2007 nyarán az akkor már önálló Vasas FC-ből igazoltál a Bolton Wanderershez, ahonnan cserébe egy viszonylag tisztességes vételár érkezett a futballklubot akkoriban üzemeltető kft. számlájára. Viszont az első Premier League-debütálásod idején éppen újra az anyaegyesület gyakorolta a tulajdonosi jogkört, ezért a Bolton már a Vasas SC-nek utalt tetemes összeget minden tizedik pályára lépésedet követően. Tudtad, hogy nevelő egyesületednél azóta úgy emlegetnek, mint aki megmentette a klubot?
Így történt. Pontosan nem tudom a vételárat, de később valóban jött még 200 ezer font, ami egymillióig mehetett volna fel. A történet hitelességéhez hozzátartozik, hogy nem a Vasas FC-n múlt az üzlet. Szerintem rendkívül normális ajánlattal állt elő a Bolton, csak akkor még kevesebb fantáziát láttak idehaza az olyan többlépcsős transzferben, amely a labdarúgó teljesítményéhez kötötte a kifizetés jelentősebb részét. Így elakadtak a tárgyalások, de aztán beszéltem a tulajdonos úrral, aki átbillentette az üzletet a holtponton.
Mivel győzted meg a tulajdonost?
Egyszerűen felvázoltam, ha elengednek, mindenki jól jár, ha nem, abbahagyom, és akkor senki sem jár jól.
Blöfföltél, vagy tényleg lemondtál volna a fociról?
Nézd, abban az időben annyira nem volt jó magyar futballistának lenni. Abban a hazai futballközegben nekem semmi keresnivalóm nem lett volna.
Hogy kell elképzelni azt a futballközeget?
Pénz, infrastruktúra és perspektíva nélküli, ugyanakkor hazudozással teli. Mindenki ígérgetett, hitegetett, de nem teljesített. Nem tudtad, mikor kapsz fizetést, mikor nem kapsz fizetést. Tragédia volt. Egyetlen egy pozitívuma annak az érának, hogy komoly motivációt jelentett a kitörés, a külföldi szerződés. Nem tudom, hogy manapság a fiatal labdarúgók rendelkeznek-e ugyanilyen belső motivációval.
Baj, ha nem?
Az nem elvárható, hogy salakon vagy még gyatrább pályán játsszál, mert úgy azt a fajta futballt, amit már akkor is elvárt a nemzetközi szint, lehetetlen elsajátítani. Úgyhogy az semmiképp sem lehet rossz, hogy a 2007-es állapotokhoz képest ma már rendezettek a viszonyok, itthon is van perspektíva a fiatal labdarúgók előtt. Ez egy nagyon komoly lépés előre. De az infrastruktúra mellé muszáj, hogy tartozzon egy hosszú távon betartott klub- és utánpótlás-stratégia is. Olyan, amely segítségével a tehetséges fiatal játékosok átléptetése a felnőtt futballba hatékonnyá válik, hogy adott esetben 1–2 év, 50–60 NB I-es mérkőzés után érdeke legyen a klubnak belföldön vagy külföldön értékesíteni a labdarúgóját.
Mindenesetre a Boltonhoz szerződésed szenzációnak számított még akkor is, ha itthon mindenki tudta, nem egészen 20 évesen jó darabig nem rúgsz labdába a finn Jussi Jääskeläinen mögött, aki a Premier League egyik legjobb kapusának számított akkoriban. Mekkora ugrást jelentett a Bolton Wanderers?
