Hajdúhadház egyik városszéli földútjára fordulunk be. A Görgey utca tucatnyi háza után kezdődik a szántóföld. Némely háztetőről a járdaként szolgáló kitaposott ösvény felett embermagasságban nyúlnak túl az alátámasztott ereszcsatornák. Két-három méter hosszúak, egészen az út széli, gazzal benőtt vízelvezető árok fölé érnek. Az eső ebbe folyik bele. Az utca közepén állunk meg, egy egyszintes, vakolatszürke házzal szemközt.

László Gyula labdazsonglőr már percek óta a portája előtt állhatott, mert amint meglát minket, lelkesen irányít, hova parkoljunk. Fotós kollégámmal kiszállunk az autóból.

Nagyon nagy megtiszteltetés ez nekem! Hogy itt vagytok. Fáradjatok be minálunk!

– lép felénk szemmel látható lelkesedéssel, majd beljebb invitál. Amint betolja a festetlen, napszítta, csálén álló fakaput, a háza utcafronti ablakából hangos csaholás hallatszik. Az üvegnek feszülő, izmos, barna, bull terrierszerű kutya ad értelmet a „minálunknak”. „Ketten lakunk itt. Kiengedem őtet!” – jelenti ki Gyula, amitől azonnal a hátam mögé ugrik Marci kollégám. Magam is inkább hátrálnék, ha nem érkezne azon mód a házigazdánk nyugtatása: „Nyugi! Negró a jóembereket nem bántja! Elhiszitek nekem? Csak a cigányokat! Rájuk nagyon megy egyébként. Meg a drogosokra. Szegénykém. Mióta ellopták, megverték, megszurkálták, kicsit megváltozott a jelleme.”

És valóban. Amint résnyire nyílik az ajtót, Negró kirobban, de már nem ugat, csak a farkát csóválva alaposan körbeszaglássza az ismeretlen vendégeket. Egy percen belül már a paskolást is kéznyalogatással tűri, majd a rapidrandi után beüget a belső szobába, felpattan az ágyra, és a matracon szétszórva heverő kutyatáp hangos ropogtatásával jelzi, az ott az ő territóriuma. Is.

„A mi ágyunk. Van neki sajátja is, a kinti, de mindig ide bújik mellém. Negró nemcsak egy kutya, hanem a szőrös gyermekem” – vázolja Gyula az egymásra utaltságot és a területi felosztást, majd körbevezet minket a házában. Az ingatlan fővárosi szemmel nézve nehezen nevezhető élhetőnek, inkább nyomorúságosnak tűnik. Az elmúlt években azonban a Szegénységről Méltósággal sajtódíjas Kovács Márta kolléganőm mélyszegénységben élő romákról szóló riportjain érzékenyedtem, szóval létezik Gyula lakhelyénél sokkal rosszabb is. Az is világos, hogy a pillanatnyi stádium már markáns előrelépés a kezdetekhez képest.

László Gyula labdazsonglőr harminckét éve, árva gyerekként jött a világra Debrecenben. Hároméves koráig intézetben cseperedett, majd onnan került nevelőszülőkhöz Hajdúhadházra. Azóta él itt. Kisegítőbe járt, mert a beszédkészsége elmaradt kortársaiétól, majd speciális iskolába került. Ehhez a fő indokot nem is a beszéde, inkább a hiperaktivitása szolgáltatta – nem bírt egy helyben megülni, ezért nehezen kezelhetőnek titulálták. Azért kijárta a nyolc osztályt.

A vér szerinti szüleit sosem látta.

Vagy tíz éve már, amikor felhívtak az intézetből, hogy édesanyám túladagolásban meghalt. Akkor tudtam meg, hogy kik voltak a valódi szüleim. Az igazi anyám prosti, utcai nő volt. Külföldre járt ki. Németbe. Nem is akart engem. Csak becsúsztam. El akart vetetni, csak már nem tudott. Otthagyott a kórházban. Apám meg börtöntöltelék volt.

Felvetem, szeretheti a várost, ha hároméves korától él Hajdúhadházon, de hamar lelohaszt.

– Túlzásokba azért ne essünk. Azért élek itt, mert ennyi pénzért csak itt kaptam házat.

– Mennyiért?

