„Dzsudzsák Balázst három év után újra behívtam a keretbe erre az egy mérkőzésre. Szeretném leszögezni: a meghívót azért kapta Balázs, mert nagyon sokat tett a válogatottért, és szeretnénk őt méltóképpen elbúcsúztatni. Száznyolc mérkőzést játszott eddig, azt nem adják ajándékba. Nagyon tisztelem őt azért, amit letett az asztalra címeres mezben, így megérdemel egy búcsúmérkőzést a szövetségtől és a közönségtől.
Nem szívességet teszek neki azzal, hogy meghívom, hanem kifejezem iránta a tiszteletem
– idézte a magyar-görög meccs hivatalos műsorfüzete Marco Rossit, a magyar csapat szövetségi kapitányát.
Azon a napon, amelyen Katarban kezdetét vette minden idők legzűrösebb előéletű focivébéje, a magyar drukkerek az utóbbi másfél évtized talán legellentmondásosabb megítélésű játékosától búcsúztak. Dzsudzsák utolsó válogatottbeli fellépése egycsapásra izgalmas színezetet adott az évzáró meccsnek, még ha az ellenféltől nem is jöttünk lázba: tegye fel a kezét az a focidrukker, aki napjainkban legalább 3-4 görög spílert meg tud nevezni? Na, ugye.
Így viszont lehetett jókat vitatkozni azon, hogy a korábban Dzsudzsákot évekig jegelő Rossi miért gondolta meg magát, és azon, hogy kinek is az ötlete volt a búcsúmeccs. A kommenteket elnézve sokaknak szúrta a szemét, hogy a csapatkapitány a görögök elleni meccsel hagyta le az addig vele holtversenyben álló Király Gábort, és lett az örökranglista egyedüli éllovasa, pedig a mackónadrágos kapusnak is volt búcsúmérkőzése, 2016-ban a svédek ellen szerepelt utoljára a válogatottban (és alighogy lesétált a közönség ünneplése közepette, a helyére érkező Megyeri Balázs egyből gólt kapott szabadrúgásból, végül a svédek 2-0-ra nyertek).
Dzsudzsák miatt egy ország ült le holland bajnokikat nézni, amikor a DVSC-t kinőve a PSV-hez igazolt 2,5 millió euróért, és amikor az eindhoveniek két pazar góljának, valamint egy gólpasszának köszönhetően verték 2009 augusztusában az Ajaxot, a többség azt vizionálta, ő lesz az a magyar játékos, aki világsztárrá növi ki magát.
Ehhez képest Dzsudzsák úgy fejezi majd be a karrierjét, hogy egyetlen percet sem játszott az öt nagy európai topligában.
A meccsre menet a stadionnál lévő metrómegállónál két középiskolás srácot arról kérdeztem, mi ugrik be nekik elsőként, ha Dzsudzsák kerül szóba.
„Jó játékos, de elpazarolta a tehetségét. Persze az ő döntése volt, hogy hova igazol. Az elmúlt években nem hiányzott a válogatottból, és Rossi jól teszi, hogy próbálja beépíteni a fiatalokat” – magyarázta Zoli és Gergő, akik tanáraikkal és osztálytársaikkal érkeztek a találkozóra.
Egy másik társaság tagjai Dzsudzsák csapatkapitányi szerepét, harcos mentalitását emelték ki, és szóba került a 2016-os Eb-n a portugálok elleni két gólja is. Azt mi tesszük hozzá, hogy az a két gól is pontosan leképzte a Dzsudzsák-jelenséget, voltak, akik később, amikor épp nem volt jó passzban a válogatott, amiatt is megtalálták a szélsőt, hogy „jó, jó, lőtt két gólt, de hát mindkettő megpattanós volt”.
Ábel, az imént említett társaság hangadója más véleményen volt, ő maximálisan tiszteli Dzsudzsákot azért, amit és ahogy a magyar válogatottért tett:
Amikor a PSV-korszakban láttam őt játszani, meg voltam győződve arról, hogy a Premier League-ben köt ki. Ezért is volt számomra komoly csalódás, amikor Hollandiából az Anzsihoz igazolt. Igazi vezér volt, és nagyon becsültem, amikor az Andorra elleni vereség után is kiállt nyilatkozni, felvállalva az érzelmeit.