Boltonban nem nagyon érdekelt semmi más a futballon kívül. De nem is nagyon hagyták, hogy érdekeljen. Olyan szintnek kellett megfelelni, amit addig el sem tudtam képzelni. Itthonról rendre követtem a Premier League-meccseket, és a tévéből azt szűrtem le, hogy adott esetben az angol kapusok technikailag nem annyira képzettek, mint ahogy a magyar iskola elvárja. Mondjuk nem vetődnek olyan szép testtartással, nem úgy fogják a bukó vagy pattanó labdát, ahogy itthon belém verték a tökéletes stílust. Csakhogy az akkor éppen legszebb napjait élő Boltonban, amely abban az évben az Európa Ligában indult,
az első edzésen kiderült, mit sem ér a tökéletesnek gondolt stílusom, ha nem érek oda a labdákra. Mert az addig megszokotthoz képest háromszoros tempó fogadott, és olyan helyekről, erővel és pontossággal lőttek, amihez kezdetben hozzászólni sem tudtam.
Nicolas Anelka-, Gary Speed-szintű mezőnyjátékosok társaságában az első hónapokban akadt olyan edzésem, hogy egyetlen labdát sem hárítottam. Ha Kevin Nolant, az akkori klubikont 15–16 méterről lőni hagyták, olyan sebességgel jött a labda, hogy a kezemet nem tudtam felemelni. Rettentő kellemetlenül éreztem magam, de hatalmas kihívásnak fogtam fel.
Miben erősödtél az első években?
Magyarországon akkor sok helyen azt tapasztaltam, hogy a kapusra, aki a felnőtt keretbe került, és nem oldotta meg azonnal a feladatot, arra legyintettek, mondván, nem tud védeni. Kérdésekkel toltak le. „Nem kellett volna kijönni?” „Nem tudom, nézzük meg videón!” – feleltem. Boltonban a pályán kívül is szokatlan tanulási ütemet diktáltak. Állandóan videóztunk, az edző elemezte, megmutatta, miért kellett volna egy méterrel előrébb, hátrébb, balra vagy jobbra állnom. A meccseken a játék a kapuskirúgásra épült. Arra kellett figyeljek, hogy milyen játékszituációban milyen pozíciót foglalok el, és amikor megkaparintom, hova, melyik zónába, kinek rúgom ki a labdát. Lábbal nem vállalhattam rizikót, ellenben minden másban, főképp a beadásoknál folyó fizikai küzdelemben nyerni kellett. Emlékszem, kinéztem magamnak Yakubut, a Premier League egyik, ha nem a legerősebb testfelépítésű csatárát, és minden kondiedzésnél azzal motiváltam magam, hogy a levegőben ellene is állnom kell majd a sarat. Aztán egyszer pár évvel később találkoztam is vele.
És mi történt?
Földön maradtam. De ez már azt jelentette, hogy egy pályán lehettem vele.
Egyébként Jääskeläinen az első pillanattól a példaképem vált. A velem azonos méretei, a finn, azaz kis futballnemzetből induló karrieríve kézenfekvővé tette, hogy hozzá hasonlítsam magamat. Ha neki sikerült megcsinálni, akkor nekem miért ne menne? – mondogattam magamban. És lépkedtem is előre tudásban, tempóban, súlyban, erőben. Amikor a kapusedzőm egy év után látta, hogy rendületlen a hozzáállásom, kezd összeállni a mozgásom, kezdem felvenni a ritmust, és az első csapat edzésein már mutatok be védéseket, annyit mondott, hogy nem csalódott bennem, lehet, hogy lesz belőlem valami. Három év után elértem azt, hogy akadtak olyan edzések, amikor jobban teljesítettem Jussinál, és ezt a fejlődést évről évre honorálták megbecsülésben, fizetésben is.
Az edzésforma hogyan mérhető kapusposzton?
Mondjuk az öt az öt elleni vagy a négy a négy elleni kis játékban rendszerint a te csapatod nyer. Vagy a kapura lövéseknél akadnak olyan napok, amikor nem lehet gólt lőni neked. Vagy ott a játékostársak elismerő beszéde, kiabálása.