– Másfél millióért.

– Az miből gyűlt össze?

– Nem gyűlt. Kaptam és ebbe fektettem. 18 éves koromig éltem a nevelőszüleimmel. Ekkor kaptam otthonteremtési támogatást. Erre volt elég. Egyből ide elköltöztem – mutat körbe.

2017 nyarán a Heti Napló stábja ismertette meg Magyarországgal a roma labdazsonglőrt. Gyulát a támogatásból vett ütött-kopott vályogháza mélynyomorában még az is sújtotta, hogy „eleinte sok barátom aludt nálam a cigánytelepről. Elvittek tőlem ezt azt”. A riport, majd annak szélvészgyors osztódása a közösségi médiában sokat segített: ajándékba érkezett egy rakás építőanyag, bútorok és számos használati tárgy.

„Az ablakokat, az ajtókat, mindent is akkor kaptam. A csempét is, de a ragasztónak már annyi, az évek alatt megkeményedett” – mutat Gyula a bejárattal szembeni bal sarokba, ahol a másik ficakba tolt ágy végében 40 négyzetméternyi burkolólap hever feltornyozva, mellette, rajta a már semmirevaló csemperagasztók.

Hat év telt a riport óta, arra vagyunk kíváncsiak, mi változott azóta. Bár komoly átalakuláson ment keresztül a ház, csodáról azért nem számolhatunk be. „Apránként, ahogy tudom, építgetem. Néha magam is dolgozom benne, de elkelne még egy-két mesterember segítsége. Nemrég volt csatornázva. Most jutottunk el oda, hogy jött egy nyíregyházi burkoló – Isten áldja érte! Baráti áron hozzákezdett a munkákhoz. Nézzétek meg a fürdőszobát” – mutat a bejárattól jobboldali szobára.

Ez lesz a zuhany, ez meg itt a véce, az meg mosdó. Soha nem volt zuhanyom, most lesz nekünk. Azért, mert cigány vagyok, még nem szabad elhanyagolja magát az ember. Fontos a tisztaság.

Megint csak nem értjük a fejedelmi többest, de látva a tekintetünkre rajzolódó kérdőjelet már magyarázza is: „Hát, Negróval ketten. Ő is ugyanúgy fürdik majd a zuhanyzóban, mint én!”

Egyelőre azonban csak egy használaton kívüli hatalmas bokszzsák támaszkodik a padlón – amit eladni nem akar, mert „fellógatom majd egyszer valahová, és ütöm-vágom” –, de se fajansz, se csaptelep, se tükör, se semmi más, ami a tisztálkodáshoz elengedhetetlen lenne. Pedig minden van, csak „ott porosodik a sarokban vagy öt éve” – mutat a szoba másik oldalára. „Nincs, aki bekösse, felszerelje. Én meg nem értek hozza. Mindenki csak kommentben ígérget, de senki nem jön el segíteni. Főleg, hogyha cigány vagy. Ezt tapasztalom. Érzem. Amióta focizom és a tévében voltam, főképp. Mert én nem az a cigány vagyok, aki segélyből akar élni. Többre vagyok képes, mint az átlagos emberek. Saját házam van. Céltudatosan élek a kutyámmal együtt. Az fáj sokaknak, és ezért lett annyi irigyem. Pedig sokan luxusabban élnek, mint én. Apjuk, anyjuk van meg minden, mégsem tetszik a pofám sok embernek.”

– Egy kisváros vagy legalább egy utca cigány közössége nem zár össze? – kérdezem, de hamar lelohaszt.

– Elmúlt már az a világ! Itt már mindenki irigyel mindenkit.

Gyula egyébként valóban nem áll sorba segélyért. Korábban megpróbált a közeli, téglási bojlergyárban elhelyezkedni, ahol a nevelőszülei által nevelt testvére is dolgozik, de érettségi híján elutasították. „Egyébként is leépítés van. De járok dolgozni! Ide-oda egy barátommal. Alkalmi munkák. Az erdőben fát vágunk, stílezünk, pakolunk. Meg ott az építőipar is, ott mindig akad valami. Azért, mert László Gyula vagyok, és szerepeltem a tévében, a sárga csekkek még jönnek. Fizetnem kell a vizet, a villanyt, meg valamit még enni is kell.”

