A Keleti pályaudvarral szemben épült MÁV-telepen, az úgynevezett „Nyolcházban” 1891. július 28-án nagy lehetett a türelmetlenség: Tóth vasúti ellenőr felesége vajúdott a ma is álló, klasszikus, nyolc sárga épületet magába ölelő bérházegyüttes egyik kis lakásában. Nem sokkal később egészséges fiúgyermeküket Tóth István Sándor Rezső néven anyakönyvezték, és keresztszülőként a szomszédjukat kérték fel.
Potykából Potya
A komaasszony is hasonló korú srácot nevelt, így a két lurkó hamarosan együtt játszott a „Nyolcház” által határolt udvaron. Mivel Istvánnak hívták mindkettőt, ki kellett találjanak valamilyen megkülönböztető becenevet. A családi legendárium szerint Tóthék Istvánkájára dundi, tükörpontyra hajazó kerekded alkata okán ragasztotta rá keresztanyja a Potyka nevet.
A Potyka annyira szájára állt mindenkinek, hogy nem csak a család, a komplett „Nyolcház”, de még a környékről egybegyűlő, az udvaron egész áldott napon át rongylabdát kergető srácok is így szólították. Hogy a Potykából idővel azért lett Potya, mert a csatárvérű gyerek olykor a kapuba állva bekapott egy-két potyagólt, vagy csak szimplán az egyszerűbb kiejtés miatt kopott ki a k-betű a becenevéből, az tán mellékes is. A lényeg, hogy 1904. június 29-én a Budapest TC ifjúsági csapatával Tóth-Potya lejátszotta első hivatalos mérkőzését.
A századforduló előtt és után a sportolni vágyó polgárok egyre másra hozták létre az egyesületeket. Elsőként 1875-ben alakult meg a Magyar Atlétikai Club, majd a BTC és az Újpest 1885-ben, míg 1899. május 3-án a „Tizenegyek bandája” megalapította a Ferencvárost. Tóth-Potyáék úgy érezhették, ebből a nagy sportkör-alakítási lázból nem maradhatnak ki. 1906. júniusában, még a 15. születésnapja előtt több társával együtt kiváltak az első két hivatalos magyar bajnoki címet elnyerő BTC-ből (1901, 1902), és saját egyesületet alapítottak Nemzeti Sport Club néven.
Ekkorra már annyi klub létezett, hogy az NSC csak a másodosztályban indulhatott. A második bajnoki évad végén mindjárt az élen végeztek, ezzel 1909 nyarán feljutottak az első osztályba, ahol az első év végén bronzérmes pozícióban zártak.
A kor Thomas Müllere
Tóth-Potya még nem töltötte be a tizenhetet, de már városszerte híre ment a sokat mozgó, jól cselező, minkét lábbal remekül passzoló és lövő csatárnak. Futtából és állított helyzetből is tökéletes technikával rúgott, csodájára jártak bombáinak és csavart lövéseinek. Többek között azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy bármelyik oldalról is legyen a sarokrúgás, a labdát simán becsavarta a kapuba. Mivel a korabeli szabályok érvénytelenítették azt a szögletből szerzett gólt, amelybe a rúgón kívül más nem ért bele, ezért meccsen ezt az erényét nem feltétlenül használhatta ki.
Arra viszont mindez elégnek bizonyult, hogy Minder Frigyes felfigyeljen a támadósor bármelyik posztján bevethető csatárra, lévén a szövetségi kapitány 1909. május 29-én csapatba jelölte az angolok ellen a zuglói Millenárison 4-2-re elvesztett mérkőzésen.
Az igazi áttörést azonban az 1912-es év hozta el Tóth-Potya számára. Ekkor igazolta le a kor legnépszerűbb csapata, az akkor már hétszeres bajnok Ferencváros, illetve nem sokkal a klubváltást követően második válogatott találkozóján, a norvégok ellen 6-0-ra megnyert olimpiai felkészülési meccs 31. percében meglőtte első gólját is a nemzeti tizenegyben. Herczog Ede a keret tagjaként kivitte Stockholmba, de se a britek, se a németek, se az osztrákok ellen nem jutott szóhoz, igaz, ettől még olimpiai ötödik helyezettnek vallhatta magát.
