A napokban lett 35 éves, de már két éve visszavonult a profi futballtól. Az elmúlt hónapokban két kispályás focibajnokságban is láttam játszani, ez maradt meg mozgás gyanánt? A nagypálya nem hiányzik?
Nem, semennyire, és a testem sem adja meg hozzá a kellő biztonságérzetet, mert attól félnék, hogy megsérülök. A Sándor Károly Akadémia utánpótlásközpontjának átadóján rendeztek egy 2×20 perces gálameccset, ahol én is pályára léptem, de mindenem fájt utána. A klub folyamatosan csábít az öregfiúkcsapatba, de mindig nemet mondok. Elég a kispálya, ahol nagyon sokszor érhetek labdába, és kiélvezhetem azt, ami még hiányzik.
Az ellenfelek a kispályán hogyan állnak önhöz? Nem volt negatív élménye, amikor valaki úgy volt vele, hogy na, majd én megmutatom ennek a 29-szeres válogatottnak?
Volt, hogy felismertek, de nem reklámozom magam. Hetente többször eljárok a barátokkal focizni, és az érzelmek persze itt is megjelennek, mert a győzelem mindig is fontos volt nekem, legyen szó akár NB I-es bajnokiról vagy kispályás meccsről. Ha van ismerős az ellenfélnél, akkor megy azért a zrika a meccs után, de ezt is a helyén kell kezelni, és ami a pályán történik, az ott is marad. Kapok rúgásokat, de ez természetes ebben a sportban, az meg nem jellemző, hogy valaki szándékosan próbálna kárt tenni bennem.
Vezető tehetségkutató, ez a titulus szerepel most a neve mellett. Hogy ízlik ez a szerep?
Járok meccsekre, edzésekre, nézem a fiatalokat, ha megkérdeznek, elmondom a véleményemet is,
de nem csak a játékosok kutatása a feladatom, inkább a külföldi kapcsolatteremtés tartozik hozzám. Ezért jobban szeretem, ha úgy hívnak, a klub nagykövete.
Egy éve foglalkozom ezzel a szakterülettel, ami a magyar labdarúgásban még újnak számít, úgyhogy fel kell építeni, de úgy érzem, jó úton járok.
Ön szerint anno a Balassagyarmaton focizó Pintér Ádámban mit szúrtak ki a játékos-megfigyelők?
Iskolák közötti kispályás bajnokságon fedeztek fel, de nem az MTK-ba kerültem fel, hanem előbb még a Vasashoz. Akkoriban még csatárként játszottam, erőset tudtam rúgni, meg kellően nagyot is, amivel kiemelkedtem a mezőnyből. A viccet félretéve, tényleg sok gólt szereztem, és gyors voltam, mindenem megvolt a futballhoz, talán még több is annál, mint amit végül kihoztam magamból.
Abban, hogy végül átkerült az MTK-ba, mekkora szerepet játszott, hogy a klubnak már működött az akadémiája Agárdon?
Mondhatom, hogy ez volt a fő vonzóerő. Levittek Agárdra, körbevezettek, és mondták, hogy lesz egy válogató, és ha ott jól szerepelek, akkor be tudok kerülni az akadémiára. A válogató azonban nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, úgyhogy nem kerültem be az első turnusba, amely a korosztályomból Agárdon készült. Vadnai Danival, Pátkai Mátéval, Vági Andrissal Pesten maradtunk, és végül egy év múlva jutottunk be mi is a jobbak közé.
Az agárdi bentlakásos rendszert mennyire volt nehéz elviselnie egy kamaszfiúnak, aki korábban szabadon mászkálhatott?
Annyira elhivatott, és szerelmes voltam a labdarúgásba, hogy nem foglalkoztam semmi mással. Egy évet töltöttem Agárdon, az pont jó és elég volt. Voltak olyan csapattársaim, aki több évet húztak le ott, nekik kicsit nehezebb lehetett. Nekem elég változatos volt az az egy év, mivel lent is játszottam, de közben feljártam a juniorcsapat meccseire, és látogattam a felnőttek edzéseit is, úgyhogy nemcsak abban a zárt rendszerben teltek a napjaim.
