Szajki Bálint / 24.hu
Szajki Bálint / 24.hu

Schumann Péter: Annál is van rosszabb, mint hogy levágták mindkét lábam

1979-ben Fazekas, Törőcsik, Fekete és Dunai csapattársaként 60 ezer néző előtt lőtt gólt a Fradinak a Népstadionban. Még csak 69 éves, de már négy éve egy újpesti idősotthonban lakik. Ez a két helyszín keretbe foglalja az életét, és egyaránt a lábaihoz kötődik: az első azért, mert kis korától jó barátságot ápolt a labdával, a második pedig azért, mert mindkét lábát elveszítette. Mégis azt mondja, nem ez a legrosszabb, ami történhetett vele. Riport a csönd, a távoli múltba révedő tekintetek, a társas magány házából, ahol a kerekesszékbe kényszerült, háromszoros magyar bajnok Schumann Péter már nem nagyon álmodik semmiről.

Újpest, Csokonai utca 38. – a Fővárosi Önkormányzat Gödöllői Idősek Otthona. Fotós kollégámmal benyitnánk a méretes kapun, de nem enged, ami azt jelzi, innen nem lehet csak úgy ki-be sétálni. Megnyomom a csengőt, közben azon morfondírozom, hogyan kerülhet Újpest szívébe a főváros gödöllői otthona. De rögtön el is engedem a dolgot, mert szinte azonnal berregve elereszt az ajtó mágneszára. Belépünk a háromemeletes épület előterébe, ahol a portásfülkéjéből kilépő férfi kérdő tekintete fogad minket.

Schumann Péterhez jöttünk, meg van beszélve vele

– foglalom össze a köszönést követően a lényeget.

Üdvözöl, közben bólint. Tudja kiről van szó, nem kérdezősködik. „Jöjjenek, mutatom az utat.”

A földszinten balra, majd jobbra kanyarodunk. Nagyjából tíz méter után megállít minket a kettes szoba előtt. „Itt várjanak” – szól az utasítás, majd belép az ajtón. Körülnézünk. A tízméteres, halványzöld linóleumos folyosó bal oldalán négy fehér ajtót látni. Köztük fehér radiátorok, felettük a falon üzenőtáblák lógnak. A rájuk tűzött képek visznek némi színt az egyhangúságba. Az ajtókon a szobaszám és a lakók neve virít. Tőlünk jobbra egy dupla, egyik szárnyán nyitott ajtó enged betekintést a tágas közösségi térbe. A félhomályban székek állnak a fal mellett. A jobb oldalon halkan szól a tévé, vele szemben tisztes távolban egy idős néni ül. Nem a műsort nézi, a tekintete messze réved. Talán a múltba.

Három idős férfi, 50 nő és egy saroknyi élettér

„Parancsoljanak” – tárja ki a kettes szoba ajtaját a portás, majd beenged a nagyjából 20 négyzetméteres, kétablakos, háromágyas helyiségbe. Balra itt is bekapcsolt televízió fogad. A szemközti két ágy egyikén bal oldalára fordulva egy idős bácsi hortyog, átellenben egy másik fekszik hanyatt. Utóbbi, ha akarná sem látná a képernyőt, viszont a szemeivel követ minket. Köszönünk, bólint, halkan reagál is valamit. Az ajtótól jobbra a sarokban is áll egy ágy, előtte közvetlenül a matracnak tolva kerekesszék parkol. A fekhelyen két lábcsonkján ülve Schumann Péter vár minket. Mosolyogva nyújtja a kezét, jattolunk.

„Húzzatok ide széket, üljetek le. Látjátok, ide kerültem. Ez a szoba, ez a pár négyzetméteres sarok az életterem. Négy éve, a Baross utcai kórházból hoztak ide. Nem tudtam, hova, milyen helyre kerülök. A két idős szobatársamon kívül vagy ötven, szintén koros nővel élek itt. Mi vagyunk itt a férfiszakasz, de 69 évemmel messze én vagyok a legfiatalabb. Kimehetsz tévét nézni az öregasszonyok közé. Ennyi a szórakozás. Halál. Számomra egyetlen jó van ebben a helyben, az a személyzet. A nővérek maximálisan rendesek, segítőkészek” – mondja, miközben leülök egy székre.