Mindebből 60–70 ezer jön össze egy hónapban.

Meleg ételért Debrecenbe jár be – évek óta egy helyi hamburgeres támogatja. A városba jutást azért bírja el az eklézsia, mert a kimutatott hiperaktivitása miatt a magyar állam 90 százalékos kedvezménykártyával támogatja, így 70 forintból járja meg az utat oda-vissza. „Kiskoromban vették észre. Nekem nem kell energiaitalt innom, hogy pörögjek. Az a baj, hogy az én szervezetem azóta is állandóan pörög. A testem nem fárad el. Van egy holtpont, aztán újra indulok. Állandóan orvoshoz kell járjak miatta. Pszichológushoz. Nem azért, mert bolond vagyok. Hanem nyugtatóért, hogy valahogy aludni tudjak éjszaka.

Tabletta nélkül csak reszketnék, nem tudnék pihenni, oszt egy idő után annyi lenne az életemnek. Viszont van jó oldala is ennek, az átlagosnál sokkal jobban bírom ezeket a sportokat.

Körülnézek. A tetten érhető fejlődés ellenére sem értem mi lehet „mások irigységének” a tárgya, hacsak nem az, hogy tényleg a saját tulajdona az az otthon, ahol a félszobányi, már leburkolt fürdőn kívül az egész házban a szürke beton porzik. „Most már nem ázik a ház. Én csináltam meg a tetőt, amikor a nagy hó leesett 2018-ban. Előtte négy ácsom is volt, de egy se jött el dolgozni. Megnéztem az interneten, hogy kell feltenni a cserepet, és, ahogy tudtam, feltettem. Muszáj voltam.”

Az ágyon fekve a tetőgerendákat sem látni, mint régebben, mert már gipszkarton plafon szolgáltatja a mennyezetet. A fehérre meszelt falak találkozása azonban erősen hézagos, a plafonból kilógó vezetékcsonkon égő ugyan fityeg, és ez áramot sejtet, de mégsem szuperál, mert „rosszul kötötte be a szaki”. Gáz is lehetne a házban, de nincs, mert a falon kívül futó csöveket valaki levágta és ellopta. Az előkertben lévő bejövő csonkot takaró dobozt is „Csak azért hagyták meg, mert le van betonozva”. Gáz híján télen a szintén ajándék vaskandalló biztosítja a meleget. Már, ha biztosítja, mert „hidegben, ha van fa, akkor baromi jó meleg van. Ha nincs fa, marad a melegítő, a dunyha meg a paplan”.

A nappaliként használt szoba felszereltsége is „minimalista”. A fal mellett a betonon három pár Nike focicipő áll katonás rendben. „Vagy a turkálóban veszem őket, vagy kapom támogatásképpen. Ahogy ezt a pólót is, ami rajtam van. Vagy hároméves. De nagyon vigyázok rá!” Mellettük itt is egy focilabda hever, illetve legnagyobb megdöbbenésemre egy SMR-henger, de erre is akad magyarázat:

Hát, azért sportoló vagyok! Nem hanyagolhatom el az edzések utáni dolgokat!

Szemközt, az utcafronti ablak egyik oldalán az az ágy, amin Gyula Negróval osztozik. A jobb sarokban egy szekrény, a tetején – és megint hüledezünk – a legmodernebb Pioneer keverőpult és a hozzá tartozó hangfalak figyelnek, előtte kis asztal, rajta egy színes lap.

– Top cselek és trükkök – olvasom a címét. Ez milyen újság?

– Tekints bele! Ebben a világ legjobb focistái szerepelnek, köztük vagyok én is. A legtöbbször szerepelek benne! Ronaldo elbújhat mellettem!

És tényleg. A debreceni pallagi futballakadémián fotózott lap több oldalt is szentelt Gyula trükkjeinek.

– Én ugyan nem tudok úgy focizni, mint a legjobb focisták, de iszonyú sok cselt tudok. Sokkal jobbakat, mint ők. Ezért hívtak meg ebbe a lapba.

– Mit ér a csel, ha nem tudod pályán, meccs közben más ellen bevetni, mert csak magadban gyakorolsz? – kérdezem, de erre is van válasz.