2006 júniusában, a REAC ellen debütált az NB I-ben, csereként állt be az MTK-ba, amelyben a 35 éves Végh Zoltán és a 34 éves Mladen Lambulic mellett csupa fiatal játszott, köztük a 17 éves Németh Krisztián. A 13. fordulóban, a Diósgyőr otthonában 1-0-ra megnyert meccs volt az első, amelyet végigjátszott. Ekkor jutott el oda, hogy az edzője, Garami József azt érezhette, már készen áll a komoly feladatokra?
Józsi bácsi nagyon tudta, hogyan kell egy fiatal játékost felépíteni, és nem tett rá akkora terhet, mint mások. De ami talán legfontosabb volt, hogy kiválóan ismerte a játékosai személyiségét, és tudta, kinek, mire van szüksége: jó szóra, vagy épp lebaszásra. Bocsánat a kifejezésért, de nála ez tényleg lebaszás volt.
Nocsak, Garami mester tudott ilyen kemény is lenni?
Persze, megvoltak az eszközei ahhoz, hogy mindenkit a helyes útra tereljen
Nyugodtan mondhatom, hogy Józsi bácsi egy zseni: ahogy bánt a játékosokkal, személy szerint velem, azért csak hálás tudok lenni.
Emlékszik arra, hogy a diósgyőri győzelem alkalmával hányas osztályzatot kapott a sportnapilaptól?
Talán hatost.
Így van. Az a típus volt, aki figyelte, hogy mit ír az újság, hányas osztályzatot kap a bajnokik után?
Fiatalként szerintem az ember várja a megerősítést kívülről is, és azt tapasztaltam, hogy a játékosokat nagyban befolyásolja, hogy a szurkolók miképp állnak hozzá. Rám az volt jellemző, hogy ha találkoztam egy-egy építő kritikával, akkor igyekeztem változtatni, és fejleszteni magam, hogy el tudjam érni a magam elé kitűzött célokat.
Az első idényéből a Diósgyőr elleni hazai meccsről is kellemes emlékei lehetnek, mivel ekkor szerezte első gólját az élvonalban. Akkor is hatost kapott a Nemzeti Sporttól, amely a mezőny legjobbjának választotta, és kiemelte a tudósításban, hogy óriási mezőnymunkát végzett.
Akkoriban a hatos jó osztályzatnak, átlagon felülinek számított, mert rengeteg volt a négyes, ötös a tudósításokban. Emlékszem az első gólomra, nagy boldogság volt számomra, hogy védekező középpályásként betaláltam, és jó érzéssel töltött el, hogy el tudtam indulni azon az úton, amit elképzeltem magamnak.
Említette, hogy fiatalon még csatárként játszott. Mikor derült ki, hogy védőként vagy középpályásként jobban ki lehet aknázni az erényeit?
A csatársorban Agárdon olyan nevek sorakoztak, mint Németh Krisztián vagy Lencse Laci, és rúghattam egy félidényben akár harminc gólt is, Németh Krisztiánnal akkor sem tudtam felvenni a versenyt azon a poszton. Aztán egy sérülés miatt megüresedett egy hely hátul, és ott már nem az volt a fontos, hogy milyen erőset tudok rúgni, mert ahhoz a pozícióhoz más képességeket kellett fejlesztenem. Onnantól, hogy a belső védő posztjára kerültem Agárdon, törtem magam előtt az utat, és legtöbbször a hátvédsorban szerepeltem, a juniorcsapatban is itt számítottak rám. De Józsi bácsi tisztában volt vele, hogy a középpályán is tudok játszani, úgyhogy ott is kipróbált, amikor úgy ítélte meg, hogy ott hasznosabb lehetek a csapat számára.
A fiatal Pintér Ádám ment a saját feje után a pályán, vagy inkább támaszkodott a két rutinróka, Végh és Lambulic tanácsaira, útmutatásra?
Sokat számított, hogy ők voltak mellettem, mögöttem. Lambitól rengeteget tanultam, és nem győztem ezt megköszönni neki. Sajnos egy dolgot nem tudtam tökéletesen elsajátítani tőle, azt, hogyan kell a támadószögleteknél eredményesen érkezni a kapu elé, mert ő a mestere volt ezeknek a fejeseknek.