A második számú kapus lubickol abban a helyzetben, amikor bombaformát mutat, de nem mutatkozott be élesben, ezáltal nem is került még igazán nehéz szituációba. Mondjuk olyanba, amikor a csapat gyengébb szériát fut, és az első számú kapust a csapat gyakran állítja megoldhatatlan feladat elé. És ugye tudjuk, futballban a végén mindig a kapuson csattan az ostor. Jussival is ez történt. Ilyen helyzetben jött a lehetőség, amivel végül élni tudtam. Egy évvel később váltam stabil kezdővé Boltonban, ahol összességében fantasztikus nyolc évet töltöttem el. Nagy csatákban állhattam a gólvonalon, a Premier League-ben olyan emlékezetes pillanatokat éltem át, amilyen például Wayne Rooney büntetőjének hárítása, vagy a 2015. januári, Liverpool elleni nullára lehozott FA Kupa-meccs volt. A 2011/12-es évadban már olyan jól ment, hogy még az egyetlen rosszabbul sikerült, Chelsea elleni meccsem után is megkaptam újra a lehetőséget, és aztán a szezon végéig végleg bennragadtam, sőt, az év végén megválasztottak a Bolton-szurkolók az Év játékosának.
Három évig vártál a sorodra, mígnem 2010 augusztusában a finn kapus megsérült, így jött el az első lehetőség előbb a Ligakupában, majd a Premier League-ben is. A fáma szerint ennek a januári, káprázatos védési mutatóval nullára hozott FA Kupa-meccsnek köszönhetted a nyári liverpooli szerződésedet is. Gondolkodtál már azon, hogyha pár hónappal később, a Watford elleni decemberi bajnokin – amikor előbb kiejtetted a kezedből a labdát, majd a földről felpattanva újra megfogtad, de Nathan Aké, a Manchester City jelenlegi sztárja lényegében a kezeid közül a gólvonal mögé rúgta – már lett volna VAR, vajon mit ítélt volna a játékvezető? Ha a megadott gól helyett szabadrúgást fúj kifelé, másképp alakul a karriered?
Az valószínűleg szabálytalanság volt. Helyesbítek: egyértelműen az volt. A játékvezető szerint mégsem. Az a Watford-meccs szarul jött ki. Mignolet helyett ugrottam be, aki kisebb sérüléssel küzdött. Simon fantasztikus kapus egyébként, mégis pont ezekből a magasabb helyzetekből vagy az ilyen beadásokból hibázott addig párat. Én meg, akinek akkorra már erősségévé vált a szögletek, beadások utáni kavarodások kezelése, mindjárt a meccs elején ilyen helyzetből kaptam a gólt. Ott akkor fontos lett volna bizonyítanom. Ugyan pár Ligakupa-meccsen már védtem előtte, de az új edzővel, a menet közben kinevezett Jürgen Klopp-pal, pont az első liverpooli bajnokim első ilyen szituációjából kaptam egy ilyen gólt, amely után, ahogy szoktam, magamat okoltam.
Az önhibáztatás nem természetes sportolói reflex?
Lehet ezt onnan is nézni, ha az ember magában keresi a hibát, akkor azért rágódik rajta, mert el akarja kerülni, hogy hasonló szituációban újra elkövesse. Ez előre visz, a következő hasonló helyzetben már valószínűleg más, jobb megoldást választasz. De akad olyan karakter is, akiről minden lepereg, aki szemrebbenés nélkül azt mondja, „én mindent jól csináltam, a bíró a vak, mert nem vette észre, hogy kirúgták a kezemből a labdát.”
Az önsanyargatás az intelligensebb játékosoknak a sajátja?
Az biztos, hogy nem segít, ha az ember tisztában van mindennel, és előre is gondolkodik. Liverpoolban például már az elején tudtam,
nem sok hibázási lehetőségem van, mert a másodosztályból jöttem, ráadásul nem fizettek értem átigazolási díjat. Így a meccs után nemcsak azt láttam, hogy kiejtettem a labdát és kikaptunk, hanem a várható következményeit is.
