Világbajnoki döntőben kétféle ember állítja meg les miatt a kapu felé induló Romáriót úgy, hogy – az akkor még – partjelző nem emeli a zászlaját: a pókerjátékos és Puhl Sándor.
Csakis közülük, a legnagyobbak közül kerülhet ki olyasvalaki, akinek van elég önbizalma, igazságszeretete és bátorsága a sípba fújni, amikor lendületből közlekednek villámgyors futballisták a pályán, a segítő pedig vonalban van, és onnan, a legjobb pozícióból nézi, hogy a labda elrúgásának pillanatában közelebb van-e a támadójátékos az ellenfél kapuvonalához, mint az utolsó előtti védőjátékos, hogy szaknyelven beszéljünk kicsit a lesről.
Tengelyből, vb-döntős tempó mellett felülbírálni a vonalban helyezkedő kollégát nem egészen nyilvánvaló helyzetben alapvetően tehát őrültség.
Elvégre a világbajnoki döntő olyan négyévente megrendezett kulturális és szórakoztatóipari csúcsesemény, amin nemzetek történelme, identitása, világikonok karrierje, milliárdnyi dollár egyaránt szerepel a tétlapon. Amikor egy játékvezető ilyen meccs kulcspillanatában felülbírálja az asszisztensét, minden felelősséget magára vesz egy olyan helyzetben, amikor alapvetően nem neki kell döntenie.
A végén persze úgyis ő fúj a sípba, de van valaki, akinek az a dolga, hogy ezt a döntést előkészítse, azaz megoszlik a teher. Amikor Puhl belefújt a sípba, minden nyomást, terhet, következményt magára vett.
Ha téved, egész életére ráég a brutális tévedés, önhittnek és őrültnek egyaránt mondják majd.
Képes volt kikapcsolni az idegrendszerét, és úgy vezetni, mint ha a járási ligában tenné. Később mesélte, hogy tényleg a kezdetek segítették: a világvégi borsodi, hevesi falvakban sokszor kellett egyedül vezetnie meccset, megszokta, hogy rossz pozícióból is jól kell látnia a leshelyzeteket, nem engedhet a koncentrációból, nem hagyatkozhat kizárólag a segítőjére.
Ott tanulta mindezt, az elfelejtett Északkelet-Magyarországon. Onnan ért a világ tetejére, a vb-döntő mellett ugyanis vezetett Bajnokok Ligája-finálét is, meg persze több mint tíz évig irányította a magyar játékvezetést. És ő lett az első bíróinfluenszer, még ha akkor nem is hívták így. A vb-döntő után ugyanis lényegében rocksztárrá vált: szerepelt például reklámokban. Az övé olyan szakma, ahol visszafogott drukkerek is hajlamosak „Mocskos csaló!” fölkiáltással köszönni, ehhez képest fölfoghatatlan volt, hogy egy bíróval hirdetnek.
Azután elemzett tévében, magyarázott szabályokat, futballszakértő is volt, a magyar futballbírók arca lett.
Nem ezért, hanem csodálatos karrierje miatt terjedtek is róla a legendák szép számmal. Én Hevesből jövök, és éppen úgy kiskamaszként vizsgáztam, mint ő, így sok rutinos kolléga rendre felhívta a figyelmet, hogy Puhl is éppen annyi idős volt, amikor… Hogy aztán már mondják is róla kedvenc történeteiket.
Az például megmaradt, amely arról szólt: Simon Tibor, a később brutálisan meggyilkolt FTC-hátvéd indulatosan indult Puhl felé az Üllői úti stadionban, mire a bíró odaszólt neki, hogy „Vigyázz, lóg a cipőfűződ!” Erre a futballista automatikusan fékezett, lenézett. A lelátóról annyi látszott, hogy megáll, lenéz, a drukkereknek úgy tetszett, békül a bíróval.
Az a tippem, hasonló sem történt. A történetek azonban nem a valóságról, hanem az üzenetről szólnak. Nem úgy történnek, hanem úgy akarjuk mondani. Itt például azt, hogy Puhl Sándorról a legtöbben azt állítják, ösztönös zsenije volt a szakmájának.
Nem miatta lettem játékvezető, de neki köszönhetem, hogy álmodtam a játékvezetésről. Az ugyanis tényleg úgy volt, hogy egy ember Emődről, aztán leginkább tőlünk, Hevesből, a világ tetejére ért. Azaz a lehetetlen lehetséges. Ez pedig még erősebbé tette dühünket, indulatainkat, ha elment egy tizenegyes Atkáron, Boldogon, Ecséden, ha elmaradt egy piros lap Abasáron, Domoszlón, Markazon. Hiszen ha sokat rontunk, nem kerülünk fel a körzeti bajnokságból a megyei kettőbe, ha nem kerülünk fel a megyei kettőbe, nem kerülhetünk fel a megyei egybe, ha nem kerülünk fel megyei egybe, nem kerülhetünk fel NB III-ba.
És az álmaink legvégén ott állt abban a rózsaszín mezben Puhl Sándor, a világ legjobb futballbírója.
Ott állt, és felülbírálta a partjelzőt iszonyatos nyomás mellett a vébédöntőben. Ott állt félelem, szorongás nélkül. Ott állt, és egy olyan világban, ahol mindenki menekül a felelősség elől, magára vette az élet minden felelősségét, igen, az életét, hiszen a világbajnoki győzelem maga az élet. Ott állt, és döntött, mert azt akarta, hogy az igazság győzzön, jó ítélet szülessen. Ezért, és csakis ezért fújta le az akciót.
Puhl Sándor meghalt, de nagyon sok síp itt maradt, és nagyon sok történetet fújnak még el róla, aki Emődről a vb-döntőig jutott. Aki mindent annak köszönhetett, hogy mindig úgy döntött, hogy igazságot tegyen.