A 2007-2008-as idényben mindkét gólját a Tatabánya ellen szerezte, a tavaszi egymás elleni meccs 5-1-re végződött, és 1-1-nél ön lőtte azt a találatot, amivel az MTK visszavette a vezetést. A másnapi Nemzeti Sport címlapján az ön gólöröme látható, a tudósításnak pedig az volt a felütése, hogy bírják-e a győzelmi kényszert az MTK fiataljai. Azóta már tudjuk, hogy bírták, hiszen bajnok lett a csapat. Mentálisan ennyire rendben volt az a csapat?
Nagyon fiatal voltam még, ami megmaradt bennem, hogy bár talán közhelyesen hangzik, de olyanok voltunk, mint egy nagy család. A 84-es korosztály már Agárdon is együtt játszott, közülük Kanta Józsi, Bori Gabi vagy Pollák Zoltán stabil kezdő volt, és melléjük érkezett még Zsidai László, illetve a mi korosztályunk Pátkai Mátéval, Szabó Ádámmal. Ismertük egymást az akadémiáról, és így együtt egy nagyon összetartó, a pályán egymásért küzdő közösséget alkottunk a felnőttcsapatnál. Nyomás volt persze mindig, és szerettünk is volna bajnokok lenni, de azt éreztem, hogy egyszerűen csak élvezzük, amit csinálunk.
A bajnoki címet akkor Sopronban biztosították be a REAC ellen, amely a tavaszi meccseit a hűség városában játszotta, mivel a saját stadionjában nem volt villanyvilágítás. Az ön teljesítményéről akkor ezt írták: „Hiba nélkül futballozott, rengetegszer mentett nehéz helyzetben, szinte biztos, hogy rövid időn belül valamelyik nyugati profi csapatban folytathatja pályafutását”. Ekkor 2008 nyarát írtuk, vagyis két évet még várnia kellett, hogy Nyugatra szerződjön, de voltak már ilyentájt érdeklődő csapatok?
Voltak tapogatózások, szerettem volna továbblépni, megvoltak a terveim, de nekem akkor az volt az elsődleges szempont, hogy hétről hétre, edzésről edzésre fejlesszem magamat. Mindig is a spanyol bajnokság volt az álmom, és hál’ Istennek két év múlva sikerült is oda eljutnom.
A REAC elleni utolsó bajnokin Végh és Lambulic mellett a kezdőben kilenc egykori akadémista kapott helyet. Akkor úgy tűnt, ez lehet a követendő út, és az MTK akár évekre kisajátíthatja az első helyet. Mégis csak egy 7. és egy 6. hely jött össze, mielőtt Spanyolországba szerződött, és a 2008-as bajnoki cím óta egyszer zárt az élen a csapat az NB I-ben. Mi lehet ennek az oka?
Akkoriban csak a mi akadémiánk volt a piacon, most viszont már az ország minden részén vannak hasonló utánpótlásközpontok, és a vidéki srácoknak nem kell eljönniük otthonról, ezzel egyidőben pedig egy-egy klub számára sokkal nehezebb a legjobb fiatalokat összegyűjteni. A mi időnkben mindenki az MTK-ba akart igazolni fiatalon, és a sok tehetség egymást húzta felfelé. Emlékszem, az U17-es, U19-es válogatott kezdőjében hemzsegtek az MTK-játékosok.
A Zaragoza az utánpótlás-válogatottban figyelt fel önre?
Azt nem tudom, hogy pontosan mikor szúrtak ki, de azt mondták, két éven keresztül figyeltek, és folyamatosan szemmel tartottak.
Az utóbbi években az Újpesten szereplő Enis Bardhit (Levante), valamint a Ferencvárossal a Bajnokok Ligájában, illetve az Európa Ligában is a csoportkörig jutó Myrto Uzunit (Granada) lehet említeni, aki hasonló utat járt be, mint ön, vagyis az NB I-ből igazolt a La Ligába. Egy északmacedón és egy albán játékosról beszélünk, úgyhogy magyar focistaként ez igazán extra átigazolásnak számított.
Én még azt is hozzátennem, hogy akiket említett, mindketten válogatott játékosok, ami nagy különbség, és talán könnyebbség is ilyen esetben, hiszen volt nemzetközi tapasztalatuk. Én akkoriban sem válogatott nem voltam, sem komoly nemzetközi rutinom nem volt, hiszen csak néhány selejtezőben vívott kupameccs volt a tarsolyomban.