Szajki Bálint / 24.hu

A szeme csillog, láthatóan élvezi a találkozást. A hely és a szituáció kissé feszélyez. Ép ember számára elképzelhetetlen, milyen lehet, ha valaki elveszti mindkét lábát – pláne egy labdarúgó  –, és az élet odáig pofozza, hogy ápolásra szorulva 15–20 évvel idősebb emberek között tengeti mindennapjait. Az Újpest, a foci szeretete azonban hamar oldja a feszültséget. El is révedünk a rózsaszín múltban. Péter az ős-újpestiségéről, az SZTK-ról és a szülőotthon mögött lévő családi házról mesél, ahova született, ahol szabadsággal, csibészséggel teli gyerekkorát megélte. Hiszen „nem süvítettek akkor még autók az utakon, maximum a szikvizes szekér járt mifelénk”, ezért aztán iskola után a haverokkal estig bandázhattak, focizhattak a környéken.

Az általánosban a szintén 1954-es születésű Gálhidi Gyurival, a később négyszeres olimpiai válogatott hátvéddel ült egy padban. „Ő jó gyerek volt, de akadt egy cigány haverom, meghalt már szegény, azzal sok ökörséget csináltunk. Egyszer eldugtuk az énektanár hegedűjét. Piszkosul elkeseredett, két napig kereste, mígnem leadtam a portára azzal, hogy most találtam. Előfordult, hogy az óra alatt levágtuk az előttem ülő csaj haját. Sivított. Akkora fülest adott az osztályfőnök. Ma már nehéz ezt elképzelni, de több pofont kaptam tőle, mint osztályzatot. Az a pláne, hogy otthon ezeket nem mertem elmondani a faternak, mert ugyanúgy elvert volna. Tudta, hogy nem véletlenül kaptam. Más világ volt, de jobb. Nyugalmasabb.”

Péter jó tanuló volt, négyes átlagú. A szülei bíztak benne, elég szabadon engedték. Nem mondták meg, mikor menjen haza, csak ha a cigit megérezték rajta, merthogy elég korán rászokott – na, akkor kapott fejmosást. Az édesapja is futballozott, szintén az Újpestben. Csak éppen a háború után Budapesti Dózsa névre átkeresztelt jogelődben. „Mégsem a fater terelt a labdarúgás felé”.

Szajki Bálint / 24.hu

Egy Tungsram-strandra szóló bérlet és az Újpesti Dózsa

A téren összeverődött haverok közül páran úgy érezték, ügyesebbek, mint a többiek, innen jött az ötlet, hogy kipróbálják magukat egy csapatban. A Bajza utcán végigsétálva, aztán jobbra fordulva tíz perc se kellett a nagyjából másfél kilométeres távolság leküzdésére.

Ott toporogtunk beszarva a Vasas Izzó-pálya kerítésénél. Féltünk, vajon, mit szólnak hozzánk. Egy öreg edző állt a pálya szélén. Megkérdeztük tőle, beállhatunk-e focizni. Ránk nézett, szúrós tekintettel végigmért, majd a tribün hátulja felé bökve visszafordult a pálya irányába, és közben odavetette: »Persze, kérjetek szerelést Kram nénitől!«

Kram nénitől kaptak egy-egy 100 éves, a régi nagy csapat által levetett Izzó-mezt és gatyát. A 37-es lábára 42-es futballcipő jutott. „Volt rajta négy stopli, a hátsó kettő hiányzott, hanyatt esve álltam benne, de mindegy, örültem, hogy igazi futballcipő van rajtam, mert előtte sosem volt. A ’60-as évek elején a téren vagy mezítláb játszottunk, vagy, akinek tellett rá, az a 20 forintos vékonyka tornacipőjében. Átöltöztünk, kimentünk. Sanyi bácsi futtatott velünk két pályakört, majd beállított minket is kiskapuzni. Edzés után annyit mondott, »te meg te maradhatsz«.”

