A szerb futball a 2000-es évek elején magasan a magyar előtt járt. Mást ne mondjak, 1997 októberében már majdnem tízéves volt, amikor az 1998-as vb pótselejtezőjén Jugoszlávia az Üllői úton 7-1-re verte rommá Csank János magyar válogatottját. Zentáról miért nem egy szerb topklubot választott, miért igazolt 18 évesen az NB II-ben is kiscsapatnak számító Barcshoz?
Zentán a negyedosztályban játszottam. Onnan azért nehéz felkapaszkodni az első osztályig. Messze álltam attól, hogy valaki felfedezzen.
Pedig a nemzetközi transzferek azóta is azt bizonyítják, a szerb kiválasztás, tehetséggondozás elég alapos. A korosztályából ott van például Dusan Tadic, aki a szomszédos Topolyáról indulva jutott el a Premier League-be, majd lett a 2019-ben BL-elődöntős Ajax sztárja. A zentai utánpótlás azon a szinten volt, amelyik nem járt olyan tornákra, amelyeken kiszúrhatták volna?
Fiatal koromban kétszer is megfordultam a Crvena zvezdánál. A környék kiscsapatai rendszeresen oda küldték a tehetségesnek gondolt gyerekeket. Ilyenkor egymás ellen játszottunk. Mindkét próbajátékom jól sikerült. Az egyik meccsen két gólt rúgtam a kettőből, a másikon egyet az egyből.
Hány évesen járt a szerb kirakatcsapatnál?
10-11 évesen. Később megfordultam még egy első osztályú csapatnál, ahol azt mondták, bennem van az a szint, hogy megkapjam a lehetőséget. De úgy látszik mégsem lehettem akkora tehetség, mert ha tényleg extrának gondolnak, alighanem azt mondják: „Nem mész te sehova, és azzal sincs semmi gond, hogy a szüleidnek nincs meg a bentlakáshoz szükséges anyagi háttere, mert azt is biztosítjuk”. A másik ok ugyanis az, hogy nem engedhette meg a magának a családom a szükséges albérlet árát, vagy, ha mondjuk biztosítanak kollégiumi szobát, azt, hogy utazásokra, ételre elegendő zsebpénz adjon. Még autónk sem volt akkoriban. Szerintem a szüleim lelkileg sem álltak készek arra, hogy 12 évesen elengedjenek. A kiválasztók után ezért mindig hazamentünk. Viszont ott lehettem, és fontosnak tartottam, hogy azt éreztem, egyik játékos sem jobb, mint én. Ezek után tizenhat éves mentem először próbajátékra, de akkor már Kaposvárra. Prukner László volt az edző, Illés János a tulajdonos, de elsőre ott sem mentem át. Azt mondták: „Ügyes vagy, de fejlődnöd kell még”.
Középcsatár létére tényleg nem egy izomkolosszus, a magassága is átlagosnak mondható. Sosem érezte, hogy az alkata, a testi fejlődése üteme akadályozza a szintlépésben?
Attól lesz center valaki, hogy magas vagy nagy termetű? És a 168 centis Agüero akkor nem center? Ez mentális játék. Mindig is utáltam, ha valaki azzal érvelt, a gyorsaság fontos és XY gyorsabb a másiknál. Amilyen játékot akkor és azóta is képviselek, ahhoz nem is kell klasszikus erőcsatárokra jellemző paraméterekkel rendelkezni.
Milyen játékot képviselt?
Minden egyes labdarúgó reálisan kell lássa magát. Ez a legnehezebb feladat, mert óhatatlan, hogy elfogult vagy. De ha a valóságot látod, akkor tisztában vagy azzal is, mik az erősségeid, a gyengéid, és mik az ezekből adódó feladataid a pályán. Például nem számítottam extra sebességű játékosnak. Ezért számomra a gyorsaság sosem azt jelentette, hogy 100, 50 vagy 30 méteren hány métert verek a másikra. A futball nem atlétika. Itt az a fontos, ki hogyan elővételezi a játékot, milyen gyorsan reagál egyes szituációkra. Mindig megpróbáltam gyorsabban gondolkodni, mint a védőim. Már akkor egy-két mozdulattal előbb járni náluk, amikor a csapattársamhoz közeledett a labda. Mindezt azért, mert tudtam, háttal a kapunak sem játszom annyira jól. Ezért mindig igyekeztem egy-két méterre elszakadni a védőtől, vagy ütemben befutni mögéjük, hogy passz esetén azonnal szembefordulhassak a kapuval. Mert, ha jó ütemben és megfelelő szögben futsz jó helyre, az a fél másodpercnyi fór bőven elég ahhoz, hogy a leglassabb csatár is megverje a leggyorsabb védőt.
Ezért sosem próbáltam mást csinálni, mint amilyen vagyok. Gólvágó, aki már gyerekként is fejjel játszotta a futballt. Akinek minden egyes percben, minden egyes pillanatban csak az járt a fejében, hogy gólokat szerezzen, és azzal segítsen a csapatának.
Csatárként szenzációs ütemben futhatsz üres területre, de ha nem kapsz labdát…
Ez így van. Lehetsz te gyors, cselvirtuóz, a futballban egyedül, labda nélkül, pláne csatárként nem sokra mész. Ezért minden csapatomban kifejezetten ügyeltem arra, hogy jó viszonyt ápoljak a szélsőkkel, a középpályásokkal, akik mellettem, mögöttem játszottak. Nem feltétlenül azzal a céllal, hogy legjobb barátok legyünk, hanem hogy megismerjük egymást. Minden egyes nap azt sulykoltam beléjük, hogy hova szoktam mozogni, mikor, milyen testhelyzetben, hova kérem lábra. Néha már unalmas is lehettem nekik, de sokszor kamatozott a pályán, mert a csapattársaimnak olykor fel sem kellett nézniük a beadás előtt, úgy is tudták, hol vagyok, merre mozgok a következő pillanatban. Számomra az a futballintelligencia, a fejjel, ésszel való játék, hogy egy játékos tisztában legyen a képességeivel, tudja a pályán, mi a feladata, és ha éppen gólvágó, akkor társakat, megoldásokat találjon a gólszerzése érdekében.