A külföldre igazoló magyar focistáktól gyakran hallhattuk, hogy az edzéseken azzal szembesültek, hogy sokkal gyorsabb a játék tempója, és hogy mindenki sípcsontvédőt húz, mert kőkemény csata folyik a kezdőcsapatba kerülésért. Önnek mennyire okozott problémát az edzések intenzitásában tapasztalt változás?
Húzós volt, az első évben folyamatosan szenvedtem, hogy felvegyem a ritmust, és bizony előfordult, hogy sírva mentem haza az edzésekről.
Most már jóval erősebb az NB I, de akkor elég nagy volt a szakadék a két liga között. Nagyon gyors volt a játék, a középpályára eleinte nagyon nehezen tudtam ráfordulni, és ha nem volt egészen közel a lábamhoz a labda, akkor már le is lopták. Viszont sípcsontvédő nem kellett, mert bár agresszív volt a játék és előfordultak kemény belépők, de mindenki tisztán tudott szerelni.
Abban az időszakban, amikor sírva ment haza az edzésről, otthon helyrerakta magában a dolgokat, és másnap már tiszta fejjel indult ismét a csapathoz, vagy ez ennél mélyebben érintette?
Próbáltam hamar átlendülni, de nagyon agyalós, lelkis srác voltam, így aztán még tovább rágódtam a problémán, amitől kellően görcsössé is váltam a kinti időszak elején. Nem volt könnyű helyzet, és az sem segített, hogy csacsi módon nem nagyon beszéltem nyelveket. Hiába makogtam angolul, ők nem nagyon szólaltak meg ezen a nyelven, úgy voltak vele, ha te jössz ide, akkor legyen meg a spanyoltudásod, különben nem fogsz játszani. Az edző meg is mondta, hiába lenne a kezdőcsapatban a helyem a képességeim alapján, addig nem rak be, míg nem megy jól a spanyol, mert a hang mindig gyorsabb, mint a labda, és ha nem tudok a társamnak segíteni, akkor nem vagyok hasznos csapattag. Egy év kellett nagyjából a nyelvhez is, meg ahhoz is, hogy felvegyem a kinti ritmust.
A spanyol élvonalban ennél azért hamarabb, 2010 szeptemberében, a Racing Santander elleni 2-0-s vereség alkalmával debütált, majd két fordulóval később, az Athletic Bilbao ellen volt először a kezdőcsapat tagja, ám a második félidő elején második sárgával kiállították. Az eltiltás miatt ki kellett hagynia a Barcelona elleni hazai meccset, viszont az ezt követő találkozón, a Valencia ellen José Aurélio Gay edző megint betette a kezdőbe. Ilyen simán túlléptek a kiállításon, vagy inkább arról volt szó, hogy az edző ennyire bízott az új fiúban?
A Bilbao elleni meccsen az első sárgát egy félpályánál elkövetett taktikai fault után kaptam. A meccsen az egyik legkeményebb ellenfél a vb- és Eb-győztes Fernando Llorente volt, és nagyon idegesített, hogy mindenkinek beállt, és remekül fedezte a labdát. A csatárokkal szemben gyakran alkalmaztam azt a módszert, hogy amikor megpróbáltak beállni, eléjük nyúltam, és a hosszú lábammal elpöcköltem a labdát. Llorente ellen is ezzel próbálkoztam, de vagy ő hajolt mélyre, vagy én emeltem túl magasra a lábam, mindenesetre eltaláltam a szemöldökét, talán fel is szakadt, és ezért villant a második sárga. Bár csak 51 percet játszottam, de jól ment a játék, és a vezetőség, valamint a társak is teljes mértékben mellém álltak, ezért is kerültem vissza egyből, amikor letelt az eltiltás.
Az első idényben akkor írtak önről itthon a legtöbbet, amikor játszott a Barcelona, illetve kétszer a Real Madrid ellen is, és a kiesés ellen menekülő Zaragoza nyerni tudott a Bernabéuban. Ez top 3-as meccsélmény?
