„Pluhár István (1893), a BEAC jobbszélsője, 1921-ben 2 válogatott mérkőzésen szerepelt. A zömök termetű szélső gyors, technikás és veszélyesen lövő játékos volt. Futtából is kitűnően adott be és pontosan célozta meg a kaput. Később sporthírlapíró és a Magyar Rádió első sportriportere lett. Az 1934. évi labdarúgó világbajnokságról, valamint az 1936-os olimpiai játékokról adott helyszíni közvetítéseivel sok hívet szerzett a magyar sport számára” – tömören így foglalta össze a legendás sportriporter életét Antal Zoltán és Hoffer József az 1969-ben megjelent Alberttől Zsákig című könyvben.
De az 1893. december 10-én Tata-Tóvárosban született Pluhár ennél sokkal több lett, intézmény, amely a magyar sportrádiózást világszintűre emelte. Egy sportoló, akiből válogatott futballista, később főiskolai tanár, rádiós sportriporter, majd egy meghurcolt háborús áldozat lett.
Méta helyett rugdalózás
A tanulás mellett már gyermekkorában a futball töltötte ki az életét, amit tanárai nem néztek jó szemmel.
Szegény Pintér igazgató úr mindig azt hangoztatta, hogy métázzunk, mert nem való magyar embernek ez a rugdalózás.
Igaza is volt, mert ha a gimnázium épülete közelében futballoztunk, akkor könnyen berepült a labda az igazgató úr szőlőjébe és lesodorta a fürtöket. De hát kint volt a határban elég rét, ott folytattuk a sportot” – mesélte Pluhár a Nemzeti Újság 1936. augusztus 23-is számában.
„Édesapámtól örököltem a sportszeretetet, kitűnő céllövő volt és szegény ember. A győri internátusba kerültem, bencés tanáraimnak köszönhetem, hogy véletlenül — szándék nélkül — szpíker lehettem. Az internátusban ugyanis az étkezések alatt váltogatva felolvastunk, hogy ebédidőben is komoly gondolatokat kapjanak a növendékek. Attól kezdve, hogy először rám került a sor, majd mindennap odaültettek a felolvasóasztal mellé és én olvastam a második fogás közepéig.”
Győrben érettségizett, az ottani Egyetértésben kezdett el sportolni, majd miután a fővárosban folytatta tanulmányait joghallgatóként, 1914-től a BEAC sportolója lett. Életét beárnyékolta az első világháború, amely akár tragikusra is fordulhatott volna, ám töretlen optimizmusa átsegítette a legnagyobb bajokon is.
„Mint önkéntes tizedes kerültem a harctérre, ahol két hét múlva orosz fogságba estem. A között választhattam, hogy vagy az úgynevezett intelligens lágerbe kerülök, vagy munkát vállalok. Nekem csak egy gondom volt, hogy szabad legyek és dolgozzam” – mesélte.
25 hónap után szökött meg
Így lett utcaseprő, favágó, a Volgán halász, szakács egy úri famíliánál, iskolaszolga egy leánygimnáziumban.
Úgy emlegetem ezt az időt az életemből, mint a kétéves vakációt. Nem volt más gondja az életemnek, mint egyszerűen élni. Előrenézni nem lehetett, csak egyetlen eggyel törődni és egyre vigyázni, hogy egészségesen hazakerüljek.
A Sporthírlap 1918. szeptember 9-én közölt róla egy kisebb anyagot, miszerint „ a BEAC nagytehetségű jobbszélsője, aki három ízben volt első aspiránsa a válogatott csapat megfelelő helyének s ugyanannyiszor tartalékja, huszonöt hónapi orosz fogság után megszökött s hazaérkezett.”
Mindjárt az első héten részt vett a BEAC temesvári kirándulásán és úgy tűnt, hogy mit sem vesztett régi tudásából.
A lap szerint a fogság alatt sem mulasztotta el az alkalmat kedvenc sportjának gyakorlására, Jekatyerinodarban (a mai Krasznodarban) az általa szervezett hadifogoly csapattal legyőzte a helyi futballklubot, amelyet ugyancsak egy magyar sportember, a MÁV Gépgyár korábbi futballistája, bizonyos Müller edzett.
