Vasárnap óta a negyedik olyan aktív, Magyarországon született labdarúgó, aki a világ egyik legerősebb bajnokságában, a Bundesligában lépett pályára? Mit érez?
Két dolog ugrik be. Az biztos, ha valaki azt mondja nekem a koreai kaland után, hogy hamarosan a német első osztályban lépek pályára, alighanem kiröhögöm. Másrészt elég aprócska lépésnek tűnhet ez, mert nem kezdőként, hanem a 93. percben Sebastian Polter helyére érkeztem, és a hátralévő alig két perc alatt tán labdához sem értem. Ennek ellenére rettentően sokat jelentenek ezek pillanatok. Talán igazolta, hogy nem feltétlenül hoztam rossz döntéseket a karrierem során.
Két megközelítése lehet e két percnek. A negatív: a Fürth elleni 1-0-ra megnyert szombati bajnokin időhúzó cserekének dobta be Thomas Reis. A pozitív: az edző ilyenkor azt a játékost küldi pályára, aki ugyan kevesebb lehetőséget kap, de akinek elismeri a munkáját, ezért motivációs szándékkal inkább jutalmazni akarja. Melyik vonatkozik önre?
Aki negatívan akarja nézni, az úgyis az elsőt szajkózza. Az elmúlt egy évet belülről megélve nekem ez inkább jutalom volt. A kemény munkámnak szóló ajándék. Az edző látja, hogy nem adtam fel, a múlt héten is többször odajött, biztatott. Ebből a kommunikációból már éreztem, hogy számol velem a hétvégén. Persze az ember ilyenkor azt reméli, hogy kicsit több időt kap, és akár góllal debütálhat, de a győztes meccsen való két percet is simán előre aláírom.
A Transfermarkt tizenkét bochumi játékost tart nyilván támadóként, köztük öt centert. Nem kicsi a verseny.
Azzal, hogy mostanában első számú centerként a nyáron érkezett Polter kap bizalmat, már a B és a C opcióért is nagy a harc, hogy az ember keretbe kerülhessen.
Tizenegy klubban fordult meg eddigi karrierje során, tehát ritka kanyargós pályafutás vezetett ehhez a jutalomhoz. Veszprémben kezdődött minden, aztán 2012-ben hatalmasat ugrott: 18 évesen az anyaklubjától költözött a világ egyik legerősebb, de taktikai szempontból tán a legnehezebb bajnokságába, a Serie A-ba, azon belül is Nápolyba. Nem érezte hiányát, hogy itthon akadémia közelében sem járt?
Rugovics Vendel vezetésével kiváló munka folyt Veszprémben. Odafigyeltek rám, egyénileg is képeztek, bár többször hívtak, de sosem éreztem, hogy a fejlődésem érdekében akadémiához kellene szerződnöm. Meglehet, ha elcsábulok, nem mutatkozhattam volna be 16 évesen az NB III-ban, majd az NB II-ben (utóbbiban 17 évesen), fél szezon után nem harcolhattam volna kilenc találattal a gólkirályi címért. Ezt követően küldött a Nápoly Vörösbaranyi József menedzseremnek és édesapámnak is jegyet, hogy nézzük meg, hol kellene folytatnom a pályafutásomat. Nyilván tudták, mit vált ki egy fiatalból, amikor bemutatják Cavaninak, Hamsíknak, amikor kiviszik egy teltházas Napoli-Inter rangadóra. Erre nehezen mond az ember nemet.
Mégsem sikerült a bemutatkozás a Serie A-ban. Miért nem?
Irdatlan nagy a konkurenciaharc ezen a szinten. Fiatal is voltam, a klasszikus kilences pedig nem a gyerekek posztja. Fizikailag, taktikailag is meg kell érni arra, hogy folyamatosan két védővel a nyakadon harcolj a labdáért, vagy érkezz ütemben mindenkit megelőzve a beadásra. Olaszországban végképp. Emlékszem, végignéztem a Serie A-s és B-s kereteket, azt láttam, a csapatok jobbára 28–30 éves vagy még rutinosabb centereket alkalmaznak. Mondtam is magamban, „hú, még nagyon messze van, mire én is ennyi idős leszek”. Ennek ellenére közel álltam ott is a debütáláshoz, mégpedig 2013-ban Rafa Benitez első bajnoki meccsén.