Mindent értek, de azt továbbra sem, 18 évesen miért éppen Barcsra esett a választása, miért nem inkább a közeli Újvidék, Topolya, Szabadka focicsapatainak egyikére?
Mindenképpen Magyarországra szerettem volna jönni, mert amikor már 18 éves vagy, és esélyed sincs odakerülni egy szerb első vagy másodosztályú csapathoz, akkor úgy vagy vele, hogy fölösleges tovább próbálkoznod. A kaposvári első próbajáték után elfogadtam Prukner kritikáját, és úgy döntöttünk, inkább befejezem otthon a sulit. Majd visszatérek két év múlva – gondoltam. És amikor 18 évesen visszatértem, tudtam, hogy még mindig nem vagyok érett az NB I-re, ezért kerestünk egy NB II-es klubot. Dárdai Pali bácsi hívott Barcsra próbajátékra, és ott meg is ragadtam. Fél évre rá megint adódott két próbajátékom. A Vasasnál és Tatabányán jártam, de ugyanúgy nem feleltem meg. Megint visszatértem Barcsra. Befejeződött a szezon. 19 meccsen 3 gólt értem el, ami csatárként rossz eredmény.
A statisztikák szerint ez a leggyengébb magyarországi szezonja.
De azt senki nem tudja, miért.
Miért?
Amikor ugyanis Zentán bejelentettem, hogy szeretnék Magyarországra menni próbajátékra, nem engedték meg. Egy idő után azt mondtam, oké, ha nem engedik meg, akkor nem is focizok náluk.
Egy negyedosztályú szerb klub miért ragaszkodik ennyire ahhoz a játékosához, aki nem kelti fel az ország első és másodosztályú klubjainak az érdeklődését?
Igazából nem tudom. De azt igen, hogy az a fél év nagyon kemény időszak volt. Ahogy az utána lévő gyengébb évad is, a két újabb kudarcot hozó próbajáték sem esett jól a lelkemnek. Viszont nem adtam fel, bíztam magamban, hogy előbb-utóbb megjön az a lehetőség, amit várok, ahol megtalálom a számításomat.
Ez végül Kaposváron sikerült.
Igen, de csak újabb csavarok után. Az első barcsi évad végén visszamentem Szerbiába, ott megint nem jutott nekem csapat, majd Kaposvölgyére kerültem az NB III-ba. Itt indult meg a szekér, 14 meccsen 11 gólt lőttem fél év alatt. Prukner Laci minden vasárnap ott ült a lelátónkon, mivel fiókcsapatként több kaposvári labdarúgó szerepelt kölcsönben a Völgyében. Aztán a Kaposvár télen eladta Dusan Vasiljevicset Cottbusba, ezért kellett nekik egy támadó középpályás. Rám esett a választás, és februárban aláírtam az első NB I-es szerződésemet. Harmadik számú támadóként számítottak rám, a brazil André Álves és a szintén vajdasági Oláh Lóri mögött.
Nem befolyásolta a döntését, hogy ilyen kvalitású játékosok mögött toporgott a játékpercekért?
Egy 21 éves friss NB I-es játékos, aki 18 évesen még a szerb negyedosztályban focizott, egyáltalán nem érezheti azt, hogy neki azonnal játszania és gyorsan villantania kell. Ezért beálltam a sorba és csináltam a dolgomat. Hálás voltam minden egyes perc játéklehetőségért.
Viszont fontos, amikor aláírsz egy szerződést, tudnod kell hova mész, ki lesz az edződ és milyen szakmai indokok vezérelnek a választásban.
Tisztában voltam azzal, Álves és Lóri mögött nagyjából egy százalék esélyem lehet arra, hogy bekerüljek a kezdőbe. Egyszerűen azért, mert szerintem a liga két legjobb csatára mögé igazoltak le. Úgy fogtam fel ezt a lehetőséget, mint egy tanulási folyamatot. Csak lestem őket, hogy mit, hogyan csinálnak és végtelenül hálás vagyok nekik. Eközben tudtam, hogy mivel a Kaposvár játékosértékesítésből tartotta fenn magát, előbb-utóbb el kell adnia a legjobbjait, így biztos lehettem benne, eljön az én időm. Fél év alatt sokat padoztam, ennek ellenére 12 meccsen rúgtam négy gólt és eközben megéreztem azt is, mekkora a szintkülönbség az NB II és az NB I között.
Másodjára emeli ki fejből a meccs/gólszámát, holott manapság gyakran hallani, hogy a középcsatárnak nem csak a góllövés a feladata, sőt, ha kiveszi a részét a védekezésből, az előkészítésből elnézik neki a szerényebb statisztikát – lásd a tavalyi Manchester Unitedben a holland center, Wout Weghorst gyengébb számait. Idejétmúlt futballfrázissá minősült, hogy a csatárt a góljai minősítik?