A Vasas Izzó serdülő négyben így indult a 8 éves Schumann Péter futballkarrierje, mígnem négy évvel és jó pár meccsel később Konkoly Béla bácsi, az Újpest legendás játékosmegfigyelője – aki felfedezte Bene Ferencet, Törőcsik Andrást is többek közt – át nem csábította az Újpesthez. Mondjuk, nem adta be könnyen a derekát.

„Két kilométerrel kellett volna arrébb járjak, mert a Cérna-pályán edzett az Újpest utánpótlása. De nem fűlött hozzá a fogam, mert amikor átvitt, hogy megmutassa a pályát, nem láttam medencét”. Ezzel szemben az Izzón, az öltöző mellett volt egy 4×4 méteres brűgölő. Miután a felnőtt csapat játékosai kiáztatták magukat, belemehettek az ifjak is. Ott ugráltak, fejeltek minden edzés után egy óra hosszat a meleg vízben. „Emlékszem, egyszer miközben a pajeszos centerhalf utolsóként végre kimászott a medencéből – akkora combja volt, mint a felső testem –, megkérdeztem tőle, nekem miért nem olyan szőrös a tököm, mint az övé? »Ne izguljál, ha nem nő ki, majd gyeptéglázzuk«, válaszolta röhögve”.

Schumann 1966-tól mégis az Újpest igazolt labdarúgója lett, mert „medence helyett kaptam egy bérletet a Tungsram-strandra”.

Eleinte centert játszott. Lőtte a gólokat. A Fradinak is. „Apunak óriási pedagógiai érzéke és remek szeme volt a focihoz. Arra tanított, a pályán hajtsak, fussak sokat, mert ugyan ügyes gyerek vagyok, de annyi nincs a lábamban, mint a Törőcsiknek. Ezzel az útravalóval mind az ifiben, mind az úttörőben, mind a tarcsiban, mind az első csapatban rúgtam gólt a Fradinak”.

Képes Sport, 1979. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár Az Ú. Dózsa csapata 1979-ben. Középső sor, balról második játékos Schumann Péter.

Az utolsót 1980. március 29-én (Újpesti Dózsa-FTC 4-1), több mint 54 ezer néző látta a Népstadionban. És természetesen tudjuk, aki lilaként rendre betalált a zöldeknek, azt mindkét szurkolótábor megjegyzi.

A pécsi bányászszálló és a 0–24-es kantin

1969–75 között az Újpest zsinórban hétszer nyert bajnokságot. 1974 tavaszán a Benficát is kiejtve csak a Bayern München tudta megállítani a Bajnokok Ligája elődje, a BEK elődöntőjében. A válogatott felét a lila-fehér futballisták adták, avagy el lehet képzelni, milyen piszok nehéz lehetett bekerülni, majd bemutatkozni a Dózsa első csapatában, pláne éveken át megragadni a keretben.

Az akkor már szerszámkészítő szakmunkás végzettségű Schumann-nak mégis sikerült ez a bravúr. 1975 februárjában 20 évesen a Pécs ellen mutatkozott be az NB I-ben, mi több, gólt is lőtt a 4-2-re elvesztett meccsen Katzirz Bélának. „Gondoltam, ha ilyen jól sikerült a debütálás, csak játszok még egy-két meccset tavasszal. Játszottam is, csak éppen a tarcsiban.” Így aztán szezon végén Hólya István, az Újpest nagyhatalmú elnöke behívta az Eötvös utcai irodába, és annyit mondott: „Kölcsönadunk”. Kiderült, fel kellett szabadítani egy helyet Tóth Jóska számára. „Ő jött fel Pécsről, én mentem a helyére. Szó szerint, mert egy hónap után már a lakásában lakhattam.”

Az első harminc napban azonban az ércbányászok munkásszállója jelentette az otthont. „A későbbi Vasas legenda Kiss Lacival és még egy velem egykorú sráccal, Englóner Lacival laktunk hárman egy szobában. Pihenni ott nem lehetett, mert három műszakban jöttek-mentek, folyton zajongtak a bányászok. Viszont pont ezért valami jó is volt benne, mert 0–24 órás konyhát üzemeltettek nekik, így Szalon sör, gulyás és pörkölt akkor és annyi volt, amennyit akartunk.”