Valahogy úgy, igen. Nem sokan tudtak nyerni a Bernabéuban, nekem sikerült. Emlékszem nagyjából minden fontos mozzanatra a meccsből, mintha csak tegnap történt volna. Beszéltünk a nyomásról, na, itt tényleg komoly nyomás alatt futballoztunk, hiszen a bajnokság hajrájában utaztunk a Realhoz, és tudtuk, hogy ha bent akarunk maradni, nyernünk kell, de legalábbis pontot szerezni. Szerencsére összejött a diadal. Jó lett volna a Barcelona ellen is legalább egyszer győztes meccsen szerepelni, de a katalánok akkor Pep Guardiola irányításával, Xavival, Iniestával, Messivel, Puyollal, Piquével, Dani Alvessel a csapatban más szintet képviseltek. A Zaragozánál sokkal erősebb csapatokat is kipipáltak, és végigverték Európát, mivel abban az idényben bajnokságot és BL-t nyertek.
Amikor a Bernabéu vendégöltözőjében pihegett a lefújás után, akkor átfutott a fején, hogy pár évvel korábban még a Debrecen vagy a Honvéd csatáraival harcolt, most meg Karim Benzema és Gonzalo Higuaín ellen védekezett?
Azt hiszem, annyira elszántan próbáltam a céljaimat hajszolni, hogy kevésbé éltem meg ezeket a pillanatokat. A spanyol élvonalba vágytam, de nem a Zaragoza volt a végcél, szerettem volna még feljebb jutni. Sajnos nem tudtam megugrani ezt a lépcsőfokot.
Miért nem?
A sérüléseim nagyban befolyásolták a pályafutásom alakulását.
A sérülésekben szerepet játszhatott, hogy odakint nagyon más volt a tempó, mint amihez hozzászokott itthon?
Talán igen. Az izomzatom nem mindig bírta a terhelést, és ha nem volt jó az alapozásom, akkor a meccseken a hetvenedik perctől nagyon szenvedtem a vádlimmal. Izomszakadások, törések is hátráltattak, előfordult, hogy éreztem, hogy baj van, de nem mentem le, végigjátszottam a meccset, ami utólag nem biztos, hogy jó döntésnek bizonyult. De ezeket a sérüléseket nem lehet elkerülni, csak ha szerencsés az illető. Gabi, az Atlético Madrid korábbi csapatkapitánya csapattársam volt Zaragozában, és kérdezte, miért hagytam abba ilyen korán, hiszen látja, hogy fitt vagyok, és tudja, hogyan éltem kint. Mondtam neki, hogy a sérülések miatt, és erre egyből lekopogta, hogy neki szerencséje volt, mert szinte egyetlen edzést sem kellett kihagynia. Bosszantó tud lenni, mikor az ember elér egy szintre, majd jön egy sérülés, ami visszaveti, és dupla annyit kell melóznia, hogy visszaküzdje magát oda, ahol tartott. Önmagában ezzel persze nincs baj, de ahogy telnek-múlnak az évek, úgy ezek az újrakezdések egyre nehezebbé válnak.
Zaragoza futballőrült város?
Nem csak Zaragoza, az egész ország az.
A mai napig, ha visszamegyek, tudják, hogy ki vagyok, ott előbb felismernek, mint itthon a kispályás focikon.
Spanyolország különleges hely, futballnemzet a mai napig. Voltam nemrégiben egy tanulmányúton Zaragozában, és az emberek megállítottak az utcán, autogramot, közös fotót kértek, ez azért szívmelengető tud lenni.
Mondta, hogy nem ugrotta meg azt a lépcsőfokot, amit kitűzött maga elé, hogy még feljebb jusson. Vigasz valamennyire, hogy „csak” a Zaragozában focizott, mégis felismerik?
Nem, szimplán csak jó érzés. Tennem kellett volna érte, hogy világszerte még többen ismerjék a nevemet, és akkor nem lenne kérdőjel senkiben. Bár bennem nincs, mert jó szívvel emlékszem vissza azokra az évekre.
Két nagy megmenekülés után a harmadik évben kiesett a Zaragoza, de ön a másodosztályba már nem követte a klubot. Törvényszerű volt, hogy váltani fog?
Egy év még hátra volt a szerződésemből, és a klub még további négy évvel meghosszabbította volna, de nem szerettem volna a másodosztályban játszani. Ezért az akkori menedzseremmel úgy döntöttünk, hogy felbontjuk a szerződést, ami azért sem tűnt rossz ötletnek, mert több csapat ajánlata is ott volt az asztalon, legalábbis az én információim szerint. A végén mégis máshogy alakult a sorsom, mint ahogy kellett volna.
Az, hogy végül az orosz bajnokságban szereplő Tomszknál kötött ki, ezek szerint afféle kényszermegoldás volt?