Éreztem előre a média, a klub, az edző, a szurkolók reakcióját – és mindezek rám vetülő hatását is. Ez a széles perspektíva nyilván nem segít abban, ami a sport szempontjából fontos, hogy azonnal elengedd a történetet és továbblépj. Ráadásul közvetlenül a meccs után következett egy olyan epizód, ami rosszul érintett, és amit talán nem elég tiszta fejjel kezeltem.
Mi történt?
Addig Mignolet védett a bajnokságban, én a kupameccseken. Három fordulón voltunk túl a kupákban, ráadásul az elsőn három tizengyenest védtem, úgy mentünk tovább. Természetesen úgy készültem, hogy a következőn is én védek. Azonban a találkozó előtti utolsó edzésen azt láttam, hogy Mignolet úgy melegít, olyan gyakorlatokat végez, mint az a kapus, aki másnap kezdő lesz. Mondom magamban, itt valami nem stimmel. Kérdezem a kapusedzőt: „Holnap mire számítsak?” „Ja, Simon véd” – vetette oda. Ilyenkor, ha az edzők leültetnek minket, és Klopp vagy a kapusedző elmagyarázza, hogy „a hétvége után úgy érezzük, hogy a Ligakupa-elődöntőn Simon véd, de három napra rá jön egy FA Kupa-meccs, ahol meg te, Ádám, mert mind a kettő nagyon fontos”, akkor könnyebben el tudom rendezni magamban, mert kapok magyarázatot.
Ez elmaradt. Nyilván már az rettentően fájt, hogy az elődöntőben nem játszhattam, de ami még rosszabb, a döntést a bizalom hiányaként éltem meg.
Természetesen az eszemmel tudtam, hogy micsoda nagy dolog az FA Kupában képviselni a Liverpoolt, de a szívem mást diktált. És ha ezen a szinten az agyad és a lelked nincs egyensúlyban, úgy, azt hiszem, kódolva van, hogy a következő meccseden újabb szerencsétlen szituációba kerülsz. Nálam is ez történt. És éreztem, tudtam, a hiba, ami még belefért a Bolton szintjébe, azt Liverpoolban már nem tolerálják.
Miért nem?
A Pool olyan, mint itthon a Fradi. Bár azt inkább szorozzuk meg százzal. Sőt, még többel, hiszen a Liverpool világbrand. A szakkommentátorok fele, akik tematizálják az angol nyelvű világsajtót, exliverpooli vagy Liverpool-kötődésű játékosok. Ha kikap a csapat, az ausztrál podcasttól az amerikaiig, a dél-amerikai szurkolótól az indiaiig arról beszélnek. És természetesen Magyarországról óhatatlanul is mindez visszajut az ember fülébe, ami szintén nem segít.
Az az edző, aki nem tájékoztat őszintén, cserbenhagyja a játékosát?
Minden helyzet más. 2015 decemberében jártunk, Jürgen Klopp két hónapja foglalta el a világ egyik leginkább nagyító alatt lévő kispadját. Új edzőként, aki éppen megkapott huszonöt, számára ismeretlen személyiségű játékost, nem is lehetett ideje, energiája azzal törődni, kinek mit mondjon, ki miként éli meg az adott meccs előtti döntéseket.
És a kapusedzőnek, akinek csak három játékosra kell fókuszálnia?
Attól függ, milyen karakterű a kapusedződ. Ha rendre mélyebb szakmai magyarázatra vágysz, ő pedig pont ellentéted, inkább leegyszerűsíti a dolgokat és azt mondja,
a Liverpool labdarúgója vagy, minden pillanatban legyél kész, az nem segít. De a lényeg az, a Liverpool szintjén senkitől sem várható el, hogy a lelkedet ápolgassa.