Mi, csatárok olyan poszton játszunk, hogy ha nem érek labdába 90 percig, de a 91.-ben rúgok egy gólt, amivel 1-0-ra nyerünk, én leszek a meccs embere. Pedig, ha őszinte vagy magaddal, tudod, nem ez volt életed meccse, ugyanakkor a másik oldalon megcsináltad azt, ami a csatár fő feladata. Engem ezért minden pályára lépésem alkalmával a gólszerzés motivált, és hétfőtől vasárnapig a góljaim minősítettek. A gólok megszállottja voltam. És nem akarok nagyképű lenni, de talán hitelesen tudok erről beszélni, mivel sok gólt rúgtam.
A Trasfermarkt.com összegzése szerint 549 meccsen 293 gól és 63 gólpassz áll a neve mellett, ami azt jelenti, hogy 125 percenként vállalt szerepet egy gólban, avagy 0,65 gólt szerzett meccsenként. Ez nemzetközi összevetésben is tekintélyt parancsoló mutató.
Tisztában vagyok azzal, nem voltam tökéletes, univerzális játékos.
De a fociban az állandóság nagyon fontos. Csatároknál ez abban csapódik le, hogy minden héten, minden szezonban megrúgja a maga gólszámát. Ne legyen hullámvölgy a teljesítményében, mert edzőként is a kiszámíthatóságra, az állandóságra lehet építeni.
Rengeteget erősített, ha az edzőim azt mondták: „Amikor a 16-oson belülre került a labda, azért imádkoztam, hogy hozzád pattanjon, mert az már gól”. Az más dolog, hogy háttal a kapunak nem játszottam annyira jól, nem voltam extrán dinamikus, sem cselezőgép.
A csatárnak cselgépnek kell lennie?
Nem feltétlenül. De azok a csatárok, akik egy jó csellel le tudnak venni egy-két játékost, és ezzel saját maguknak csinálják meg a lehetőséget, majd a 16-os sarkáról rátekerik, vagy középről 20-25 méterről bombázzák ki a felső sarkot, azt azért meg szokták tapsolni. Engem ez sem jellemzett. A tizenhatoson kívülről nagyon kevés gólt is rúgtam. Főleg a büntetőterületen belülről voltam eredményes.
Mennyire gondolja szerencsésnek magát abban, hogy alig másfél kaposvári év elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy 2010 februárjában leszerződtesse az a Videoton, amelyet Garancsi István 2008-as szerepvállalásával éppen felvirágoztatott?
Azért a szerencséhez az is kellett, hogy a 2008/2009-es bajnokságban 22 meccsen 16 gólt lőttem, és második lettem a góllövőlistán, majd 2009 őszén 15 meccsen 10 gólt szereztem. De tény, egész karrierem alatt ez volt a leggyorsabb döntésem.
2010 februárjában egy nagyon kis kapun léptem be Fehérvárra. Szintén Álves mögé szerződtettek csereként, és akkoriban azt hiszem, kevesen gondolták volna, hogy egyszer úgy fogok kisétálni a klubból, ahogy kisétáltam.
Szóval a válasz: igen. Szerencsém volt, mert együtt fejlődhettem a klubbal. Abban az évben a Vidi számos olyan játékost vásárolt, akiben benne volt a potenciál. Hálás vagyok, hogy másfél jó kaposvári szezon után rám is így tekintettek, ezért itt is próbáltam meghálálni azt a bizalmat, amit Szerbiában sosem kaptam meg.
Paulo Sousa 2011-es nyári érkezésével kialakult az az ellentmondásos állapot, ami aztán szinte végigkísérte a karrierjét, a nemzetközi kupameccseken rendre kikerült a kezdőből. Mi ennek az oka, és hogyan élte meg?
Azt szögezzük le, a futballban alapvetés, az edző felelőssége, hogy kit rak a kezdőbe, mert rajta kérik számon a meccs végeredményét. Ezért menjünk vissza egy évvel. Miután Kaposváról Fehérvárra érkeztem fél év után 18 találattal gólkirály lettem (10 gól kaposváriként + 8 gól a Videotonban – a szerk.) A következő szezonban ennek ellenére Mezey Gyuri bácsinál sem voltam kezdő. És miért kezdtem ezzel az időszakkal? Mert gólkirályság ide vagy oda, az addigi kétcsatáros játékról visszaálltunk egy centerre, és tudtam, a csapatban Álves a király, az első számú csatár, és ezt nekem tiszteletben kellett tartanom. A következő évben Álves lett a gólkirály és megnyertük a bajnokságot. Eztán érkezett Paulo, és vele együtt rengeteg új játékos. Előttünk állt egy ember, aki BL-t nyert, világhírű játékos volt, ennek megfelelően rettentően erős karakter volt. Elkezdtünk másképp gondolkodni a fociról, új dolgokat tanított nekünk, mert azt akarta, hogy fejlődjünk. Nála csak az maradhatott, a keretben, aki beállt a sorba. Aki nem az elvárásainak megfelelően viselkedett, azt elküldte. Eközben mindenkivel őszintén beszélt, így velem is. Az első olaszországi edzőtábor előtt elmondta, ha jól edzek, teljesítek, megtart. Úgy fogtam fel, mint egy versenyt. Aztán a rajtra visszaálltunk egycsatáros játékra. Álves lett az első számú, én a második. Büszke vagyok arra, ahogy reagáltam. Abban az évben számomra minden meccs a 60. percben kezdődött, de nem éreztem sértve magamat a kispadon. Amikor beállhattam, rendszerint gólt szereztem, mégis kispadon ültem a következő fordulóban. Úgy éreztem, ezzel is tesztel engem, meddig bírom idegekkel, ennek ellenére – bármennyire fura lesz, amit mondok –, hálás vagyok neki, mert azok közé a kevesek közé tartozom, akiket megtartott.