A 19. század végén, a 20. elején a klubok alulról szerveződtek. A futball sem számított professzionális sportnak, a tehetősebb polgárok, az iparosok, de a szurkolók is inkább közösségi tevékenységként tekintettek rá. Az edzéseket, meccseket követően a játékosok ottmaradtak a pályán, ettek, ittak, beszélgettek a közönséggel. A csapatból és annak szimpatizánsai közül mindenki azt tett hozzá a működéséhez, amihez értett. A tehetősebb pénzzel segített, az ács kerítést épített, a vizes a zuhanyzót szerelte. A Fradi Soroksár úti pályáján például kezdetben jobb híján a szabad ég alatt alakították ki a tusolót. A fradistáknak Gráf, a pékmester szállított minden edzésre és a meccseket követő összejövetelekre sóskiflit, zsömlét, kenyeret, ezért hívták abban az időben őket „sóskiflis” csapatnak. Az összefogás, együtt lélegzés, együtt gondolkodás jellemezte a klubok zömét, de a Ferencvárost már akkor is a többiek fölé emelte az erős kohézió.
A játékosok sem a futballból éltek – bár részesülhettek a közönségbevételből –, mindegyiküknek volt polgári hivatása. Tóth-Potya, aki játékosként 1912-26 között szolgálta a Ferencvárost, a Műszaki Egyetemen gépészmérnöknek tanult, mozigépész-képesítéssel is rendelkezett, és hobbiból még zenével is foglalkozott.
Univerzális csatárnak számított. Hihetetlen erőnlétének köszönhetően rengeteget futott, nem ragaszkodott különösebben a posztjához, a „kor Thomas Müllereként” mindenhol feltűnt. Tizennégy év alatt a klub színeiben összesen 386 mérkőzésen szerepelt (197 bajnoki, 132 nemzetközi, 65 hazai), ezeken összesen 147 gólt szerzett, kétszeres Magyar Kupa-győztes (1913, 1922) és kétszeres magyar bajnok (1913, 1926). Az első fradista idénye végén mindkét címből begyűjtött egyet-egyet, majd ahogy mindenkinek, a világháború neki is megtörte a labdarúgó pályafutását. Az 1914/15-ös bajnokság félbeszakadt, míg az 1915/16-os teljes egészében elmaradt. Tóth-Potya István a Soroksári úti Fradi-pálya helyett a hadszíntéren találta magát, ahol tűzharcosként teljesített frontszolgálatot, és amelyről a IV. Károly király által 1916-ban alapított háborús emlékéremmel, a Károly-csapatkereszt kitüntetéssel tért haza. Ami a legfontosabb, épen, egészségesen.
A háborúban ugyanis több labdarúgó is odaveszett, vagy olyan sérülést szerzett, amellyel nem tudta folytatni a futballt. Tán a Fradit sújtotta legjobban a világégés, amely után az MTK dominálta a magyar futballt. Brüll Alfréd, a kék-fehérek legendás elnöke ráadásul még 1914-ben szerződtette az angol Jimmy Hogant, aki merőben új elképzeléssel látott munkához, és lényegében letette a dunamenti iskolaként ismert, mára teljesen feledésbe merült magyar futballstílus alapját.
A kiváló csatár iránymutatásával az MTK páratlan sikersorozatba kezdett. A klub az 1914-es győzelme után 1917-25 között további kilenc bajnoki címet nyert (Hogan az első ötben vállalt tevőleges szerepet). A Ferencváros Tóth-Potya István utolsó aktív évében állította meg a kék sorozatát, az 1925/26-os szezon végén a klubot már játékos-edzőként szolgálva került a második bajnoki aranyérem a nyakába.
Az újító edző
Hiába a mérnöki diploma, a kiváló támadó a polgári hivatás helyett inkább a pálya szélét választotta és egészen eredményes edzői karrierbe kezdett. A 20. század elejének amatőr korszakában általában még maguk közül választottak edzőt a csapatok: vagy a csapatkapitányt nevezték ki, vagy valaki más segítette a játékosokat a felkészülésben és a mérkőzéseken. A magyar labdarúgás azonban pont ebben az esztendőben, 1926-ban vált profivá, így a Fradi első hivatásos edzője a már játékos korában külföldi szakirodalmat olvasó Tóth-Potya lett. A klublegenda éjszakába nyúló önképzéssel az egyetem alatt, majd utána is pont azért tanult meg három nyelven – angol, német, olasz –, hogy megfelelő módon képezhesse magát nemcsak futballszakmai, hanem korát messze megelőzve anatómiai, erőnléti, élettani, pedagógiai, pszichológiai módszerek terén is.