Nálad az történt, hogy a Ligakupa-elődöntő után három napra jött az Exeter elleni FA Kupa-meccs, ahol egy szögletnél mellényúltál a labdának. A Liverpool azonnal visszarendelte Danny Ward kapust az Aberdeentől, ami egyben azt is jelentette, hogy harmadik helyre, lényegében a lelátóra szorultál. Ezt hogyan élted meg?
2015 nyarára, amikor négyéves szerződést kötöttem a Liverpoollal, évek óta első számú kapus voltam Boltonban. Egyszer már végigmásztam a ranglétrát. Jürgen Klopp döntését követően azt éreztem, visszakerültem abba a cipőbe, amiben legutóbb nyolc éve jártam – azzal a különbséggel, hogy amikor a játékos fiatal, józanul elfogadja, hogy ma harmadik vagyok, de edzek, mint az állat, így holnap második, holnapután első számú leszek. Mondhattam volna, hogy nem érdekel, a Liverpoolban játszom, van még három és fél év a szerződésemből, sokat keresek, még szurkolóként is élmény az Anfield lelátóján ülni, de mivel nem ilyen típus vagyok, ezért ehelyett ráfeszültem a helyzetre.
De nehogy azt hidd, hogy egyedi eset az enyém. Ezek megtörténtek, megtörténnek másokkal is, sőt, világklasszis kapusok önbizalmát is megingatja a bizonytalanság érzete.
Ne menjünk messzire időben, itt van Erik ten Haag, akinek nem nem tetszett David de Gea kapuskaraktere. Vagy említhetném kicsit régebbről Pep Guardiola rövid románcát Joe Harttal, vagy José Mourinho esetét Iker Casillasszal – amint eltűnt a bizalmi háló, mindannyian belehibázgattak, ezzel óhatatlanul az edző igazát erősítették. Hart például hiába számított az angol válogatott első számú kapusának, a katalán edző érkezése után szinte rögtön kölcsönadták Torinóba, majd a West Hamnek. Nyáron én is azonnal elfogadtam az első kölcsönlehetőséget. Főképp, mert tudtam, a 2016-os Eb miatt védenem kellene.
Premier League helyett újra a Championship, a Wigan Athletic szerződtetett.
És ahol nagyon fura helyzetbe kerültem. A Wigan és a Bolton ősi rivális, ráadásul pont akkor vették meg a korábbi klubom edzőközpontját. Így visszatértem ugyanabba a bajnokságba és edzőközpontba, öltözőbe, ráadásul ugyanarra a helyre, hiszen ugyanúgy a finn, csak már 40 éves Jussi Jääskeläinennel szemben ültem le, mint ahonnan egy éve eligazoltam. Tényleg csak annyiban különbözött minden a boltoni érától, hogy a kerítést, az öltözőt átfestették a Wigan színeire. Iszonyatosan fura érzés volt. De újra játszottam, jól éreztem magam, és a védés is jól ment, aztán novemberben derült égből jött egy keresztszalag-szakadás, amin így utólag szintén nem is csodálkozom.
Mi történt?
A közelemben senki sem tartózkodott, amikor át akartam venni egy labdát külsővel, de az kicsit beragadt a lábam alá, és ahogy leléptem róla, összeestem.
Törvényszerű, hogy a futballkarrier okozta lelki problémák, a túlagyalás kihat az egészségre, a sportoló testére is?
Szerintem van köze hozzá.
Azért kérdezem, mert a futballban viszonylag ritka, hogy a kapus, aki „csak” a gólvonalán áll, úgy sérül meg, hogy hozzá sem érnek. Veled mégis előfordult máskor is. Pályafutásod alatt hányszor műtöttek?
Lényegében nem tudok olyan évről, amikor ne lett volna kisebb vagy nagyobb sérülésem. Három műtét van a jobb térdemben – két kisebb beavatkozásra került sor porcsérülés miatt és egy nagyra, amikor a keresztszalag elszakadt. A balban két belső oldalszalag-szakadás miatt hagytam ki hosszabb időt.