Képes Sport, 1975. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám) és Labdarúgás, 1977. január-december (23. évfolyam, 1-12. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár

A PMFC élére pont azon a nyáron nevezték ki a felnőtt futballban még szűz, 36 éves Garami Józsefet, aki korábban csak utánpótlás csapatokkal dolgozott. Formabontó módon. „Nagyon kemény edzéseket tartott, naponta hármat is a felkészülés alatt.” Rengeteget futottak, aztán elkezdődött a bajnokság, a kemény meló eredménye pedig csak nem akart megjönni. A futball pedig olyan, ha nem jönnek a győzelmek, a játékosoktól a szurkolókon át a klubházig mindenki elbizonytalanodik. „Egyik pénteken beszóltam Garaminak: »Mi van, holnap nem jön a Nagykanizsa, elmarad a meccs?« »Miért maradna el?« – kérdezte. »Hát, mert annyit futunk, mint egy üregi nyúl.« Megjegyezte persze. Onnan kezdve nem ettünk egymás tenyeréből. Ősszel játszottam tíz meccset, rúgtam hat gólt, aztán végképp összevesztünk. A szezon végén hazajöttem, és szóltam az Újpest edzőjének, Várhidi Pali bácsinak, hogy hiába van még fél évig szerződésem, nincs az a pénz, hogy visszamenjek Pécsre, inkább edzek magamtól.”

Így is tett. Az egész tavaszi szezonban egyedül edzett a Megyeri úton. Amikor a nagycsapat befejezte a gyakorlást, felment a pályára, futotta a köröket, lépcsőzött, meg amit tudott, gyakorolt a labdával. Nyáron Várhidi Pál visszavette az Újpest első keretébe. Onnan kezdve 1980 nyaráig 72 bajnoki mérkőzést játszott le az Újpestben. Ha nem is fért be mindig a kezdő tizenegybe, megbecsült tagjává vált a csapatnak.

Húszezer forint és egy háromkilós kenyér az aláírásért

Játszhatott volna még évekig a Megyeri úton, ha 1979-ben nem megy spanyol túrára az Újpest. „Cádizban laktunk, és olyan gyenge csapatok ellen játszottunk, mint a brazil Flamengo. Tóth Zoli, a kapus volt a legjobb barátom, évekig egy szobában laktunk az edzőtáborokban. Egy ideje arról beszéltünk, hogy a következő külföldi túrán lelépünk. Zoli rettentő elszántan készült rá. Nekem abból lett elegem, hogy Hólya elvtárs azzal hitegetett, én is kapok lakást, mint a többiek. Már 13 éve az Újpestért hajtottam, és még azoknak is kiutaltak egy-egy lakást, akiknek már a nevére sem emlékeznek a szurkolók, mert egyik évben beestek vidékről, a másikban pedig tovább álltak.” Miután 1975-ben megnősült, előbb az anyósánál laktak, majd édesapjával az újpesti szülői ház konyháját helyezték át a kamrába, hogy az ifjú párnak a hűtő és a sparhelt korábbi helyén egy kis szobát rendezzenek be.

„A spanyol túra előtt nyolc hónappal a feleségem teherbe esett. Ahogy közeledett az utazás, úgy váltam egyre bizonytalanabbá a disszidálást illetően. Nem akartam itthon hagyni őket, féltem, hogy a rendszer a családomon áll bosszút, elveszik apám állását például. Cádizban, amikor egyik nap Zolival átsétáltunk a szomszédos hotelbe, ahol az a kontakt várt ránk, aki megszervezte a szökést Amerikába, az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Átöleltem, megcsókoltam Zolit, és útjára bocsájtottam.