Szerintem nincs szó arról, hogy Rossira rászóltak volna, hogy be kell hívnia Dzsudzsákot még egyszer utoljára, egyszerűen ez egy gesztus az olasz edző részéről. De elismerem, három év után fura lesz Dzsudzsákot újra válogatott mezben látni, viszont őt ismerve biztos nagyon hajtani fog, hogy gólt szerezzen” – jósolta Ábel, azt is megpendítve, hogy Rossitól kiváltó döntés volt megtenni Szoboszlait csapatkapitánynak.
Egy korábbi csapattársam most debütált, először látogatott ki válogatott meccsre, rá is csodálkozott, hogy mekkora tömeg verődött össze a Puskás Arénánál ezen a zimankós vasárnap estén.
„Dzsudzsák miatt jöttek ennyien?” – kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna, gyorsan hozzátette, az elmúlt két év eredményei után nem csodálkozik, hogy egy barátságos meccsre is kilátogat 55 ezer néző. Aztán a búcsúzó csapatkapitány pályaívét ecsetelve úgy fogalmazott, szerinte nem futott be olyan karriert, mint Gera Zoltán, aki meg tudott ragadni a Premier League-ben és Európa Liga-döntőn is szerepelt. „De a válogatottban húzóember volt, és mindig odatette magát” – hangzott a végszó, mielőtt elköszönt, hogy megkeressék a C szektort.
„Milyen meccs van a Puskásban? A nagy dugó miatt pórul jártam hazafelé” – érdeklődött egy kedves barát háromnegyedórával a kezdés előtt. Miután felvilágosítottam, visszakérdeztem, mi jut eszébe először az este ünnepeltjéről.
„Az, hogy a nemzetközi karrierje klubszinten szólhatott volna sokkal nagyobbat, ha a PSV-től nem igazol el az oroszokhoz, vagy nem oda megy” – jött a reakció.
A legkarcosabb véleményt a 20 év körüli Mátyás nevű drukker osztotta meg a meccs előtt, aki azt mondta, a játékos neve hallatán az villant be neki, hogy a pénzt választotta:
Az én olvasatomban ez nem etikus megoldás. Láttuk, mit művelt a PSV-ben, lett volna lehetősége fejlődni, így viszont nem hozta ki magából a maximumot. Mondom ezt úgy, hogy abszolút kedvelem őt mint játékost, és a válogatottban teljesen rendben volt, ahogy teljesített
A stadionba érve gyorsan kiderült, hogy a válogatott meccsein a szurkolást koordináló Carpathian Brigade külön készült a vezérszurkolókkal jó viszonyt ápoló Dzsudzsák utolsó fellépésére. A transzparensen szereplő felirat csak a kezdőrúgás előtt vált teljesen láthatóvá: „2014 Bukarest,2016 Lyon – Köszönjük az életre szóló gólörömöket” – utalt a Carpathian Brigade a románok elleni, döntetlent jelentő szabadrúgásgólra, valamint a már említett, Cristiano Ronaldóék elleni duplára a franciaországi Eb-n.
Ott voltam mindkét helyszínen, Bukarestben szinte kézzelfogható volt a hazaiak által a magyarokra zudított gyűlölet, ezért is volt olyan euforikus Dzsudzsák gólja, a portugálok elleni két találat pedig a másik véglet, amikor az ember csak felült arra a hullámra, amit az osztrákok elleni győzelem indított, és élvezte azt a hihetetlen állapotot, ami egy korunkbeli magyar szurkolónak addig nem nagyon adatott meg.