Tudod, hol nem voltam sérült? Egyedül a Fradiban. Mióta itthon vagyok, semmi bajom, egyszer nem dagadt be a lábam, nem éreztem fájdalmat. A kontaktból eredő sérülések, mint amilyen az ujjtörésem vagy a Hiberniannál az agyrázkódásom, benne vannak a pakliban. De az olyan nem kontakt esetek, mint amilyen a Wigannél is ért, nehezen értelmezhetőek másképp, minthogy fölhalmozódtak bennem az érzések, gondok, amiket már nem tudtam kezelni. Ami már megbontotta a hétköznapok komfortérzetét. Meglehet, az ember feje, teste ezt a túlcsordulást ilyenkor derült égből sérüléssel jelzi.
Ezzel egyúttal azt is állítod, hogy aki kevesebbet gondolkodik, vagy ahogy korábban jellemezted, olyan „leszarom” típus, ergo leperegnek róla a negatív események, az a futballkarrierben előnyt élvez?
Hát…, az biztos, hogy segít, ha nem gondolod túl a dolgokat, vagy nem vársz magyarázatot, soha nem akarsz a dolgok mögé látni. Vagy például rendelkezel egy „ellenségkép” attitűddel, ezért azt mondod, „mindenki ellenem van”, és ezzel dobod le magadról a terhet. Az is lehet, valaki épp oly agyalós karakter, mint én, csak éppen kétszer-háromszor tehetségesebb. Például Coutinho arcán is kiütközött, ha valami nem stimmelt. Csakhogy a zsenik az átlagfelettiségüknek hála gyakran kezelik hatékonyabban az öltözői gondokat. Az ilyen sztárokkal szemben
én soha nem éreztem magamat zseninek. Tehetségesnek igen, de tudtam, hogyha a hozzáállásom, a teljesítményem, az edzésmunkám nem stimmel, akkor nem tudok olyan magabiztos lenni. Csak az elvégzett munka, annak a minősége hozta meg a futballban elengedhetetlen önbizalmamat.
A szerencsétlen Wigan-sérülésed után jó darabig nem léptél pályára. Mi történt?
A műtét után visszamentem Liverpoolba, ahol nem sikerült a rehabilitációm, túl hosszú ideig elhúzódott. Így csak másfél évvel később, 2018 nyarán adhattak kölcsön újra. Ezúttal Skóciába. A Hiberniannal szerződtem, ami fantasztikus élmény, újabb sikertörténet lett a karrieremben. Nem is tudom, korábban voltam-e olyan boldog, mint ott. A várost imádtam, és a klubot, a csapattársakat is nagyon megszerettem.
Nyáron mégsem hosszabbított veled a Hibs.
Egy harmadosztályú csapat elleni kupameccsen, amikor már 3-0-ra vezettünk egy srác fejbe térdelt, amiből agyrázkódás és két hónapos hercehurca lett. Mire visszatértem, kirúgták Neil Lennon edzőt. Jött helyette Paul Heckingbottom – jelenleg a Premier League-újonc Sheffield United menedzsere –, és mivel nem voltam tökéletesen fitt, ellenben az akkor izraeli válogatott Ofir Marciano kiválóan védett, nem tudtam visszakerülni. Így aztán év végén nem kaptam új ajánlatot.
Pedig ekkor meg lett volna az esélyed, hogy visszakerüljél a körforgásba.
Talán igen, de végül az élet úgy döntött, hogy nem adja meg. Pár hónapig nem találtam olyan csapatot, ahova szívesen eligazoltam volna. Viszont, miután késő ősszel elküldték Heckingbottomot, a klub egyből hívott, és újabb egyéves szerződést kötöttem velük. A Covid azonban közbeszólt, és 2020 tavaszán leállt a bajnokság.