– Meg tudom. Mert nem csak zsonglőrösködök. Amatőr bajnokságban is játszom, és az utcai underground focit is tudom. Nagyon sok freestyle-os ilyet nem tud. Olyat, mint például az egymás elleni kötőpárbaj.

– Mi a fene az a kötőpárbaj? – kérdezem, mert eljött a ritka pillanat, amikor olyan futballszlenget hallok, amiről fogalmam sincs, hogy mit jelent.

– Az – és már mutatja is –, hogy egymás ellen cselezünk, és át kell gurítani a labdát a másik lába között.

– Ja! Köténypárbaj! Így már világos – vágom rá, miután a nappali szabad négy négyzetméterén Gyula úgy „felbőrözött”, mint a pinty.

– Igen. Én ebben nagyon jó vagyok. Kenem-vágom!

– Bárkit felbőrözöl?

– Bárkit.

– Ha ilyen extrán megy a kötényezés, miért nem hívsz ki egy nagymenőt? Mondjuk, ha már Debrecen, a DVSC csapatkapitányát, Dzsudzsák Balázst? Na, ha őt felbőröznéd, annak lenne országos hírértéke, sorban állnának a tévétársaságok!

– Egyszer már beszéltem Balázzsal. Mondtam neki, hogy felmennék a fejem tetején labdával egyensúlyozva a Burdzs Kalifa tetejére, de csak nevetett. Tudom, a cigánygyerek maradjon a helyén. Pedig a cigányok nagyon jól fociznak és táncolnak ám. A cigánygyerekeket a sporttal, a focival és a zenével lehet lefoglalni. Ha nem, elkallódnak. Ezért lenne fontos, hogy megcsináljam a dubaji tornyot. Nem magam miatt. Mások miatt. Ezáltal példát tudnék mutatni. Ha egy cigány gyereknek meg tudnám változtatni ezzel az életét, már megéri.

Látszik, hogy Gyula nem ismer lehetetlent, mer nagyot álmodni. Ráadásul van is alapja az optimizmusának. Több hitelesített csúcsot is felállított már.

Az idevágót 2014. október 20-án délután a városi tévé is rögzítette. Akkor a 20 emeletes debreceni toronyház hátsó lépcsőházában a homlokán egy bőrlasztival egyensúlyozva ment fel-le 63 percen keresztül, ezalatt 4734 lépcsőfokot, összesen 263 emeletnyi szintkülönbséget győzött le úgy, hogy a labda eközben ugyan meg-megbillent, de egyszer sem esett a földre. A Magyar Rekord Egyesület által is hitelesített csúcs után a világ legmagasabb épülete a maga 828 méterével és 163 emeletével elvileg meg sem kottyanhat neki. „Ez csak attól függ, van e hozzá genetikai képességed. Én rájöttem, hogy nekem van. Több kilométert tekerek a biciklin úgy, hogy a fejemen a labda meg sem mozdul. Minden embernek van egyensúlyi pontja. Ha megtalálod, gyakorolsz és gyakorolsz, akkor menni fog, ha van gömbérzéked, ha nincs. Ezen múlik csak” – adja meg a módszertant annak, aki szívesen nekiveselkedne, hogy  megdöntse a rekordját.

Közben kisétálunk az épületből, Negró is ugrik, vígan üget mellettünk. Megtudjuk, még akadnak szép számmal további hitelesített magyar és nemzetközi extrém rekordjai. 2020-ban a debreceni Nagytemplom előtt 3 perc 15 másodpercen keresztül egyensúlyozott haladás közben a BMX kerékpárja kormányán, miközben 27 alkalommal le- és felvette a pólóját. 2015-ben olyan négyelemű labdatrükk-sorozatot mutatott, amely egy neck stall (amikor a labdát a nyakon, a fej mögött, döntött, egyenes háttal tartjuk meg) pozícióval indul, azt fejjel felütve még egy neck stall jön, amely után egy ATW (around the world: amikor a dekázás közben a levegőbe felrúgott labdát a rúgó láb megkerüli) és egy HTW (az ATW fordított irányú köre) követi, majd ez ismétlődik a lehető legtöbbször az adott idő alatt anélkül, hogy a labda a földre pattanna. Gyulának ez egy perc alatt egymás után tízszer sikerült. Ugyan a 11. trükksorozatot is tökéletesen bemutatta, de mivel annak végpillanata három nyavalyás másodperccel meghaladta a kísérlet egyperces szintidejét, csak beállításra került a feltételezett 10-es világcsúcs. A Magyar Rekord Társaság hiteles jegyzőkönyve szerint így is új hazai freestyle futballrekord született ekkor ebben a négyelemű gyakorlat kategóriában.