A futballban gyakori, hogy valakit gólkirályként ilyen módszerekkel tesztel az edző?
Az, hogy te gólkirály lettél, már történelem. A múlt idő. A következő szezonban csak azért, mert gólkirály voltál, még nincs bérelt helyed. Mindig úgy próbáltam az agyamat trenírozni, hogy az új szezon új kezdet. Arról, hogy gólkirály voltam, és hogy hol és hányszor, csak most, a pályafutásom után érdemes beszélni.
Félévente jönnek az új játékosok, és ha az új szezon első pár meccsén nem rúgsz gólt, a másiknak, aki jobban teljesít, helye van a csapatban. Ha azt gondolod, hogy egész héten jól edzettél és pénteken már azt látod, mégsem leszel kezdő, akkor gondolkozz el azon: vagy mégsem edzettél jól, több kell, vagy egyszerűen van egy taktikai húzása az edzőnek, ami neked abban a pillanatban rosszul esik, de ettől még nem kell pofákat vágnod, nem kell, hogy a saját magad ellensége legyél. A fociban, ha az egód vezényel, az rossz. Ha a fejed, az eszed, az jó. Csak úgy tudsz nyomást helyezni az edzőre és a csapaton belüli konkurenciádra, ha azt látják, hiába maradtál ki, még ráteszel egy lapáttal. Az edző sosem jön hálálkodni neked. Paolo végképp nem volt ilyen. Miért kellene bármit is megköszönni? Viszont az év végén új szerződést ajánlott nekem. Így hálálta meg azt a munkát, az alázatot, a kitartást, amit belefektettem. Sokat tanultam Paolótól. Juan Carillóval egyszerű eszközökkel tanítottak minket arra, mi az igazi profizmus. És nem csak minket, az egész klubot. A klubon belül dolgozó összes alkalmazottat. 23 éves koromban tanultam meg tőlük olyan dolgokat, amelyeket fejlettebb futballkultúrában tizenhét-tizennyolc éves koráig megkapja a labdarúgó.
Ezek szerint a profi futballban a szerződéshosszabbítás, az új, jobb ajánlat az elismerés, a hála jele?
Számomra az. A futballista azért kapja a fizetését, mert az a munkája. Hogy minden egyes edzésen 150 százalékot adjon ki magából, és ha tíz percet, ha fél órát, ha kilencvenet kap, akkor is minden meccsen tegyen csodát. Pláne, ha csatár vagy, mert egy-egy gólhoz nem kell végig pályán lenni, tíz perc alatt is be tudsz találni, eldönthetsz egy-egy mérkőzést. Ha te azt gondolod, nagyon nagy játékos vagy, akkor elvesztél és már jön helyetted a következő.
Az első fehérvári öt éve alatt ontotta a gólokat (149/87), Európa Liga-csoportkörben játszott, válogatott lett. 2015 nyarán lejárt szerződésű labdarúgóként sokan azt gondolták, biztosan topbajnokságba igazol. Ehhez képest Lengyelországban, Varsóban kötött ki. A belga vagy a holland bajnokság nem lett volna üdvözítőbb karrierépítés szempontjából?
Megint visszatérünk arra, hogy a játékos reálisan látja-e saját magát a helyzetét vagy sem. Honnan igazoltam hova? És miért a belga, miért a holland? Jobb a bajnokságuk, mint a lengyel? Jobb, mint egy hárommilliós város egyetlen klubja, a Legia, ahol a sportigazgató első számú jelöltje voltam? Aki ráadásul arról is biztosított, hogy a lengyel Fradiban, amelyik akkoriban hétről hétre bajnoki címért, BL-ért játszott a fantasztikus 30 ezres szurkolótábora előtt, fél évig mögöttem áll?
A szurkoló ennek ellenére magasabb színvonalúnak tartja a belga vagy a holland bajnokságot, mert közelebb van ahhoz a tűzhöz, ahonnan a topbajnokságok, elsősorban a spanyol és az angol liga, folyamatosan merítenek, hovatovább a válogatottjuk is sokkal eredményesebb.
Ezzel szemben azt gondolom, hogy a lengyel ugyanúgy a topligák alatti szint, ahol rengeteg scout ül a meccseken, és ahonnan a Bundesliga merít.
Mit gondol, megállta volna a helyét a Premier League-ben vagy a La Ligában?
Amíg nem voltál ott, könnyű azt mondani, hogy ááá, simán megállnám a helyem.
Azért kérdezem, mert a hírek szerint a Varsóhoz konkrét ajánlat érkezett önért az akkor Premier League-résztvevő Hull Citytől.
Szeretek konkrétumokról beszélni. Már a Videotonnál is érkezett értem Serie A-s ajánlat. Sőt, meg is egyeztünk az átigazolási időszak utolsó napján. Az utolsó másodpercekben is zajlott a papírmunka, alá is írtam Sienába. Január 31-én ott álltunk a menedzseremmel és a Vidi akkori sportigazgatójával a Stadio Artemio Franchiban, de a két klub addig húzta-vonta az átigazolási díjam körüli vitát – mert akkor még fizetni kellett értem –, és a szerződés egyéb apróbb részleteit, amíg kicsúsztunk a határidőből. Nem jött össze az üzlet. 2015 nyarán, amikor már lejárt szerződésű játékosként a Legiát választottam, volt a spanyol első osztályból, Málagából is megkeresésem. A Vidiben az egyik korábbi csapattársam játszott ott és hála Istennek kikértem a véleményét. Azt mondta: „Figyelj, a Legia a BL-ért harcol, a Málaga olyan klub, amelyik lehet, hogy beér a top 6-ba, de éppúgy ki is tud esni a másodosztályba”. A Legiában 2017 nyarán valóban érkezett ajánlat értem a Premier League-ből, ahogy az angol másodosztályból is. Csak akkor megint reálisan gondolkodtam és feltettem a kérdést: abba a csapatba megfelelő-e az identitásom, a játékstílusom, tudom-e hozni azt a szintet, mint Varsóban? És nemet válaszoltam.
