mellett Lakat Károly vállalta a feladatot. Az így megvívott négy meccs (három győzelem, egy vereség) után november 25-én az MLSZ végül Barótit nevezte ki kapitánynak, utódja a Vasasnál Illovszky Rudolf lett.
„Száztizenhét meccsen ültem a nemzeti csapat kispadján, négy vébén vettem részt, és ha egy kis szerencsém van, legalább két világbajnokságról éremmel jöhettünk volna haza” – mondta a szakember, aki 1957-66 és 1975-78-ban irányította a nemzeti csapatot. (A kettő között négy sikeres évet töltött az Újpesti Dózsánál is, amellyel három bajnokságot és két kupát is nyert.)
Szerinte az 1958-as egy szétesett csapat volt, hiszen Puskás Ferencék nem jöttek haza a forradalom után, a komplett ifiválogatott elhagyta az országot.
„Az 1962-es csapattal végigtámadtuk a csehek elleni meccset, de Latisev nem adta meg egy szabályos gólunkat. Jobbak voltunk, mint a döntőt játszó csehszlovákok. Az 1966-os ugyanaz az eset: a ruszkikat nem tudtuk megverni. Az argentin világbajnokság? Azt én szúrtam el. Az Adidasnak remek kapcsolata volt a szövetséggel. Én pedig elfogadtam az MLSZ elnökségének a javaslatát. A labdarúgók tömegesen kapták a melegítőket. A bajnokság befejeződött, a selejtezők jól mentek. Kimentünk, de a lekötött meccseket visszamondták, ráadásul egy műfüves pályán Várady Béla lesérült, nem tudott szerepelni. Az angol-magyarra kiengedték a feleségeket. Fazekas és Törőcsik felesége azt tett az áruházban, amit tett. (…)
Elmentünk Argentínába, majdnem megvertük az argentinokat, de Törőcsiket, Nyilasit kiállították, Várady sérült volt, Fazekas lelkileg tönkrement. A teljes csatársor odavolt
– nyilatkozta a Háromszék című lapnak.
Az 1978-as világbajnokság után lemondott, de így is elégedett lehet életművével, hiszen a hat vébét megjárt Carlos Alberto Parreira és az öt világbajnokságon dolgozó Bora Milutinovic után ötödmagával (Sepp Herberger, Walter Winterbottom, Helmut Schön, Henri Michel, Óscar Tabárez) áll a képzeletbeli dobogó harmadik fokán azzal, hogy négy vb-n is vezette a magyar csapatot.
1980-ban a Benfica edzője lett. A portugál nyelv nem okozott neki akkora gondot, hiszen 1971-72-ben perui szövetségi kapitányként ragadt rá némi spanyol. A Benficával 1980-81-ben bajnok lett, kupát nyert, ott fejezte be aktív pályafutását 1982-ben.
Mi volt a titka? A halkszavúság, az emberség, a pontosság, az elegancia, a jó kedély, a jó meglátások és megérzések, a kreativitás, a fair play és az úriemberség mellett azok a bizonyos bérelt helyek és az 1-1-4-3-2-es felállás.
Nem mindig a legjobb formában lévőket játszatta, hanem kiválasztotta azokat, akikre folyamatosan építeni akart. Nála az érte a legtöbbet, ha két-három játékos egyformán gondolkodott a pályán, függetlenül attól, hogy éppen jól ment-e nekik a játék vagy sem. Vallomása szerint azt tette egész életében, amit szeretett. Mindig fiatalok között volt. Örökké arra törekedett, hogy valami újat, többet hozzon ki mindegyikükből, és ha sikerült, boldog volt. Számára az volt a nagyon nagy öröm, ha egy edzéseken sok ezerszer begyakorolt mozzanat sikerült a mérkőzésen is, és utána a játékos, vagy a játékosok kinéztek rá a kispadra. Nem is szóltak, csak némán kinéztek. És ő értette őket. Valami sikerült, amiért együtt küzdöttek, kínlódtak” – írta róla Novotny Zoltán a Sport 2005 könyvben.
Baróti 1989-től a Magyar Labdarúgóedzők Testületének tiszteletbeli elnöke volt. 2000-ben az Európai Labdarúgó Szövetség életműdíjában, 2004-ben pedig Magyar Örökség Díjban részesült. 2005. december 23-án, Budapesten halt meg.