Tudósítani ment, válogatott lett
Hazatérve 1920-tól a Nemzeti Sport tudósítója, 1924-től rovatvezetője, majd 1933 végéig főmunkatársa volt. Kevesen mondhatják el magukról, hogy lapjuk kiküldte tudósítani egy mérkőzésre, amelynek a második félidejére a lelátóról kellett beállnia. Márpedig vele ez történt a válogatottbeli debütálásakor, 1921. november 6-án, az Üllői úton.
„A második osztály, egészben véve, lényegesen elmaradt az elsőtől, de csapataiban itt is, ott is akadtak kiemelkedő tehetségek, kiforrott tudású játékosok. Ilyen csapat volt az egykor nagy szerepet játszó BAK is, amely elleni bajnoki mérkőzésünk 1921 őszén, november 6-ára volt kisorsolva. Arra a napra, amelyre a szövetség a budapesti svéd—magyar válogatott mérkőzést is kitűzte. A szabályok, vagyis a szövetségi rendelkezések szerint csak az első osztály tartott bajnoki szünetet, de az alsóbb osztályú mérkőzéseket is délelőtt kellett lejátszani. A BAK—BEAC mérkőzés tehát a Hungária úton fél tizenegykor kezdődött. Ez az idő szokatlannak bizonyult. Sehogy sem ment a játék. A BAK sem remekelt, de mégis rúgott egy gólt, amivel megnyerte a mérkőzést. A vesztett játék utáni lankadtság, kedvetlenség ellenére is gyorsan mosakodtam, öltöztem, hogy idejében az Üllői úton lehessek. A svéd-magyart nemcsak látni akartam, de a második félidejéről tudósítást is kellett írnom. Mert amilyen lelkesen futballoztam, ekkoriban már éppen olyan szorgalmasan és folyamatosan sportújságíróskodtam” – írta 1967-ben a Szepesi Györggyel közösen jegyzett Szerelmünk a mikrofon című könyvében.
A magyar válogatott óriási nevekkel állt fel, a Zsák Károly – Mándi Gyula, Fogl Károly, Kertész Vilmos, Obitz Gábor, Blum Zoltán, Braun József, Molnár György, Orth György, Schlosser Imre, Jeny Rudolf összetételt a világ bármely csapata megirigyelhette volna.
Az első félidő végén beütött a baj, Braun a térdét kezdte tapogatni, majd lebicegett a játéktérről.
„Kiss Gyula, a szövetségi kapitány, a játékosbejáró felé tartva, a salakpályán megállt a sajtópáhollyal szemben és felkiáltott.
– Pista, gyere az öltözőbe!
A kiáltás nekem szólt, körülöttem minden szem reám villant.
– Nem lehet, nekem kell a második félidő tudósítását írnom.
Nem Kiss Gyulának kiáltottam csak a mellettem ülők hallották a tétova, meggyőződés nélküli szabadkozást. Gyarmathy István, szerkesztőségbeli kollégám rám is ripakodott nyomban.
– Majd én írom a második félidőt is, azzal ne törődj!”
A magyarok 4-2-re nyertek, majd másfél hónappal később, 1921. december 18-án még a lengyelek elleni 1-0-s sikerkor ölthette magára a címeres mezt.
Meazzával csak ő vette fel a versenyt
1928-ban abbahagyta a rendszeres sportolást, megmaradt az újságírásnál. A rádiózásra nem is gondolt, noha addigra már akadtak kísérletezések az helyszíni közvetítésekre. 1928. június 24-én a margitszigeti pesti Duna-ágban három város evezős nyolcasának küzdelmét adta a rádió, majd augusztus 19-én a Millenárisról Molnár Géza jelentkezett élőben a kerékpáros világbajnokságról.
Az első helyszíni futballközvetítésre 1930. május 11-én, az Üllői úton került sor, ahol Magyarország az olaszokat fogadta.
„A Közép-európai Kupa döntőjét hosszú huzavona után mégis közvetíti a Stúdió. Nagy örömmel értesítjük erről különösen vidéki olvasóinkat, akik nem lehetnek jelen a mérkőzésen. A Stúdió nagy apparátussal készül a közvetítésre, hogy a hallgatóközönséget mindenféle szempontból kielégíthesse. A Ferencvárosi Torna Club Üllői úti pályáján az A tribünön külön építményt készíttet a mikrofon és az erősítő számára.