Szajki Bálint / 24.hu

A rendszerváltásig a külföldi túrákon a magyar sportolókkal mindig utazott egy-egy ismeretlen, akiről persze mindenki tudta, hogy belügyes tiszt. Amikor fél nap elteltével már nyilvánvalóvá vált Tóth Zoltán eltűnése, az edzővel, Várhidi Pállal együtt a kíber is bement a két jóbarát szobájába. „A Kukkos, mert csak így hívtuk, benézett a szekrényünkbe. Zoli pár fölösleges cuccát, többek közt a csapatöltönyét ott hagyta. A zakója fölső zsebéből kilógott a csapat hazaútra szóló repülőjegye. A tetejére ráírta angolul, goodbye. A Kukkos elkezdte lobogtatni: »Nézd Pali! Itt van valami szöveg: good bie«. Egy szót nem beszélt angolul. Pali bácsi legyintett egyet és csak annyit mondott: »Ezt már baszhatjuk!«”

Miután hazaérkeztek Spanyolországból, Hólya István megint behívta az Eötvös utcai irodájába, és alaposan kifaggatta a cádizi kalandról. Schumann próbálta meggyőzni, hogy semmi köze a szobatársa disszidálásához, de alighanem a magas belügyi rangban lévő Újpest-elnök nem így gondolta. Tóth Zoltán augusztus 22-én disszidált. Az őszi szezonban Schumann egy percet sem játszott. „Tavasszal Pali bácsi ennek ellenére betett, jól is ment a játék. Rúgtam gólt a Diósgyőrnek, a Fradinak, a Tatabányának. A bajnokság végén mégis megint Hólya irodájában kötöttem ki. Azt mondta: keressek olyan klubot, amelyik megoldja a lakásproblémámat. Így csomagolta be azt, hogy le is út, fel is út. Azóta egyszer láttam őt, szegény Törő temetésén. Mondtam is a többieknek, nehogy ide hívjátok, mert felmegy a pumpám, és még kiszállok a kerekesszékből.”

A még csak 26 éves, futball szempontból a legjobb korban lévő Schumann karrierje ettől kezdve lejtőre került. Az NB II-es Váci Izzó alkalmazta először, viszont tőlük megkapta azt, amit az Újpesttől sosem, az áhított lakást.

Kinyílik az ajtó, és egy ápolónő lép be a terembe. „Uraim, ebéd” – szól, majd ránk nézve azonnal leveszi, hogy ez most nem fog menni. „Félretesszük, Péter, jöjjön, amikor végzett” – jelenti ki kérdés nélkül, amit Schumann egy fejbólintással nyugtáz. „Látod, milyen rendesek? Mindig mindenben segítenek. Most is, csak miattam kijönnek majd később is” – mondja, mielőtt visszasüppedünk a rendszerváltás előtti évek magyar futballvalóságába.

Szajki Bálint / 24.hu

1981 nyarán Lakat Károly elcsábította az NB I-es Tatabányához. A bányászvárosnak akkoriban piszok erős csapata volt. 1980 őszén az UEFA Kupa első fordulójában 22 ezer néző előtt 2-1-re legyőzték a Real Madridot, és a visszavágón is csak 1-0-ra kaptak ki. „Karcsi bácsi nem ámítgatott. Elmondta, a kispadra szerződtet arra az esetre, ha valaki megsérülne a kezdőből, hogy legyen védője. Rettentően tiszteltem a korrektségéért”.

Aztán végképp kis csapatok jöttek. A megye 1-es Fóti SC, ahol „annyit kerestem, mint az NB I-ben. Innen-onnan összerakva havi kilencezret fizetett a klub, de előtte még az aláírásomért kaptam 20 ezret meg egy háromkilós házi kenyeret.” Majd jött a Chinoin, hasonlóan bujtatott fizetési konstrukcióban, ami azért tűnt jó döntésnek, mert „ha kellett, legalább bármilyen gyógyszert meg tudtam szerezni a gyerekeknek.” Az utolsó állomást Göd jelentette, ahol a „már régóta vacakoló lovaglóizmom, amivel visszatérően sérült voltam, annyira fájt, hogy abbahagytam a futballt.”