A telek hátsó fertálya két részre oszlik. Az első kertben a bejárattal srégen szemköz egy kulipintyó áll. „Ez a melléképület. A házhoz volt. Korábban nyári konyhaként használhatták, most raktár. Azok a bútorok vannak bent, amiket ajándékba kaptam vagy öt éve. Ha majd kész lesz a ház, akkor szeretném betenni az asztalt, a székeket, a szekrényt” – mutat körbe.

Az első kert sűrűn tele építési törmelékkel. Ha Gyulára rájön a szapora, jószerivel akadályfutással tudja csak megközelíteni a klasszikus fabudit, mert „ide járok még, de nemsokára bent is meg lesz a budi. Az is kész lesz! Ezt meg elbontják”, illetve a vagy tíz méter mély, fúrt kutat, aminek a „vize nagyon jó hideg, főleg most, ilyen melegben”.

A jóval nagyobb hátsó kertet, amit már teljesen megtisztított a törmeléktől, cirka kétméteres betonoszlopok határolják az elsőtől. A póznák közt semmi. Azon túl erősen hézagos ősgyep, a közepén egy új, még fehér műanyag kerti szék figyel magányosan. Két labda hever még a fűben, egy kék-sárga petyhüdt vízipóló, amely Negró erős állkapcsának nyomát viseli magán, és távolabb egy bőrlaszti. „Itt, az udvaron szoktam focizni Negróval. Amikor elfáradok, ezen ülök, mert a kutyámat egyedül sosem hagyom” – mondja, majd „Gyere, Babarózsa” – felkiáltással felkapja a bőrlabdát.

– Ki a Babarózsa?

– A labda! Mindegyiknek van neve. Ezt különös becsben tartom, mert Herczeg Bandi bácsitól kaptam, amikor Pallagon forgattunk.

– Miért kereszteled el a labdáidat?

– Mert, hogy is mondjam neked? Én nem úgy vagyok vele, hogy ez csak egy egyszerű labda. Érzelmet táplálok a foci, így minden labdám iránt. Amivel gyakorolsz, ahhoz más a viszonyod, mint egy ismeretlenhez. Mindig letisztítom őket, néha velük alszom.

És kérni sem kell, már nyomja is a trükköket egymás után. A gyep minősége nem éppen a Puskás Arénáéra hajaz, sőt, további nehezítésként az egymást követő mutatványok közben Negró körbeugrálja, hangos csaholással biztatja. Amikor a labda leesik, jön a fogócska. Babarózsa szerencséjére Gyula nyer, majd a lasztit magasra tartva fújtatva megáll.

– Úgy tűnik, nem vagy edzésben – szólok, látva, hogy három perc után liheg, mint az agyonhajtott ló.

– Asztmás is vagyok. Ilyen melegben nehezebben kapok levegőt.

– Ha nem bírod a tempót, hogy akarsz felmenni a Burdzs Kalifára?

– Sikerülni fog. Egyszerűbb csak felmenni, mint ahogy a debreceni rekordnál csináltam, fel és le.

A focilabda szeretete, a labdazsonglőrködés messze nem Gyulával született zsenialitás. Ilyen hatalmas hendikeppel indulva ezen nem is lehet csodálkozni. „Engem a foci az nem érdekelt. Inkább gyíkokra vadásztam, pillangót ettem.”