Ez a sokadszor említett realitás nem inkább kishitűség?
Az sosem motivált, hogy nyugdíjas koromban elmondhassam, játszottam Premier League-ben, a világ legjobb bajnokságában. Engem az motivált, hogy hétről hétre gólokat tudjak rúgni.
És tudtam, nem az a targetman vagyok, aki nekik egy olyan csapatba kell, amelyik többnyire a saját térfelére szorulva azért harcol, hogy valahogy bent maradjon a ligában.
Ebből a megközelítésből a Manchester City vagy Liverpool stílusa feküdt volna?
Mindig támadószellemű csapatot kerestünk, olyat, ahol tudok az erősségeimre építeni.
Ez logikus, de mégiscsak nehéz döntés, pláne egy Premier League-csapat ajánlata esetén.
Ez megint ego kérdés. Ha téged az ego vezényel, akkor természetesen aláírsz a Premier League-be, mert az a legjobb bajnokság. De a másik oldalon mi a te identitásod? Mi vagy te? Ha 21 éves vagyok, lehet, hogy simán bevállalom. Csakhogy huszonhét évesen kerültem ki először külföldre. És huszonhét évesen nagyon gyorsan és sokat kellett tanulnom, mert a külföld az mégiscsak külföld. Ráadásul tök jó évet csináltam Lengyelországban: bajnokságot és kupát nyertünk, bejutottunk a BL-be, és hab a tortán, hogy mindkét megnyert sorozatban gólkirály lettem.
Mindezek ellenére a BL-csoportkörbe érve a Legiában is visszakerült ugyanabba a szerepkörbe, mint Paulo Sousánál, a kispadról beszállva kellett segítsen. Ez azért történt, mert ugyan a Varsó a lengyel bajnokságban domináns csapat, a BL-ben inkább védekeznie kellett?
2016 nyarán még Sztaniszlav Csercseszovval lettünk bajnokok – imádtam vele dolgozni, szerintem ő is velem, mégis elküldték. A távozása után Besnik Hasik edzővel vágtunk neki a selejtezőknek, majd a csoportkörnek, de a második meccs előtt őt is elküldték, és jött helyette Jacek Mageira. A harmadik körben Madridba utaztunk, a Realhoz, és hülyén hangzik, de a lényeg, Nikoliccsal vagy Nikolics nélkül, ott nagy valószínűséggel kikapsz, ugye? Alighanem egy Legia-játékos egyszer az életében kapja meg a lehetőséget, hogy a Santiago Bernabéuban 80 ezer néző előtt kezdőként a gyepen hallgathassa a BL-himnuszt. A selejtezőkben szinte végig játszottam, 6 meccsen 5 gólt rúgtam. Ezért reálisnak látszott, hogy a csoportkörben is minden meccsen kezdjek, mert egyszerűen nagyon sokat tettem azért, hogy a csapat bejusson a BL-be, nem beszélve arról, hogy mindez rengeteg pénzt hozott a klubkasszába. Nem mondhatni, hogy rossz formában voltam, vagy más jobb formát mutatott volna, mégis kimaradtam Madridban, ahol hamis kilencessel játszottunk. A mai napig nem értem, miért döntött így az edző. Összességében ugyan három meccsen kezdtem, három meccsen csere voltam, ez a madridi eset nagyon zavart, valamit eltört bennem.
Ebben a kivételes esetben az egója, a hiúsága győzött?
Varsóban tök jól éreztem magamat, mindenkivel jó viszonyt ápoltam,
erre jött egy edző, aki semmit nem tett azért, hogy a csapat a BL-be kerüljön. Csak beült a készbe. Ezért jobban kellett volna tisztelnie azokat a játékosokat, akik sokat tettek azért, hogy ott lehessen a csapat a csoportkörben. Közülük többen helyet kaptak a kezdőben, én meg nem. Ezzel el is dőlt, hogy az év végén el kell jöjjön a pillanat, amikor el kell engednem a Legiát.
De fontos megemlíteni, nem azért, merthogy a BL-ben háromszor nem voltam kezdő, és Madridban csak a kispadról hallgattam a himnuszt. Nem. Megint inkább az eszemre hallgattam. Nyertem bajnokságot, nyertem kupát, gólkirály voltam, ötöt rúgtam a BL-selejtezőn, egyet a Dortmundnak a csoportkörben, összességében 56 meccsen 40 gólt rúgtam és 11 gólpasszt adtam Lengyelországban. Úgy voltam vele, hogy mindent megtettem, mindent megcsináltam. Ezért egyszerűen a csúcson álltam fel.
Az amerikai szerződésében mennyire motiválta az, hogy a Chicagónak éppen szerb edzője volt?