Citadella, Nyugati parkoló, aranybánya

A gödi kaland után éppen az újpesti uszoda meleg vízében ápolta a combját, amikor, odatelepedett mellé a haverja. „Buza Lali régen a Főspedben játszott. Beszélgettünk. Elmeséltem, hogy vége, befejeztem, és beadtam a jelentkezésemet benzinkutasnak.” Akkoriban kutas se lehetett akárki, pláne nem jó helyen, hiszen jól kereső, borravalós állásnak számított, csak csókosok juthattak hozzá. De csak nem akarták felvenni, ezért kapóra jött Lali ajánlata. „Gyere parkolóőrnek, mondta. Hülye ötletnek tűnt, olyan kellemetlenkedő, tarhálós melónak. Mégis elmentem megnézni, hogyan dolgozik. Jött a Sinkovits, a színész, mert ott lakott a belvárosban. Nem vett jegyet, de adott neki egy százast. Elkerekedett a szemem. Végül annak köszönhetően kerültem be a rendszerbe, hogy a góré hatalmas fradista volt. Emlékezett rám, hogy ’79-ben gólt rúgtam nekik, ezért minden alkalommal amikor eligazításnál találkoztunk, végig kellett hallgassam, hogyan szidta az anyámat a találatom után.”

Labdarúgás, 1981. január-december (27. évfolyam, 1-12. szám) és 168óra, 1996. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár

Schumannt először a Zeneakadémiához vezényelték. „Minden helynek megadták, hogy minimum mennyit kellett leadni a nap végén. Itt négy forint volt egy óra. Első nap háromezer forintot kerestem tisztán.” Tizenöt éven át dolgozott parkolóőrként. A helyszín mindig változott, a módszer ugyanaz maradt. Anyagi szempontból a legjobb hely a Citadella volt, ahol „a hegytető maga a pokol, mert nyáron egész nap tűzött a nap, a turisták miatt mégis dúlt a harc érte. Kérdezte a német, mennyi? Az első nap megtanultam, hogy dreinhundertsiebzig. Adott két márkát és megkérdezte, elég lesz-e. Előfordult, hogy a nap végén húszezer forintot vittem haza.” A városi legenda szerint, amikor Pogány Lászlóval, a Fradi csatárával párban dolgozott a Nyugati pályaudvar parkolójában, rendszeresen lábteniszeztek a felüljáró alatt. Nem legendáról van szó. „Egy svájci csávó meg is jegyezte, mekkora mesterek vagyunk. Mondtam neki: képzelje, milyen lehet a válogatott, ha itt a parkolóőrök is így fociznak?”

A könnyen jött pénzt azonban sehogy sem sikerült megtartania, pláne nem fialtatni. „Nagy szenvedélyeim nem voltak. Nem kaszinóztam, nem csajoztam, nem zsugáztam. Mégis elment. Hazaadtam a nagyját. Hülye voltam. Az asszony számolta. Ott voltak a gyerekek, a kocsi, amibe tankolni is kellett, meg a nejem szeretett öltözködni. Aztán többször láttam egy palival meg a gyerekével az óvodából kijönni. Már az egész lakótelep tudta, hogy ők ketten járnak. Egyik nap, amikor hazaértem és megláttam a kocsiból a csávót, megálltam. Szóltam neki: ne játsszátok ezeket az alibi dolgokat, fogd meg a kezét, és vidd el minél előbb!”

A válás után 2,4 millióért eladták a Váci Izzótól kapott, 70 négyzetméteres, háromszobás lakásukat, majd az asszonnyal elfelezték a pénzt.

Mindenki ment, ahova tudott. Én a kispolszkimban aludtam egy hétig, mert még 300 ezer forint hiányzott ahhoz, hogy meg tudjam venni azt a 1,5 szobás lakást, amit a fater kinézett Dunakeszin. Jól kerestem akkor, hamar összeraktam, és berendeztem.