Úgy gondolkozott, ha már hivatásos edző, azért kapja a fizetését, hogy mindenki másnál felkészültebb legyen, többet tudjon. Felismerte, a profi korszakban az edzői munka jelentősége pont az, hogy minden téren jelentősen többet tudjál a játékosnál, ezzel szerezzél magadnak hitelt, elismertséget, elfogadást az öltözőben. Tapasztalatait, gyakorlatait, taktikai ötleteit edzésnaplóiban rögzítette, amelyben játékosait illetően kifejezetten kritikus hangvétellel élt. Maximalizmusát jelzi, hogy korábbi csapattársáról, az Európa-klasszis Kohut Vilmosról azt írta, „körülményesen, nehézkesen fordul”. De a T-betűs csatársor – Táncos, Takács, Turai, Toldi, Kohut – többi tagját sem kímélte.
Nem korholta a játékosait, viszont reálisan ítélte meg őket annak érdekében, hogy a hiányosságok felismerésével további fejlődésre ösztönözze őket. Abban az időben az MTK-ban, a Fradiban, az Újpesten is remek spílerek kergették a labdát. Tóth-Potya viszont forradalmasította az edzésmódszereket, így a mezőny csak kullogott a Fradi után.
Mai fejjel nézve minden bizonnyal napi szinten témát szolgáltatna, ha bárki, 19-szeres válogatottsággal a háta mögött edzőként is azonnal révbe érne. Ráadásul nem is egyszer. Tóth-Potya 1926-1928 között egymást követően három évben nyert a Fradival bajnoki címet és háromszor Magyar Kupát (1927, 1928, 1942). (Szerhij Rebrov lehet a második Fradi-edző, aki idén minden bizonnyal megismétli a mesterhármas páratlan bravúrját. Rajtuk kívül Novák Dezső szerzett a Fradival edzőként három bajnoki aranyat 1981-ben, 1995- és 1996-ban)
Újításainak, felkészültségének köszönhetően a Ferencváros nemzetközi téren is sikereket ért el. A Fradi 1928-ban Közép-Európai Kupát nyert, a Rapid Wient győzte le a döntőben (7-1, 3-5, összesítésben 10-6), míg 1929-ben a klub dél-amerikai túráján ma már elképzelhetetlen diadalt aratott azzal, hogy Montevideóban 3-2-re legyőzte a világ akkori legjobb csapatának tartott Uruguay válogatottját.
Képzeljék el, milyen médiavisszhangja lenne, ha a közeljövőben végre akadna egy igazi újító, bajnoki címek terén mesterhármast elérő magyar tréner, akit aztán a Serie A egyik legeredményesebb klubja szerződtetne?
Márpedig Tóth-Potyát előbb a Triestina, majd az Internazionale alkalmazta. Az olasz edzőkollégákkal is aktív kapcsolatot tartott, eszmét cserélt, levelezett velük, 1932 nyarán Milánóból mégis hazaköltözött. Elfogadta az Újpest mecénása, Aschner Lipót ajánlatát, akivel már Fradi-edzőként is remek viszonyt ápolt. Első éve végén, 1933-ban bajnoki címet ünnepelt a Megyeri úton, a következő évben második lett a Fradi mögött.
Két újabb olaszországi, Triestinában eltöltött év után 1936-ban az újonc Elektromos FC vezetése csábította haza. A „Tromost” tanácsadóként segítette, bennmaradtak az első osztályban, mi több, második évben ötödik helyen zártak.
Tóth-Potya az életmentő
Potya 1942-ben edzőként visszatért a Fradihoz, de miután a szélsőjobboldali, fasiszta hatalom, a nyilas párt egyre durvább hatalmi eszközökkel szólt bele a sportklubok életébe, 1943 nyarán minden futballban betöltött pozíciójáról lemondott. (A nyomás odáig fajult, hogy 1944. augusztus 2-án Jaros Andor úgy lett elnök, hogy össze sem hívták az elnökséget, lényegében saját magát nevezte ki. Senki nem mert ellenkezni.)
Egzisztenciálisan nem függött a labdarúgástól, örök humanistaként pedig semmilyen szinten nem vállalt közösséget azzal a hatalommal, amely sportolókat, sportvezetőket gondolkodásuk, származásuk miatt listázott, lehetetlenített el.