33 évesen, ami kifejezetten jó kapuskor, egy 13 éves, egészen komoly angliai karrier után miért nem vártál, miért nem maradtál a szigetországban, miért igazoltál haza a Fradi kispadjára?
Mert ilyen hosszú légiósélet után őszintén hazavágytam. Így, amikor a Hibsnél félbeszakadt második évem tavaszán felhívtak a Fraditól, majd a tárgyalás végén nagyon korrekt szerződést küldtek, elfogadtam az ajánlatot.
Miután aláírtam, és elkezdtem a napi munkát a Népligetben, akkor vált számomra is teljesen nyilvánvalóvá, hogy valahol a lényem legmélyén évek óta honvággyal küszködtem. Ezt sosem mondtam ki, sosem vallottam be magamnak, de ettől még így volt.
És igen, tény, már a szerződésem aláírásakor tudtam, hogy nem én indulok a pole pozícióból, de bíztam abban, hogy második számú kapusként Dibusz Dénes mögött is – aki évek óta egyes számú kapusként, a válogatott keret tagjaként éppen rendkívül sikeres szezont futott az Európa Ligában – adódhat majd lehetőség,
Az elmúlt három évben három bajnoki címnek, egy kupagyőzelemnek, BL- és EL-csoportkörös szereplésnek lehettél a részese. A remélt lehetőség azonban nem nagy számban talált meg, többnyire a kispadon ülve élted át ezeket a sikereket. Mennyire törődtél bele ebbe a szerepbe?
Pont a szerződéskötéskor megfogalmazott világos beszéd okán fogadtam el gond nélkül. És kifejezetten örültem, amikor az első évem végén adódott egy hosszabb, 5–6 meccses sorozatom. Ráadásul olyan formában védtem, amely sokat segített abban, hogy öt év után újra meghívót kapjak az Európa-bajnokságra készülő válogatottba. Az a szezon így föltette a pontot az i-re, kiváltképp, hogy 2016-ban nem vittek ki az Eb-re.
Az fájt?
Fájt is meg nem is. A korábbi kapitányoknál ugyan 19 válogatott találkozón húzhattam magamra a nemzeti mezt, de hiába védtem a Premier League-ben, hiába kerültem a karrierem csúcsára a liverpooli szerződésemmel, az sem bizonyult elegendőnek. Azt éreztem, hogy Bernd Storck kapitánynak nem feltétlenül tetszett az a fajta stílus, amit képviseltem. Ráadásul 2016-ra Jürgen Klopp is eggyel hátrébb sorolt a ranglétrán, így meccset, játékpercet sem tudtam felmutatni. Két év után, 2016 márciusában ugyan a horvátok elleni találkozón megkaptam a második félidőt, de nagyjából itt bizonyosodott be végleg, hogy nem kerülök be az Eb-keretbe. Ekkor a válogatott már néha megpróbált hátulról építkezni, passzal kihozni a labdát. Angliában korábban sehol sem ezt kérték, nem ezt várták el tőlem. És a kapus ilyenkor tökéletesen érzi, hiába megy jól a védés, ha a stílus, amit képvisel, az nem feltétlenül illik bele az edzői elképzelésbe. Nem véletlen, hogy Anglia két topcsapatánál jelenleg két lábbal is kiváló brazil kapus van. Ahogy az sem, hogy a Manchester Unitednél David de Gea áldozat lett, és a helyére leigazolták André Onanát. Ezt a stílusváltást nekem is meg kellett tanulnom. Rebrov alatt sikerült, ennek is köszönhettem, hogy ’21-ben már az Eb-keret tagja lehettem.
Kit tartasz pályafutásod legjobb edzőjének?