Szajki Bálint / 24.hu

A honvágy azonban hazahúzta. A dunai panorámás lakást, ahonnan Visegrádtól ellátott a budai várig, egy újpesti, víztorony mögötti kis másfél szobásra cserélte. 2000-ben a parkolóbulinak is vége lett. Egy másik újpesti kötődésű vállalkozó, Bánka Gyula (az NB I-ben szintén az Újpestben bemutatkozó, majd a 2006. február 5-én tragikus hirtelenséggel szívroham következtében elhunyt labdarúgó, Bánka Kristóf édesapja) nyúlt a hóna alá. „A fröccsöntőjében adott álláslehetőséget. 46 évesen, vén fejemmel kezdtem el a tanult szakmámban dolgozni.”

Előbb az egyik, majd a másik láb

2003-ban a Dunacipő pályán játszott egy öregfiúk meccset. Feltörte a cipő a lábát. Kezelte a kis sebet, de csak nem akart eltűnni, sőt, egyre nagyobb lett a lyuk. Elment az újpesti SZTK-ba, ahol a kivizsgálást követően az orvos közölte, hogy erős érszűkülete van, semmi vérmozgás nincs a lábában. „Azt sem tudtam, miről van szó, mert semmi panaszom nem volt a seben kívül. Utána kezdett el fájni a lábam. A végén már tízméterenként meg kellett állnom. Elmentem Gótzy Gyulához, a BM-kórház érsebészéhez – volt csapatorvosunk korábban. Először a jobb lábamból átültetett egy ért a balba. Egy hét múlva visszamentem, mondom: »Gyuszikám, ez nem lett jobb.« »Akkor nagy a baj« – felelte.”

Orvostól orvosig ment, kezelték így, kezelték úgy, mígnem a Honvéd kórházban megkapta a végső diagnózist: „Az erek teljesen elhaltak, nincs mit tenni, le kell vágni. A műtét után kaptam két mankót, és kitettek az utcára.”

Bánka Gyula tartotta az állását, így a bal lába helyén művégtaggal folytatni tudta a munkát. „Ültem, címkéztem, röhögtünk a csajokkal. Elvoltam.” Idővel azonban megszűnt a címkézés, a fröccsöntő műhely is leállt. Egy másik korábbi szurkoló, egy építési vállalkozó karolta fel. A lakópark projektjében egy új építésű épületben hozzásegítette egy kis garzonhoz. Eladta a régit, megvette ezt, mert így pár percre lakhatott a Chinoin utcai, fogyatékosokat dolgoztató kft.-től, ahol közben munkát kapott. „Csönd volt, kertem volt, virágokat láttam, és közel volt a munkahelyemhez, ahol golyóstollakat kellett összeraknom. A katasztrofális nyugdíjam – most is az, de mindegy – mellé ezzel megkerestem még 55 ezret.”

A következő években a másik lábában is elhaltak az erek. Azt is amputálni kellett. „Az orvos megpróbálta menteni a menthetőt. Először térd fölött vágta le. De az kevésnek bizonyult. Aztán combközépen, majd tőből. A jobb lábamban így csonk sem maradt, tehát műlábat sem kaphatok, mert nincs ami megtartsa. 2014 óta maradt a tolószék. Azóta abban élek.”

Szajki Bálint / 24.hu

A műtét utáni rehabilitációt Budakeszin végezte. Egy másik újpesti legendával, a már említett Törőcsik Andrással élt két évig egy szobában. „Nem volt könnyű. Nem olvasott, nem nézett meccset, nem beszélgettünk sokat. Amikor megszólalt, többnyire irányított, mint a pályán. Egyik nap nyílt az ajtónk, jött be a Luki (Lukács Sándor, 10-szeres válogatott labdarúgó – a szerk.), »szevasztok gyerekek, mi van Schumikám, miért nem futsz két kört?« – szólt köszönésképp viccesen. »Ne szórakozz Luki« – reagált Törő, bár én fel se vettem az öltözői zrikát. »Gyere, ülj ide mellém az ágyamra, Sanyikám« – húzódtam odébb. Leült, majd a következő pillanatban már esett is fejjel előre a kőre. Egy perc múlva tíz orvos rohangált a szobánkban. Szívmasszázs, defibrillátor, injekciók a két ágy között – láttam az arcán, hogy kész. Megállt a szíve. Sajnáltam szegényt. Ahogy aztán Törőt is, amikor fél éve eltemettük.”