Bár ez így utólag úgy nézhet ki, mint egy kivénhedt futballista kocsmasztorija a „majdnem megvalósult álomról”, ettől még tény, azon a héten jelezték, hogy kerettag leszek, de a vasárnapi bajnoki előtti szombati Primavera-meccsen megsérültem. Más ült le a padra helyettem. Aztán elkezdődött a kölcsönadós kacskaringóm.
Azok nem sikerültek valami jól.
Tény. Talán az utolsónál, az FC Südtirolnál alkottam maradandót, ahova ugyanaz az edző, Adolfo Sormani hívott, aki kinézett a Napoli számára. Ragaszkodott hozzám, vele meg volt a kémia a Napoli 2-ben is, Tirolban is. Itt jöttek egyedül a gólok, a jó játék. Ez is mutatja, a labdarúgó számára mennyire fontos a bizalom.
Ha végre jól érezte magát, miért tért mégis haza?
Vörösbaranyi Józseffel azt beszéltük meg, inkább lépjek hátra egy-két szintet és úgy építsem magam újra. Ezért igazoltam Diósgyőrbe.
Ahova először 2015 nyarán a Napoli adta kölcsönbe, aztán a Transfermarkt adatai szerint egy év elteltével szerény 150 ezer euróért a St. Truiden kivásárolta az olasz szerződéséből, mégsem játszott egy percet sem a belga első osztályban. Helyette újra a DVTK, majd 2017 júniusától az Újpest labdarúgója lett.
St. Truidenben nulla meccs, nulla gól, nulla perc a statisztikám. Nemhogy nem játszottam, edzeni sem edzettem egy percet sem ott.
Konkrétan nem is jártam Belgiumban.
Csak a papírmunkáról szólt minden, hogy az Újpest megszerezhessen, hiszen 2016-ban még az UEFA-büntetésüket töltötték, nem igazolhattak labdarúgót. A klubtulajdonos, Roderick Douchatelet abban bízott, hogy azon a nyáron elengedik az utolsó év tilalmat, vagy ha nem is, legalább kölcsönbe vehetnek majd labdarúgót, de nem így lett. Ezért végül a család másik futballérdekeltsége vásárolt meg, amely rögtön kölcsönadott újra a Diósgyőrnek.
Magyarországon különösen az újpesti első két évében remek statisztikát ért el. A Megyeri úton 2017–2020 között 71 meccsen 32 gólt szerzett. Hogyan ítéli meg azt az időszakot és Nebojsa Vignjevic edzőt?
A karrierem legjobb időszaka volt, ami az eredményeket illeti. Harmadikok lettünk, kupát nyertem lila-fehérben. Ezt nagyrészt Vignjevic mester taktikájának köszönhettem, aki taktikában mindig is ragaszkodott a klasszikus kilenceshez. Nem várta el, hogy visszalépkedjek, csak azt, hogy zavarjam a védőket a labdakihozatalban és érkezzek a beadásokra. Ez feküdt nekem. Azóta itthon számos újságcikk született arról, hogy nem egyszerű dolog emberileg együtt dolgozni a szerb edzővel. Vignjevic maga is többször elismerte, hogy a játékosoknak meg kell szokniuk a sajátos kommunikációját. Számos labdarúgójával került hosszabb-rövidebb ideig összetűzésbe, a második év végétől akadtak nekem is nehezebb periódusaim ezen a téren, de tény: az, hogy ennyi gólt szereztem, és így ment a csapatnak, az neki is köszönhető.
Az Újpest két év után mégis kölcsönadta a dél-koreai Puszan IParknak a másodosztályba. Ugyan a siker ide is követte, hiszen tizenhárom góllal járult hozzá csapata feljutásához az első osztályba, két kérdés mégis felmerül az emberben. Az egyik: ha ennyire jól megy valakinek, akkor az edzője miért nem ragaszkodik hozzá, a klubja miért adja kölcsön? A másik: nem érezte visszalépésnek a koreai kalandot?
Nem akartak engem elküldeni, én éreztem úgy, hogy a két jó szezonnak hála itt az idő, változtatni szeretnék, talán jön egy komolyabb ajánlat. Ezt jeleztem a klub felé. Az Újpest eközben leigazolta az elefántcsontparti Traorét, nyilvánvalóvá vált, hogy két center nem tud egyszerre játszani. Douchatelet elnök úr nyilván úgy gondolkodott, hogyha ott tart, később már nem tud értékesíteni, hiszen lejár a szerződésem. Miközben értem csak nem érkezett meg az álomajánlat, mindenki jól járt az üzlettel, mert a koreai klubom kölcsönadási díjat fizetett értem.