Kapusedzőként a boltoni Fred Barbert. Brutális pali. Viselkedésében, poénjaiban igazi angol old school-stílusú, erőnlétre építő őrmester típus. Rettentő nehéz volt emberileg elviselni, viszont iszonyatosan kemény, következetes és kiváló szakember, aki konkrét elképzeléssel rendelkezett, hogyan kéne egy kapusnak kinéznie, milyen stílusban kell védjen, és ezt el is érte. A másik Lee Turner – miatta tudtam Liverpoolba igazolni, mert tökéletesen egy hullámhosszra kerültünk szakmailag és emberileg is.
És a tucatnyi menedzsered közül?
Jürgen Klopp.
Annak ellenére, hogy a Liverpoolt azóta is gardírozó menedzser villámgyorsan levette rólad a kezét?
Persze. A kettőnek nincs köze egymáshoz.
Az, hogy én szakmailag kit ítélek meg a legjobbnak, vagy ki látja úgy a futballt, ahogyan én, annak nincs köze ahhoz, hogy ő mit gondolt a kvalitásomról, a karakteremről.
És bár nem menedzser, hanem szövetségi kapitány, de ki kell emelnem Marco Rossit is, akivel mind emberileg, mind szakmailag fantasztikus időszakot éltem át a válogatottnál.
Igaznak tartod azt a nyílt szurkolói és négyszemközt szakmai körökben is megfogalmazott állítást, hogy csak Rossin, illetve az általa irányított stábon múlik a jelenkor válogatott sikersorozata?
A modern futballban az edző személyiségén, szakmaiságán, hitelességén rengeteg múlik. De, ha nem kapja meg a háttértámogatást, a bizalmat, mert nem olyan a környezet, és nem tud kinevezése után szinte azonnal sikert felmutatni, a hosszú távot biztosan nem éri meg. Amikor Marco Rossi az Eb előtt megtisztelt a bizalmával, belülről ugyanazt a professzionális működést, tudatosságot láttam, mint Kloppnál a Liverpoolban. Nem véletlen, hogy megkapta a szükséges bizalmat. Amilyen munka jelenleg a válogatottnál folyik, a lépésről lépésre fejlődés, az egy olyan idilli, fantasztikus időszak, amit nagyon meg kell becsülni, és a jövőben is segíteni, építeni kell.
Jól érzem, hogy főképp a Liverpool okán a karriereddel kapcsolatban maradt benned hiányérzet?
Bár van némi rossz szájíz a sok sérülés és amiatt, hogy a liverpooli sztori nem úgy kerekedett ki, ahogy szerettem volna, ha képzeletben visszamegyek két évtizedet a Vasas salakosra, és onnan veszem szemügyre a honnan hovát, hogy a világ egyik legpatinásabb futballklubja szerződtetett, emellett összességében csak összejött 26 Premier League-, továbbá majd száz Championship-meccs, FA- és Ligakupa-rangadókon, 18 skót első osztályú találkozón és 21 magyar válogatott-mérkőzésen védhettem, őszintén nagyon szerencsésnek és büszkének érzem magam.
Jelenleg nincs csapatod. Mi a terved?
Azt hiszem, nem titok, bár még nem jelentettem be, de közeledek a fal felé, sőt már ott is állok.
A tanulás a terv a következő időszakban. Elkezdtem a kapusedző B licenszes tanfolyamot Telkiben, nagyon komoly anyagot kaptunk. Jelenleg Szénási Béla segítségével az ifjúsági Bajnokok Ligája-győztes AZ Alkmaarnál végzem a kötelező külföldi projektmunkát. De érdekel a sportigazgatói vagy a technikai, klubigazgatói feladat is. Pont amiatt, amiről beszéltem: látom, érzem a futball ok-okozati összefüggéseit. Ezért felvételiztem a Professional Football Association képzésére, ami egyetemi diplomát ad. Az angol karrierem sokat segített abban, hogy ilyen magasan jegyzett kurzusra belépőt kapjak.
A futball terén maradt még megvalósításra váró álmod?
Van, csak először hadd tanuljak, és ha biztos, megalapozott lesz a tudásom, akkor majd arról is mesélek.