Veljko Paunovic miatt mentem oda. A Krakówia ellen játszottunk, 2-0-ra nyertünk, gólt is rúgtam. Éppen hazaértem, amikor hívott Vladan Filipovics, a menedzserem. Szokás szerint érdeklődött, hogy ment a játék, stb., majd nekem szegezte a kérdést: „Mit szólnál az MLS-hez?” Megkérdeztem, mennyire konkrét az érdeklődés? „Ott ült a Chicago Fire edzője a lelátón, most hívott, hogy komolyan gondolják a megszerzésedet” – válaszolta. Akkor add meg neki a számomat, feleltem neki. Veljko Paunovic egy hét múlva hívott fel. Több mint két órát beszélgettünk azzal az edzővel, akit azt követően bízott meg a Chicago, hogy 2015-ben megnyerte az U20-as világbajnokságot Szerbiával, és az első év tapasztalatai alapján Nelson Rodríguez sportigazgatóval éppen átszervezte a csapatát. A végén megismétlődött az, ami a Legiával, biztosított, hogy tényleg nem létezik másik csatár, mert olyan „killer” kell nekik, amilyen én vagyok a 16-oson belül. Amikor letettem a telefont, szóltam a feleségemnek, hogy megyünk Amerikába.
A Legia sem csinált rossz üzletet, hiszen ingyen érkezett Fehérvárról, és a Transfermarkt adatai szerint 3 millió eurót fizetett a játékjogáért a Chicago Fire.
Ennek ellenére rizikós döntést hoztam.
Miért?
Az sokat segít, ha olyan országba igazolsz, ahol mások már megalapozták a bizalmat. Az MLS-ben ekkor még csak Németh Krisztián játszott Kansasban, igaz, ő kifejezetten jó hírét vitte a magyar focinak. Viszont 29 évesen vágtam bele ebbe a kalandba, és egy olyan klubba érkeztem, amelyik az utolsó helyen végzett az előző szezonban. Ráadásul a kivásárlási áramnak megfelelően kvázi sztárként számoltak velem Chicagóban, hiszen ezen a hatalmas összegen túl én lettem a klub három, fizetési sapkán kívül eső futballistáinak egyike.
Ez egyúttal szintén új helyzetet hozott, először fociztak olyan játékosok mellettem, mögöttem, akik jelentősen kevesebb bért kerestek, miközben tőlük várod a kiszolgálást. Ugyan két európai ország gólkirályaként jöttem, de nem a Premier League-ből vagy a Seria A-ból. Itt azt tanultam meg, a múltad csak addig érdekli a csapattársaidat, a klubodat, amíg leigazolnak. Aztán minden a pályán dől el.
Hogyan kell megnyerni az új igazolásnak az öltözőt?
Fontos, lehetőleg úgy váltsál klubot, hogy már a felkészülés elején ott legyél az öltözőben. Aztán a szabadidődben ne a szállodai szobában ücsörögjél. Bármennyire „sztárigazolás” vagy, neked kell kezdeményezned. Beszélgetned kell a szertárossal, a dokikkal, a masszőrökkel, a támadókkal, a támadó középpályásokkal, a szélsőkkel. A középpályásoknak megtanítottam, hogy vannak jelek. Amikor az látják, hogy kilépek a védőfalból, az csak második szándék, ilyenkor ne lábra, hanem területre adják a labdát, mert oda szeretem kapni. Megkérdezték: „Akkor miért lépsz ki?” Azt feleltem, azért hogy kihúzzam a védőt, területet csináljak mögötte magamnak, mert amikor kimozdul, már fordulok, és megyek mögé. Te csak gondolkodás nélkül tedd be az üresen maradó területre a lasztit! Ha mégsem indulok, az az én hibám. A szélsőktől azt kértem, amikor középpályán bontunk, és érkezek, csak üssék be a kapus és a védők közé. Szeretek két mozgást csinálni, ha először a rövidet mutatom, a hosszúra lépek, ha a hosszút, a rövidre. És amikor már bent vagyunk a tizenhatoson belül, azt is tudják, hogy mikor szeretek elindulni a rövidre, majd leválva a védőről visszalépni a 11-es pontra, az úgynevezett aranypontra. Ha nem érkezek a labdára, és az edző az elemzésnél számonkér, hogy milyen beadás volt, felemelem a kezem, és megvédelek, hogy tökéletes beadás volt, én nem érkeztem oda, ahova kellett volna, mondtam nekik. Megint visszatérünk arra, hogy kinek mi a feladata a pályán.
Minden egyes csapatomból kiemelkedtem, de nem azért, mert én voltam a legjobb labdarúgó a keretben. Se a Vidiben, se a Legiában, se a Chicagóban, se a magyar válogatottban. Egyszerűen ott elöl én voltam az a puzzle-darab, akiben mindenki megbízott.
Mondván: bárhogyan adjuk neki, gól lesz belőle, ha nem akarja, még akkor is megtalálja a labda, pont, mint mondjuk Costa Rica ellen, amikor Ugrai elrúgta a szabadrúgást, én meg reflexből belepöcköltem.
Ajánlaná az amerikai kalandot, bajnokságot a magyar futballistáknak?
Mindenképpen.
Pedig az MLS színvonala itthon nem csak a szurkolókat osztja meg, de még szakmai oldalról is hallani fitymáló véleményeket, akadt olyan, aki azt írta, olyan szintű, mint az NB II.
Aki ezt írta, attól megkérdezném: honnan tudja? Focizott az NB II-ben is, és az MLS-ben is, ezért érzi a kettőt egyformának? Ezeket a véleményeket még értelmezni sem tudom. Imént azt kérdezte, megálltam volna-e a helyemet a Premier League-ben vagy a spanyol bajnokságban? Nem tudom, mert nem voltam ott. Arról, amiről nincs tudásom, nem tudok beszélni. Az viszont biztos, Lionel Messi bármennyire is harminchat éves és pályafutása végéhez közeledik már, egy olyan liga, amelyik le tudja igazolni, az komoly liga. Van ott cél, és más is. Ráadásul már nemcsak 36 éves játékosokat visznek oda, míg a másik oldalon a Chelsea most igazolt le egy 19 éves kapust Chicagóból, januárban pedig az Aston Villa 12 millió euróért vitte el onnan a 19 éves csatárt, John Duránt.