Volt egy terv a fejünkben, hogy mit szeretnénk, és a végén a megmaradt opciók közül ez volt a kisebbik a rossz.
A La Ligából volt ajánlata?
A korábbi években igen, de ezeket visszadobtuk. Más topligákból is voltak megkeresések; hogy 2013 nyarán miért nem sikerült végül olyan bajnokságba szerződnöm, ahol szívesen szerepeltem volna, abba nem mennék bele, mert nem rendelkezem az összes szükséges információval.
A futballőrült Zaragoza mediterrán klímája után Szibéria meglehetősen éles váltás. Hogy élte meg?
Nem szépítem, katasztrófa volt. A nagy melegből a nagy hidegbe kerültem, Tomszkban a mínusz 40 fok sem számított rendkívülinek. Ráadásul egész évben sérüléssel bajlódtam, és rengeteg idő elment az utazásokkal, akárhova repültünk Oroszországon belül, órát kellett állítani. Ha Moszkvából a meccs után, éjjel utaztunk haza, akkor az időeltolódás miatt szinte az egész éjszaka kiesett. Sajnos a repülőn egyáltalán nem tudtam aludni, így ezeket az éjjeli utakat nagyon megszenvedtem. Akkor mentem aludni, amikor a nap már felkelt, úgyhogy ágyban voltam egész délelőtt, szerencsére az edzések délután voltak.
És ehhez jött még, hogy a Tomszk végül elbukta az osztályozót, és kiesett.
Igen, bár nem érzem magaménak ezt a kiesést, mivel az egész szezonban mindössze két meccset játszottam végig.
A görög Levadiakosz hívása ezek után felért egy megváltással?
Pontosan. Olyan lépcsőfokot szerettem volna beiktatni, ahol fel tudom építeni magam a folyamatos játéklehetőség révén. Hihetetlen peches voltam, a bajnokság kezdete előtt egy labdatartásnál beszakadt a vádlim, úgyhogy meccseken keresztül borzalmas fájdalmak között játszottam, de nem szóltam senkinek a sérülésről. Így sem nyújthattam rossz teljesítményt, mert felkerültem újra a térképre, a fülembe jutott, hogy az Olympiakosz és a Panathinaikosz is felfigyelt rám, összejöhetett volna a következő lépcsőfok, de amikor már sétálni is alig tudtam, rászántam magam a rehabilitációra. Sajnos ez nem volt túl magas színvonalú, és alighogy felépültem, rövid időn belül ismét megsérültem, ezzel pedig lőttek a folyamatos játéknak. Dárdai Pali volt akkor a szövetségi kapitány, aki többször is jelezte, hogy számítana rám, de a sérülések miatt kénytelen voltam visszadobni a meghívót. Szóval ez sem volt egy szerencsés szezon, és azt még hozzá kell tenni, hogy egy évig nem kaptam fizetést, és ez a pénz végül bent is maradt.
Ilyen előzmények után nem csodálkozom, hogy egy év után továbbállt, és hazatért, de nem az MTK-ba, hanem a Fradiba, amelyet akkor Thomas Doll irányított, és ahol a Levadiakosszal ellentétben bizonyára megkapta a pénzét minden játékos. Milyen volt öt év után újra az NB I-ben szerepelni?
Nagyon szerettem a Fradiban játszani, erős volt a csapat, és a vezetőkkel a mai napig kiváló a viszonyom. Nyertem egy bajnoki címet, és két Magyar Kupát, folyamatosan játszottam, és ezáltal be tudtam verekedni magam az Eb-keretbe, úgyhogy tényleg imádtam ezt az időszakot. Hogy milyen volt az NB I? Ezt azért nehéz megítélni, mert a Fradi az más szint, jócskán kiemelkedik a mezőnyből, ahogy azt az elmúlt évek be is bizonyították, amikor sorozatban nyerte a csapat a bajnoki címeket.
Az FTC a 2015-2016-os bajnokságot úgy nyerte meg, hogy 21 pontot verte a második Videotonra. Ehhez képest a csapat a BL-selejtezőben az első akadályban orra bukott, pedig az albán Partizani nem tűnt félelmetes ellenfélnek a sorsolásnál. Mi hiányzott abból a Fradiból, nem volt elég mély a keret, vagy Dollnak fogyott el a tudománya a nemzetközi porondon?