Dzsudzsák előre jelezte, hogy érzelmileg nagyon meg fogja érinteni a meccs, és a Himnuszt hallgatva a sírással küzdött, de jobban tartotta magát, mint néhány héttel ezelőtt barátja, a válogatottól szintén elköszönő Szalai Ádám. Rossi azt mondta, Dzsudzsák a tízes poszton kap majd szerepet, de időnként szinte teljesen kihúzódott a jobb szélre, és volt olyan is, hogy mélyen visszalépett a saját térfelére labdáért.
Az 5. percben a 16-os környékén kapott labdát, és jobbal már lőtt is, de a két görög alkotta alkalmi falanxban elakadt a labda. Legközelebb a 13. percben került újra az események középpontjába, amikor Botka felpassza után egy vendégjátékos hátulról alaposan odapakolt neki. A Carpathian Brigade megpróbálta a szokásos, oda-vissza éneklős Hajrá, magyarok! mintájára Dzsudzsák nevét is beleüvölteni az estébe, de a másik oldal elég lassan kapcsolt, hogy mi is a feladata, míg végül negyedik-ötödik kísérletre egész jól összeállt a kórus.
Az első jól felépített támadásunk végén Styles passzát Sallai lőtte be, Dzsudzsáknak itt csak annyi szerep jutott, hogy elsők között ért az arccsonttörése és szemsérülése miatt maszkban játszó freiburgi légióshoz. A 28. percben eljöhetett volna az újdonsült rekorder nagy pillanata, ám a görög kapusnak nem szóltak, hogy ez egy ünnepi alkalom, és vetődve odaért a jobb sarok felé közelítő Dzsudzsák-löketre.
Hogy Dzsudzsák szeret odaállni a pontrúgásokhoz, az nem nóvum, az viszont újszerű élményként hatott, hogy az első félidőben egy nagy bedobással is jelentkezett, igaz, a görög légvédelem elhárította a veszélyt. Az első félidőre még egy nem igazán precíz, valamint egy egészen ígéretes beadásra futja a kapitánytól, utóbbira Sallai érkezett a legjobbkor, de Pasalikisu védeni tudott a rövid saroknál.
A Dzsudzsák-korszak az 53. percben ért véget, ekkor hozta be Ádám Martint Rossi a csapatkapitány helyére, aki nem sétált le a pályáról, hanem még kiélvezte a pillanatot, és tett egy fél tiszteletkört, amibe belefért szurkolókkal pacsizás, valamint ölelkezés az ellenfél edzőjével, Gus Poyettel. Innentől maradt a szurkolás, hogy győztes legyen a búcsú, de úgy tűnt, a tizenegyesből egyenlítő görögök belerondítanak a képbe. Jött azonban egy csere a hosszabbításban, és Kalmár szabadrúgásból nagyon becsapta a görög kapust, megírva ezzel a tökéletes befejezést.
A lefújás után Szoboszlai rohant oda elsőnek Kalmárhoz, de a kabátjától megváló Dzsudzsák – aki időközben visszakapta a csapatkapitányi karszalagot – is alaposan megszeretgette a gólszerzőt. Ahogy nemrég Szalai, úgy most Dzsudzsák is kiment a vezérszurkolók közé, hogy onnan mondjon köszönetet a közösen töltött évekért, majd lehúzott egy kupica pálinkát is.
Köszönöm a közönségnek, ahogy fogadtak, a transzparenst, a pálinkát is, jó erős barack volt, ahogyan azt megbeszéltük
– nyilatkozta Dzsudzsák.
„Fura volt, hogy meghívták, de nem lógott ki lefelé, szerintem jól játszott, és amit a válogatottért tett, amiatt megérdemelte, hogy kapjon még egy meccset. Ha el kellett őt engedni, akkor jobb, hogy egy barátságos meccsen búcsúzott, és nem egy olyanon, ahol valódi tét is van” – mondta egy szurkoló már a 7-es buszon hazafelé.
Egy, az utánpótlásban dolgozó fociedző viszont épp a másik álláspontot képviselte, ő azt mondta, nem hisz a búcsúmeccsekben, mert a válogatottban a mindenkori legjobbaknak kellene szerepelniük szerinte. „Ha alapból már nem férne be, akkor ne játsszon” – érvelt.