Az NB II-es szintről még forintban sem nagyon fizetnek ilyen összegeket labdarúgókért, de az NB I-ből sem igazoltak le még senkit ennyiért. Az MLS a topbajnokságok alatti szint.
Ha ennyire jó az MLS, miért nem maradt ott?
Hát igen… Ez jó kérdés. Maradhattam volna, mert az utolsó évemben négy csapat is meg akarta szerezni a játékjogomat, de a harmadik évben már azt éreztem a családomon, hogy nekik hosszú lenne még egy szerződés. Honvágyunk volt, hiányoztak a szülők, a nagyszülők. Folyamatosan figyeltük a jeleket a gyerekeken és olykor szorongásos tüneteket tapasztaltunk rajtuk, amit Magyarországon, az itthoni családi környezetben sosem észleltünk. Végül is érthető, öt év alatt három országban, három nyelvi környezetben éltek, jártak óvodába, iskolába, és Amerika, ahonnan nem lehetett csak úgy pár napra hazaugrani, különösen nagy váltás jelentett nekik. A család ezért sem jött velem Törökországba, és Ciprusra sem.
Lehet, hogy ezekben a bajnokságokban ezért sem jöttek a gólok?
Ezért. Nem vagyok az a játékos, aki huzamosabb ideig a családja nélkül tud élni. Ez addig nem derült ki, amíg a saját bőrömön nem tapasztaltam, mert korábban szinte az egész felnőttpályafutásomat végig kísérték. Tizenöt éven át mellettük, a feleségem támogatásával jobban, fanatikusabban tudtam a futballra koncentrálni, mint nélkülük. Annyira szoros a kapcsolatom a gyerekekkel, annyira jól elvagyunk ötösben, hogy be kellett lássam, nem az vagyok, aki telefon, vagy a Skype-on is képes férj és apuka lenni.
Ne rohanjunk ennyire előre, mert a török és a ciprusi kalandot megelőzte két újabb fehérvári év, ami még remekül sikerült, rúgta a gólokat (76 meccs, 36 gól+7 gólpassz), ennek ellenére a játékpercek alapján az benyomás maradt az emberben, akárhány edző fordult is meg ez idő alatt a Sóstói Stadionban, mindegyik inkább a le- vagy becserélve számított a tudására. Ilyen karriermúlttal, pláne egy olyan csapatban, amelyik domináns játékot szeretett volna játszani, mi lehetett ennek az oka?
Jó kérdés. Ezt én is szeretném tudni, ezért nem is tudok választ adni.
Pedig ez alatt a két év alatt még egy-két klubcsúcsot megdöntött, és ön lett a Vidi gólrekordere. Csalódásként élte meg, hogy ennek ellenére nem kapott több játéklehetőséget?
Nem. Az első öt év kemény fehérvári munka után, mielőtt kimentem külföldre, azt mondtam, egy nap vissza fogok térni, és be fogom fejezni azt a melót, amit elkezdtem. Örülök annak, hogy a szurkolók felé, akik bíztak bennem, sikerült betartanom a szavam.
Egy dologról nem beszéltünk még, a válogatottról. A török és a ciprusi kalandot leszámítva minden profi klubjában 0,5 fölötti meccs/gólátlagot produkált, ez a mutató a válogatottnál sokkal szerényebb, 0,16.
Igen. Ez rossz.
Ennek mi a magyarázata?
Nálam jobb csatárok játszottak.
Jobb vagy más? Mert azon is rendre ment a vita, hogy egyetlen klasszikus kilencessel játsszon-e a nemzeti tizenegy, és mindenáron Szalai Ádámra kell-e építeni, vagy lehetne akár két csatárral is kifutni a gyepre, ahol pont a területekre pazarul érkező Nikolics lehetne a megoldás?
Nem akarom megkerülni az előző kérdésre a választ olyan mellébeszéléssel, hogy azért nem játszottam többet a magyar válogatottban, mert minden kapitány a defenzív focit választotta, és Nikolics nem olyan erős, hogy háttal játsszon a kapunak; vagy Nikolic nem annyira gyors, hogy 50 méteres futóversenyt nyerjen a védőkkel; vagy – hogy idézzem a korábban, 2015-ig szajkózott mondást–, azért, mert a magyar NB I nem tud felkészíteni egy játékost úgy, hogy az első számú csatár legyen Magyarországon.
A tény az, hogy azért nem játszottam többet a válogatottban, mert nem voltam első számú csatár. És slussz. Ettől még büszke vagyok a 43 válogatottságomra, és arra a munkára, amit belefektettem a 18 éves karrierembe. Különösen sajnálom, hogy amikor a csúcson voltam, még nem Marco Rossinak hívták a kapitányt.
Szinte biztos vagyok abban, hogy akkor Szalai Ádám és én együtt játszottunk volna. Ám 2013 és 2018 között egyszerűen nem akadt egyetlen olyan szövetségi kapitány sem, aki ezt bevállalta volna. És persze lehet mondani azt, hogy most fiatal, lendületes csapat van, és ez kibírja a kétcsatáros játékot, de mivel korábban sosem próbáltuk ki, az sem derült ki, vajon működött volna ugyanez Ádámmal és velem a kezdőben.
Lásd Marco Rossi 2017-as meglepetésbajnok Honvédjánál az Eppel-Lanzafame duó?