Ez azt is jelenti, hogy anyagilag jobban megéri a koreai másodosztályban futballozni, mint az NB I-es Újpestben?
Persze. Mondjuk, azt nem tudom, hogy ez általánosságban elmondható-e, de ahova én mentem, az egy nagy múltú klub, tele olyan szponzorokkal, mint a Hyundai vagy a IPark, és korábban bajnokságot, ázsiai BL-t is nyertek. Kifejezetten feljutási céllal igazoltak le, megtisztelő volt, hogy ebben tőlem vártak segítséget, és 13 gólommal talán sikerült is helytállnom.
Ennek köszönhette a németországi megkeresést?
Nem tudom megválaszolni, mert fél évet játszottam még Újpesten a koreai kaland után. Az biztos, a három, gólokban is erős év ártani nem ártott abban, hogy a Bochum végül a rengeteg támadó közül, akiket megnézett, a sokadik szűkítési kör után engem választott 2020 szeptemberében. Meglehet, az is sokat nyomott a latban, hogy a már kialakult keretükhöz ingyen szerezhettek meg a Covid-válság kirobbanása után.
A Bundesliga 2-ben tizennégy meccsen játszott, amelyeken a 297 játékperc azt mutatja, többnyire csereként jutott szóhoz. Azaz nyilvánvalóan kiegészítő játékosként vették meg, a feljutásban két góljával mégis komoly szerepet vállalt.
Tavaly edzői döntés miatt egyszer sem szorultam ki a keretből. Kétszer kezdő is voltam, sokszor beszálltam. Egy futballista mindig többet szeretne játszani, de semmiért nem cserélném el azt a szezont, amely végén újra bajnok lettem és osztályt léphettem, a csapatommal feljuthattam a Bundesligába.
Igazak a hírek, hogy a Bochum sportigazgatója és edzői stábja kifejezetten ragaszkodott a maradásához?
Még januárban jött egy komoly ajánlat értem a DVTK-tól, kivásároltak volna a szerződésemből. Akkor pont sérült voltam, kevesebbet játszottam, úgy éreztem, lehet, jól jönne a váltás. Jeleztem feléjük a megkeresést és a szándékot, hogy mennék. Mivel én kértem, eleinte úgy tűnt, hogy elengednek, de aztán
az edző és a sportigazgató is egyértelműen jelezte, a pénz helyett inkább ragaszkodnak hozzám. Iszonyatosan jó érzés volt, hogy a Bundesliga 2 bajnokesélyes csapata így vélekedik rólam, ezért gyorsan rövidre is zártuk a kérdést.
Nyáron sem került szóba az eligazolásom. Mielőtt elmentünk nyaralni, leültünk beszélgetni a jövőről, és akkor is egyértelműen jelezték, jó játékosnak, fontos láncszemnek tartanak a gépezetben, ezért ragaszkodnak ahhoz, hogy szerződésem végéig, 2022 nyaráig segítsem a csapatot.
Milyen érdekes az élet: ha januárban köti az ebet a karóhoz, meglehet, a DVTK-val kiesik, és most az NB II-ben újra a feljutásért küzdhetne. Ehhez képest bajnok lett, szombaton pedig debütált a Bundesligában. Elgondolkozott már azon, milyen apróságokon múlik egy játékos karrierje?
El bizony. Abban Vörösbaranyi Józsinak, a családomnak és páromnak, Rellának is komoly szerepe volt, hogy januárban nem cselekedtem érzelemből, nem csalódottságból hoztam döntést, hiszen olyan jó helyen vagyok, ahol nem csak a 13.-14. játékost, de a 24.-et is megbecsülik. Szerencsére hallgattam rájuk. Ezért tudom elmondani, hogy Bundesliga-játékos vagyok.
Négy ország futballkultúrájának ismeretében mit tud ajánlani egy fiatal, mondjuk 20 éves magyar támadónak, mire figyeljen a karrierje során, kiváltképp, amikor döntéshelyzetbe kerül?
Hú, azt hiszem ez a legnehezebb kérdés, amit valaha feltettek nekem.