A mérkőzés speakerének sikerült Pluhár Istvánt, a Nemzeti Sport főmunkatársát megnyerni, aki kitűnő hozzáértésével és nagy sportújságírói rutinjával valóban a legalkalmasabb erre a tisztségre
– írta a Budapesti Hírlap.
A magyar válogatott azonban nem remekelt, sima 5-0-s vereséget szenvedett a legendás, ezen a meccsen mesterhármast szerző Giuseppe Meazza vezette olaszoktól.
„Egy magyar hőse mégis volt a magyar-olasz mérkőzésnek, ez azonban nem a porondon végezte kötelességét: a legnagyobb elragadtatás hangján kell megemlékeznünk Pluhár Istvánról, a régi kitűnő sporthírlapíróról, aki a rádióleadónál állt és a rádiónál ülők százezreinek adott hírt a mérkőzés lefolyásáról. Pluhár oly mesteri hűséggel, oly színesen és érdekesen tárta elő szavával a mérkőzésen történteket, hogy ez az előadás, a szomorú eredmény ellenére is, élményszámba ment.
Sajnáljuk, hogy nem győzelmet konferálhatott be. Még szebbet, még nagyszerűbbet nyújthatott volna. Nem rajta múlott
– írta a 1931. május 13-án a Nemzeti Újság.
Olimpiától a politikai tisztogatásig
1933-tól volt a Magyar Rádió állandó munkatársa, a közvetítések során sajátos stílust alakított ki. Úgy írta le és mondta el szépen csengő, tiszta beszéddel a pályán történteket, hogy szinte mindenki számára láthatóvá váltak a történések.
Az 1934-es olaszországi labdarúgó-világbajnokság, majd két évvel később a berlini olimpia jelentette pályafutása csúcsát, maga is erre emlékezett a legszívesebben. Utóbbi érthető: tíz aranyéremről számolhatott be, köztük a legendás „Ferkó, Ferkó! Most bele!” szurkolás, amelyet a 100 méteres férfi gyorsúszás során Csík Ferencnek kiáltott az éterbe.
„A sportrajongó rádióközönség hálás volt és bőkezű. Egyszerűen a tizenegyedik aranyérmesnek nevezett ki teljesítményem alapján, így a népszerűség, amely már évek óta szárnyán hordott, százféle feladatot rótt rám, ezerféle szolgálatot követelt tőlem. Derűs szívvel, amennyire csak lehetett, eleget is tettem valamennyinek. Csoda-e ha hosszú, sokszor nehéz életemben mindig a berlini olimpia napjaira emlékeztem vissza a legszívesebben. Ami előtte volt, vagy utána történt, mind-mind eltörpül 1936 augusztusa mögött. Talán azért is, mert akkor 31 évvel fiatalabb voltam? Biztos. De szeretném hinni, hogy akik elolvasták visszaemlékezésem e lapjait, megértenek.
Hiszen nekem szerelmem volt a sport, szerelmem volt a mikrofon
– írta a már említett könyvében.
Újságírói karrierje mellett a Testnevelési Főiskolán a labdarúgás tanára (1931–44), a Testnevelés című lap szerkesztője (1934–44) volt.
A II. világháborút követően rövid ideig még dolgozhatott a rádióban, de 1947 után a politikai tisztogatások idején a Horthy-rendszer hangjának bélyegezték, és eltávolították. Megjárta a hírhedt Andrássy út 60-at és a dél-budai internálótábort is, a népbíróság elé került (a neves komikus, Salamon Béla is tanúskodott mellette), mely több tárgyalás után felmentette.
Visszakerült a rádióba, egy ideig a Szív küldi műsorban dolgozott, később a baji szőlőjében élte magányos életét.
Emléktáblát avattak Pluhár emlékére
A Budapesti Egyetemi Atlétikai Club 2023-ban ünnepli alapításának 125. évfordulóját. A BEAC-125 emlékévben számos eseménnyel, programmal készül az egyesület, így szeptember 20-án egy sporttörténeti kiállítás megnyitója mellett emléktáblát állítottak Pluhár Istvánnak. A tábla méltó módon emlékezik meg korábbi válogatott labdarúgónkról, hazánk első rádiós sportriporteréről a 11. kerületi ELTE-BEAC Pluhár István Labdarúgópálya újonnan átadott öltözőépületének homlokzatán.