Ezt a kérdést inkább a Fradinál kell feltenni, mert ők láthatóan tudták a megoldást, ezért is sikerült később a BL-ben és az EL-ben is csoportkörbe jutniuk.
Említette a 2016-os Európa-bajnokságot, a norvégok elleni pótselejtező hazai visszavágóján csereként állt be a szünetben, előtte viszont két évig szinte egyáltalán nem szerepelt a válogatottban. A sérülései miatt volt ez a hosszú kihagyás?
Ez volt az egyik oka, van más is a háttérben, de arról egyelőre még nem szeretnék beszélni.
Hál’ Istennek végül elértem a célomat, és ott tudtam lenni az Eb-n, jól is ment a játék, és ezt a statisztikák is visszaadták, mert az adatok alapján az egyik legjobb voltam a válogatottban.
Elég rejtélyesen hangzott a mondat, hogy van más is a háttérben. Haragszik valakire?
Felteheti bárhogyan a kérdést, akkor sem fogom ezt megválaszolni.
Végül 29 meccs adatott meg önnek a válogatottban. Ön ezt úgy élte meg, hogy csak huszonkilenc?
Abszolút így, de csakis rajtam, illetve a sérüléseimen múlt, hogy nem lett mondjuk ötven meccs belőle. Nem vagyok megelégedve ezzel a huszonkilences számmal, ez is ugyanolyan hiányérzetet kelt bennem a pályafutásommal kapcsolatban, mint az a lépcsőfok, amit nem tudtam meglépni a Zaragoza után.
Visszatérve még kicsit az Eb-re: a selejtezőket Pintér Attilával kezdte a csapat, majd az északírek elleni hazai vereség után érkezett Dárdai, hogy aztán az utolsó négy meccsen, majd a norvégok elleni playoffban már Storck legyen a hadvezér. Az Eb-n látott válogatott Dárdai- vagy inkább Storck-csapat volt?
Szerintem nem lehet különválasztani. Pali rakta le az alapokat, Storckkal pedig mentünk tovább a megkezdett úton, úgyhogy mindenki kivette a részét abból, hogy veretlenül hoztuk le a csoportkört, és végül a topligás sztárokkal felálló belga aranygeneráció vert meg minket a nyolcaddöntőben.
Abban az Eb-keretben még ott volt Király Gábor és Gera Zoltán, illetve a náluk pár évvel fiatalabb Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám. Melyik duó volt a hangadó az öltözőben?
Nem emelnék ki senkit, igazi csapat voltunk, és ezért tudtunk sikeresek lenni. Nagyon hosszú felkészülésből mentünk az Eb-re, de nem volt ez idő alatt egyetlen konfliktus sem. Szezon végén, családot nélkülözve benne lett volna, hogy esetleg előfordul egy-egy szóváltás, de mindenki elszántan tette a dolgát, és az lebegett a szemünk előtt, hogy megmutassuk, mit tudunk. Ez most úgy hangzik, mintha Eb-t nyertünk volna, de azt hiszem, a korábbi évek eredményei után a franciaországi szereplés miatt nem kell szégyenkeznünk. Hihetetlen érzés volt körülnézni a marseille-i stadionban, és látni, hogy a lelátó felét a mi szurkolóink töltik meg, vagy nézni a felvételeket, ahogy itthon özönlött a nép a körúton a meccsek után. Csak a labdarúgás az, ami ennyi embert megmozgat. Aki mást mond, az hazudik.
A belgák ellen eredetileg a kispadon kezdett volna, de Kleinheisler László a bemelegítésnél jelezte, hogy nem tudja vállalni a játékot. Gondolom, komoly adrenalinfröccs dolgozhatott önben, amikor megtudta, hogy az első perctől bevetése lesz Eden Hazard, Kevin de Bruyne, illetve a többi belga klasszis ellen.
A meccs előtti nap Storck úgy határozott, hogy Lacika lenne a legjobb megoldás az egyik belső középpályás posztjára, de az egymás közti játéknál egy lövés után összeugrott hátul a combja. Próbálták összedrótozni, de a meccs előtt a bemelegítést már együtt végeztem a többiekkel, szóval nem ért teljesen váratlanul, hogy kezdeni fogok, mert lehetett sejteni, hogy nem lesz játékra alkalmas az a láb. Végül 75 percet játszottam, 0-1-nél jöttem le, Storck szerkezetet váltott, és behozta helyettem Nikolicsot, majd később Bödét is, de azzal, hogy kinyíltunk, könnyebb dolguk lett a belgáknak, és ezt ki is használták.