Vannak sokkal rosszabb dolgok is

Péter szenvtelenül, tényszerűen mesél az összes tragédiájáról. A beszélgetésünk alatt folyamatosan hol jobbra, hol balra dől, hol az egyik, hol a másik tenyerével vagy könyökével támasztja meg a testét nagyjából hatvanfokos szögben. „Nem azért dülöngélek, mert hülye vagyok. Hanem azért, hogy kényelmesebb legyen.

És nem az a legrosszabb, hogy levágták mindkét lábam. Van rosszabb is.

A röntgen is mutatja, a sok üléstől elkopott a fenékcsontom. Egy sipoly is van rajta. A jóisten nem arra talált ki, hogy naphosszat üljek. Nem erre születtem. Hanem a focira. De ma már sulyzózni sem tudok. Mert van egy másik gond. Sérvem is van” – és mutatja a bal oldalán a hatalmas duzzanatot, amit nyilván nem szabad terhelni. Fájdalomcsillapítón él. Reggel és este is bekap egyet-egyet. „Egy jót nem tudtam szarni évek óta, mert ide megy, ahova ki van vezetve a belem” – és mutatja az oldalát. A nővérkének kell ürítenie, amikor megtelik. Nem is tudok elmenni hosszabb időre, mert előfordult már, hogy elengedett a zsák, és dőlt a szar.”

A 75 ezer forintos nyugdíja, a 35 ezres rokkantsági nyugdíja és az újpesti önkormányzat havi 50 ezer forintos támogatása fedezi a biztonságot, fedelet, életet jelentő otthon költségét. A kis lakását kiadta, az abból befolyó összeget a lányának adja minden hónapban, hogy „tudják fizetni a hatvani lakásukra felvett hitelelüket. Költenem amúgy sem kell semmire.” Kézenfekvő kérdés: vajon mi tartja életben ebben az élethelyzetben, állapotban azt embert, akinek pár évtizeddel korábban tízezrek tapsoltak? Mi jelenti a színt, a változatosságot, a célt, amiért érdemes felkelni?

„Ma már nem álmodok semmiről. Az unokám az egyetlen, akiért élek. Egyéves. Nagyon szeretem. Van laptopom, azon minden nap látom. A múltkor elvittek magukhoz. Ott tanítottam zsiványságra. Magyar kártya. Odaadom neki a piros ászt. Forgatja, megrágja, mert mindent a szájába vesz. Visszakérem, belekeverem a pakliba, aztán kiszórom az ágyamra. No, kicsim, melyik volt a szádban? És kikeresi a piros ászt!”

A korábbi csapattárs, az olimpiai ezüstérmes Dunai III Ede – „aki évekig mögöttem söprögetett, hú, de jó futballista volt” – fia könyvet írt róla három éve. „Miután ide kerültem, körülbelül az tartott életben, mert a kis Ede rengeteg könyvbemutatót, dedikálást szervezett, szervez a mai napig.”

Ezeket a társas eseményeket várja, meg a bajnoki rajtot.

Vágom a szalagot, mert a klubtól kaptam jegyet a VIP-be. Ede rendre értem jön, és kivisz a meccsre. Ez jó, mert ott is van egy kis forgás, pörgés. Meg azok a ritka pillanatok is feldobnak, amikor egy-egy szurkoló, haver, korábbi csapattárs bejön hozzám.

Például Trapp Jani, az üveges haverja, aki szintén minden héten meglátogatja. „Megkérdezi, Schumikám, mire van szükséged, és már hozza is, ami kell. Bánka Gyula és a barátnőm, Krasznai Kati is rendszeresen betér ide. Ők visznek színt az életembe. De azt nem szeretem, ha valaki megígéri, aztán csak várok, várok, mégsem jön. Inkább ne mondjon semmit.”

Más terve nincs. „Csak ennél rosszabb már ne legyen.”

Szajki Bálint / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!