Újfent kérdőjeleket láthatott a szememben, mert megerősíti: „Igen ettem. Nem voltam olyan átlagos gyerek. Nem is tudtam beilleszkedni. Olyan szegény iskolába jártam, hogy még tornatermünk sem volt. 11–12 éves lehettem, amikor szakadt az eső, és Gyula bácsi, a tesitanár  levetített egy filmet. Fekete-fehér tévét meg videót képzeljetek el. Ronaldinhót néztük. Addig azt se tudtam ki ő. Átszellemülten bámultam a „brazil kört” meg a „világkört”, köpni-nyelni nem tudtam. Elvarázsolt az egész. Trükközött az utcán, a sapkájába meg dobálták a temérdek pénzt. Hű, mennyit kereshet ezzel a figurázással. Bazmeg, ez nagyon jó – kiáltottam! A többiek kikacagtak. De ez változtatta meg az életemet.”

Nagyjából húsz éve történt mindez. Gyula bácsitól hamarjában kért egy pettyest, onnan kezdve azzal járt ki az erdőre meg a szeméttelepre gyakorolni.

Még dekázni sem tudtam. Egyet sem. De onnan kezdve nem csavarogtam. Csak egyedül gyakoroltam az erdő szélén vagy a szeméttelepnél. Amikor az első világkör sikerült, összeestem a betonon és sírtam.

Azóta a munka, a kutyázás, az evés Debrecenben a barátnál és a foci a napi menetrend.

„Vagy a kertben, vagy itt a nappaliban, néha Debrecenben focizok. De zene nélkül nem megy” – meséli, miután visszasétáltunk a házba, és veszi le, izzítja is a pallagi forgatás után ajándékként, fizettségként nála maradt Pioneer keverőpultot. „Cigány vagyok, a cigányzenét mégsem szeretem. Csak a rapet, a fekete zenét. Nekem sokkal fontosabb a zene, mint az átlagembernek. Aki a zenét nem szereti, az nem jó ember! Marci, leszel a DJ?” – kérdi, és mivel a kollégát amúgy is érdekli a keverőpult, nem kell könyörögnie, hogy beálljon mögé.

Amint felcsendül az első szám, már nyomja is a trükköket a négy négyzetméternyi szabad területen. A labda csak nem akar leesni, de egyszer mégis elvéti, ekkor megáll, és lihegve szól: „Megtanítalak egy-két figurára, ha megengeded. Mert azt tudni kell, a fociedzők nem tanítják a cseleket a gyerekeknek. És ez baj.”

Megint elcsodálkozunk, mert mindenre számítunk, csak ilyen velős, éleslátó, futballszakmai észrevételre nem.

– Honnan tudod ezt?

– Ezt láttam itt is, Tégláson is. Kérdezgettem az utcából a gyerekeket, akikkel szoktam focizni. Azt mondják, csak passz van. Milyen edző az, aki nem tanít cselt? – és közben bemutat egy szép Zidane-cselt. – Én meg tudnám őket tanítani az alap dekázástól kezdve az összes cselre.

– Miért fontos a csel?

– Azáltal sokkal látványosabban, sokkal jobban fociznának. Mert, ha csak szaladsz a pályán, mint a pók a falon, és nem csinálsz egy cselt sem, szart se érsz. Megtanít például a labdát fedezni. Az az alapja az utcai focinak is. Testemmel, kezemmel eltartalak, így – lökdös odébb a karjával és a vállával –, közben a külső, szabad lábamon van a labda, azzal mindig arra irányítom, ahol éppen nem éred el – és ezt is bemutatja. – Ha jól csinálod, ember nem fér hozzá. Fontos az is, hogy mind a két lábad egyforma erős legyen. Látványosan kell játszani, mint Ronaldinho és Messi. Vagy mint Szoboszlai Dominik. Ő is kedvencem. Jobb lesz, mint Cristiano Ronaldo.

Nem vitás, Gyulának tényleg a labda és a zene körül forog az élete. Látva, érzékelve ezt az „őrült szerelmet”, folyamatosan az motoszkál bennem, vajon mi lett volna belőle, milyen körülmények között élne 32 évesen, ha húsz évvel ezelőtt azon a bizonyos napon nem szakad az eső, a tesitanár nem éppen azt a kazettát teszi be a videólejátszóba, majd nem nyom a kezébe egy pöttyöst, amiről nyilván tudta, hogy keresztet vethet rá.

Nem minden cigány drogos, bűnös, ahogy a magyarok között is van rossz ember. De száz százalék, hogy én is drogos, börtöntöltelék lennék. Engem tényleg a foci tart életben a mai napig. A labdában találtam meg a kiutat.