Az Eb utáni idényt még a Fradival kezdte, majd 2017 januárjában jött az utolsó külföldi kaland, a német Greuther Fürthhöz igazolt. A teste hogy bírta a német másodosztály darálóját?
Ez volt az egyik legjobb időszakom, Radoki János személyében pályafutásom egyik legfelkészültebb edzőjével dolgozhattam, akiről csak jókat tudok mondani.
Brutális daráló volt a Bundesliga 2, és eleinte szabályosan imádkoztam, hogy ne cseréljen be az edző, mert nem tudtam, hogyan fogom tudni felvenni a tempót.
Aztán Radoki összerakott, amíg a többiek napi egyet edzettek, addig én kettőt, és amikor fizikálisan rendben voltam, akkor már nagyon jól éreztem magam a pályán.
Térjünk át az MTK-ra, amely az elmúlt években oda-vissza ingázott az élvonal és a másodosztály között. Mi most a klub útja?
Szerintem a filozófia nem változott az évek folyamán, egyedül az a különbség, hogy miképp korábban is említettem, már nem csak a Sándor Károly Labdarúgó Akadémia van a piacon, hanem más akadémiák is. Vagyis az ország legjobb fiataljai szét vannak szóródva az országban, és számunkra ennek az a hátulütője, hogy nem tudunk évente új Kanta Józsikat, Németh Krisztiánokat kinevelni, mert ez jelenleg nem reális. De azzal, hogy átadtuk a megújult, Agárd helyett immár Budapesten működő akadémiánkat, a klub ismét elkezdett építkezni, és visszatért arra az útra, amelyen korábban is járt. A fiatalok képzése, nevelése mellett az elsődleges célnak most annak kell lennie, hogy a felnőttcsapat megszilárdítsa a helyét az NB I-ben. Hogy ez milyen összetételű csapattal jön össze, az szerintem nem lényeges, az fontosabb, hogy eközben milyen munka folyik a háttérben. Azt viszont hiba lenne elvárni, hogy az MTK – vagy bármelyik másik klub – beépítsen egyszerre egy csapatnyi fiatalt, ez a mi időnkben sem így működött.
Ön is mondta, korábban mennyire domináns volt az MTK utánpótlásszinten, de idén csak az U17-esek végeztek a dobogón a saját bajnokságukban, a többiek hátrébb szorultak. Ha időközben ennyire sűrű lett a mezőny, vissza tudja szerezni a korábbi pozícióját a klub?
Mivel nem látok bele olyan mélységig az utánpótlásba, nehéz megválaszolnom ezt a kérdést. Az biztos, hogy az nagy előrelépés, hogy felépült itt az akadémia, és most már tényleg csak a befektetett munkára kell koncentrálni. Korábban ugyanis rengeteg energiát elvitt a szervezés, hogy melyik edzés melyik pályán legyen. Most viszont adottak a feltételek, és tisztán lehet látni az utat, amerre tartunk.
Giovanni Constantino mellett korábban volt az első csapat másodedzője, van önben még ambíció, hogy az irodából visszatérjen az öltözőbe?
A pro licencen kívül minden papírom megvan, de jól érzem magam most ebben a szerepkörben. Teljesen más jellegű a két feladat, mindkettő mellett szólhatnának érvek, de ez a kérdés nem aktuális.
Ha az elmúlt évek tapasztalatával felvértezett Pintér Ádám találkozna azzal, aki 2010-ben Zaragozába igazolt, milyen tanáccsal látná el?
Biztos, hogy elmondanám, hogy mik azok a preventív módszerek, amelyek révén el lehet kerülni, vagy legalábbis csökkenteni lehet a sérüléseket. De a legjobb az lenne, ha a mostani fejemmel mehetnék vissza az akkori testembe, akkor más lenne sok minden.
Akkor stabil La Liga-játékos lehetett volna? Vagy stabil topligás?
Inkább topcsapatos. Mindenem megvolt, ami ehhez a modern futballban szükséges: gyors, erős, magas, technikás voltam. Csak sajnos sérülékeny is mellé.