Ami a legfontosabb: ha meghoztál egy döntést, akkor onnan kezdve sose nézz vissza, sose tedd fel a kérdést, mi lett volna, ha?
Édesapám tanította meg azt nekem, hogy a futballban csak előre van, az aláírás pillanatától csak arra szabad koncentrálni, hogy a száz százalékot kihozd magadból edzésen és a mérkőzéseken is. Ez a legfontosabb. A második: sosem pörgettem a labdát a fülemen, sosem cseleztem ki öt embert, csak annak köszönhetően juthattam el a Bundesligába, hogy száz százalékig a futballra figyelek, küzdök, hajtok. Nyilván sokszor szerencse is kell, de a kemény munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Végül: sose engedd, hogy bármi és bárki bárhogyan is befolyásolja a magadba vetett hitet, rombolja az önbizalmadat. Ezt nekem sem sikerült száz százalékban elsajátítanom, jó úton haladok, de még dolgozom rajta.
Miért nem?
Mi magyarok valahogy úgy vagyunk kódolva, hogy
először a hibát keressük, azt is vesszük észre, azt emeljük ki. Ezért a magyar labdarúgó hajlamos már az első hiba után lehajtani a fejét, megbújni a meccsen. Ehhez képest a külföldön nevelkedő játékosnak fel sem tűnik, hogy hibázik. Ha egymás után hármat rossz helyre passzol, egy másodperc múlva újra kéri, és simán megpróbálja a biciklicselt vagy a lövést 25-ről.
Mi ennek az oka?
Sokat gondolkoztam ezen is, hiszen én is ilyen típus voltam, tán vagyok is kicsit. Ha nem szól hozzám az edzőm, elmegy az önbizalmam. Horváth Brigitta veszprémi mentáltréner segítségével sokat dolgoztam, dolgozom ennek a tulajdonságomnak az átformálásán. Talán elmondhatom, az utolsó másfél évben megerősödtem ezen a téren, és ezt talán másoknak is bizonyítottam. Már látom, külföldön a foci arról szól, ha százból egyszer jön be valami, de azzal a meccset döntöd el, akkor arról szólnak a hírek, nem a másik 99-ről. Aki futballkarrierről álmodik, annak érdemes már 16–17 éves korában elkezdeni ezen dolgozni. Nem beteg az a labdarúgó, aki pszichológushoz fordul, sokkal inkább megedzi magát, előnyére válik később, ha fejben, mentalitásban erősebb, mint a többiek. Mert minimálisak a különbségek. A karrier, a siker és a kudarc közti különbség sok esetben csak ezen múlik.
Többször volt U-válogatott, a felnőtt közelébe eddig mégsem került. Holott mostanában Marco Rossi folyamatosan azt hangoztatja, nincs Magyarországon olyan típusú csatár, aki a sérült Szalai Ádámot pótolni tudja a kilences pozícióban. Egy korábbi podcastunkban felvetettük: lehet itthon nincs, de Németországban játszik egy hasonló karakter – jelesül ön –, aki, bár kevés játékpercet kap, mégiscsak egy Bundesliga-csapatban készül hétről hétre, és mivel Szalai is rendre kapott meghívót, amikor hónapokig a lelátón ült, tán kaphatna meghívót Novothny Soma is. Jólesne, ha Marco Rossi legalább a bő keretbe meginvitálná?
Én is hallottam ezeket a híreket, de mindig a mester döntése, hogy kit hív meg, kivel képzeli el azt a játékot, amit szeretne viszont látni a pályán. A gondolatait, a véleményét csak úgy tudom befolyásolni, ha Németországban kihajtom magam, és minél több játékpercet töltök a pályán. Akkor talán felfigyelnek rám. Nyilván életem legnagyobb álma teljesülne, ha egyszer meghívó érkezne e nevemre.
Bochumban van remény a több játékpercre?
Most, hogy én voltam a keretben, nem pedig Silvére Ganvoula, ráadásul beálltam, azt érzem, talán egy fokot feljebb léptem a képzeletbeli ranglétrán. De éreztem már így, aztán mégis visszaléptem. A futball ugyanis kiszámíthatatlan hullámvasút, ezért nem merek kijelenteni semmit. Egyet tudok, a bajnokság végéig minél több időt szeretnék a pályán tölteni, szeretném megszerezni az első Bundesliga-gólomat, és a Bochummal bent szeretnék maradni a német első osztályban.