2018 őszén még Amerikában játszottam, és amikor kinevezték Marcót, felhívott. Megkérdezte, hogy végleges-e a fél évvel korábbi, márciusi döntésem, amikor lemondtam a válogatottságot. Annyit mondtam neki: Végtelenül sajnálom, hogy nem előbb jöttél.
Bennem azért élénken él egy momentum a 2016-os Eb-ről. Az Izland elleni meccsen Priskin Tamás kezdett centerként, majd a 67. percben, 1-0-s hátránynál Bernd Storck Böde Dániellel együtt becserélte, majd a 85. perctől Szalai Ádámot is pályára küldte, így három csatárral rohamoztunk, és a 88. percben szerzett egyenlítő gólunkban ön kulcsszerepet vállalt (videón 6:00-tól).
Igen. Ha megkérdezné, melyik momentumom volt a legjobb, legfontosabb a válogatottban, akkor nem a nyolc gólom valamelyikét említeném, hanem ezt, holott nem is én rúgtam. Marseille-t, az 1-1-et, ezt a fontos passzt Daninak, ami után végül egy izlandi lábról ment a gólvonal mögé a labda. Ezt a fontos gólt, az ezzel szerzett fontos pontot, amivel továbbjutottunk a csoportból is. Mindezt pont az izlandi kapu mögött tomboló 30 ezer magyar orra előtt, pont a szintén ott szurkoló tesóm előtt – a családom akkor sajnos maradt Magyarországon, mert a gyerekek kicsik voltak, de ők is otthonról néztek. Ez a pillanat örökké a fejemben él, és már ezért az egy momentumért megérte ez a sok szenvedés.
És ez is egy olyan pont, amikor utána a portugálok ellen nulla percet játszottam. Egy olyan meccsen, amikor már továbbjutottunk, és szerintem szintén megérdemeltem azt a lehetőséget, hogy egyszer kezdőként futhassak ki egy Európa-bajnokságon.
Mert mondjuk az előző szezonban 38 gólt rúgtam a Legiában, megnyertem a gólkirályi címet, megnyertem a bajnokságot, a kupát, folyamatosan játszottam és hétről hétre egyre jobb és jobb teljesítményt nyújtottam.
El tudja képzelni, hogy a spanyol, angol, vagy uram bocsá’ a szerb válogatottban az a játékos, aki bármelyik klubcsapatban is játszva évről évre, vagy kétévente gólkirály, ne lenne viszonylag stabil kezdő a nemzeti válogatottjában?
Szerintem kezdőjátékos kellett volna legyek a magyar válogatottban. Tettem azért annyit, hogy tétmeccseken is megkapjam a lehetőséget ennek bizonyítására. De kijelenthető, nehéz feladattal birkóztam én is, a kapitányok is. Szalai Ádi előttem állt a rangsorban. És Szalai Ádi a világ egyik legjobb bajnokságában játszott több mint tizennégy évet, és ez igenis megköveteli, hogy első számú csatár legyen a magyar válogatottban. Ez az óriási Bundesliga-tapasztalat hatalmas egyéniséget, karaktert formált belőle. Nem véletlenül lett kapitánya, igazi vezére a válogatottnak. Ő is tette a dolgát, én is csináltam a saját feladatomat. Harcoltunk egymásért, a társakért, függetlenül attól, hogy hatalmas konkurenciaharcot vívtunk az első számú helyért. És ez jó volt. Mondhatni, ezzel folyamatosan motivált engem, hogy újra és újra gólkirály legyek, mert a célom mindig is az volt, hogy első számú csatár legyek magyar válogatottban. Ádámmal mindig is jó viszonyt ápoltunk, és ez jelenleg is tartó állapot, a kölcsönös tisztelet soha nem romlott meg attól, hogy az aktuális kapitányok mindig jobban bíztak egy olyan játékosban, aki legmagasabb szinten teljesít, miközben én nem játszottam a legmagasabb klubszinten.
Miután Marco Rossi visszahívta, mit érzett?
Az nagyon jól esett. 2020 szeptemberétől 16 mérkőzést játszhattam az irányításával címeres mezben. Amikor Szoboszlai azt az óriási gólt rúgta a Nemzetek Ligájában a törököknek, azon a találkozón debütáltam nála. Aztán az Eb-re is kivitt, játszottam a németek, a franciák ellen. Az Eb után pedig, 2021 őszén annak ellenére megkérdezte mi a helyzet velem, hogy akkor már nem nagyon számolt velem a Vidi. Mester, nem tudok úgy jönni a válogatottba, ha a klubomban sem játszom első számú csatárként, feleltem. „De, ha hívnálak, vállalod-e a játékot?” – kérdezte. Érted mindig Marco, válaszoltam. Rendkívül jólesett, hogy azt látta, 32 évesen nem azért jöttem haza Amerikából, hogy levezessek, hanem, hogy segítsek a Vidinek. Látta, hogyan edzek, milyen profin készülök. Maximálisan őszinte volt. Elmondta, hogy kétcsatáros játékra próbálunk átállni, és kell a kispadra egy olyan gólerős csatár, aki bármikor bevethető. Éreztette velem, hogy fontos vagyok neki, és a csapatnak is.
Van hiányérzete a pályafutásával kapcsolatban?
Semmi, mert tudom, hogy mindent megtettem.
És a válogatottal kapcsolatban?
Ugyan nem első számú csatárként, de két Európa-bajnokságon is részt vehettem. Annak tükrében lehetetlen kudarcként tekinteni a válogatottságra, hogy több tucat nálam sokkal jobb magyar labdarúgónak, igazi legendáknak ez 1972 és 2016 között egyszer sem sikerült.