Tobak Csaba, a Fradi Múzeum vezetője alapos kutatómunkájának hála ma már részleteiben ismerjük Tóth-Potya ellenálló és humanitárius cselekedeteit, lebukásának, halálának történetét. Azt követően, hogy végleg kiszállt a labdarúgásból, háttérbe vonult. Ám miután két korábbi barátja, a Royal Revue vezetői, Zsabka Kálmán és Varga Károly a segítségét kérték, nem habozott, hogy kapcsolatait felhasználva az eltiltott művészek számára üres vagy hamis igazolványokat szerezzen.
Korábbi sporttársaiból hatvanfős csoportot hozott létre, amely vezetőségébe a remek edzőn kívül bekerült Kertész Géza (egyszeres válogatott csatár), Jánosi Béla (labdarúgó, majd többek közt az Újpest edzője) és Holecska Tibor (az FTC volt titkára) is.
Tóth-Potya teljes mellszélességgel beleállt az ellenállási mozgalomba. Az Aranycsapat későbbi kapitányát, a közismerten antifasiszta, munkáspárti Sebes Gusztávot figyelmeztette, hogy tűnjön el a SAS-behívó átvétele elől. (A SAS hivatalosan a „Sürgős Azonnal Siess” rövidítése. Arról rendelkezett, hogy aki megkapta, 48 órán belül be kellett vonuljon. A népnyelv a „Siess Adolfnak Segíteni”-ként ismerte). Más politikai üldözötteknek és a zsidó állampolgároknak hamis iratokat, védleveleket, élelmet, ruházatot, pénzt, illetve átmeneti rejtekhelyet biztosított.
Ahogy duzzadt az ellenállás, úgy szélesedett a tevékenységük. A földalatti nyomdájukban a röplapok nyomtatásától, az antifasiszta propaganda terjesztésén át, egészen a szabotázs akciók megszervezéséig. Az 1944. október 15-i befuccsolt kiugrási kísérlet után már fegyvereket és lőszert is gyűjtöttek az ellenállás számára.
Közismert és köztiszteletben álló emberként az ellenállás katonai szárnyával is kiváló kapcsolatot ápolt. A csoport vezetésén túl ellenállásban betöltött szerepe akkor vált igazán meghatározóvá, miután a honvédségnél dolgozó tisztelői és barátai elintézték, hogy behívót kapjon, és tartalékos tisztként az Elektromos Művek légoltalmi raktárának a vezetője legyen. Innen kezdve szabadon mozoghatott a városban, de ami lényegesebb, katonai és légós igazolványok, iratok és egyéb eszközök felett is rendelkezett.
1944 utolsó hónapjaiban a szövetséges erők ejtőernyővel ledobták Kovács Pált. A Besztercebányán már Stephan Cora néven landoló, kiképzett kém, ellenállási szervező a hírszerzésen kívül azzal a küldetéssel érkezett, hogy mindenre kész partizáncsoportot szervezzen. Kertész Gézán keresztül kapcsolatba került a sportemberek partizáncsoportjával, így a csoportvezető Tóth-Potyával is, akik a továbbiakban „Dallam rádió” néven a szövetségesektől kapták az utasításokat, és életmentésen, az ellenállás szervezésén túl immár kifejezett katonai célú feladatokat is elláttak. A Budapest felszabadításáért folyó harcban kiemelt szerepet kapott a Pestet Budával összekötő, így a szabad mozgást biztosító hidak megmentése. A Dallam-csoport tagjai a Ferenc József, mai Szabadság hidat igyekeztek megőrizni, sajnos eredménytelenül.
Banális lebukás
Kovács az ellenállás szervezése közben olykor elmerült a pesti éjszakában. Bensőséges viszonyba került bizonyos Bényi Máriával, akinek egy nyilas tiszt, Dósa Gábor is rendszeres vendége volt. Békeidőben sem számít ritkának, de a háborús helyzetben végképp szokványos, hogy az örömlányok jelentős része csak akkor folytathatta a tevékenységét, ha besúgóként kiszolgálta a karhatalmat. Kovács alighanem túl sokat ihatott és beszélhetett a légyott alkalmával, mert másnap elfogták, kihallgatták, ezzel dőlt a dominó is, 1944. december 5-én a csoport teljes vezérkarát, illetve rajtuk kívül további húsz személyt tartóztattak le.
Tóth-Potyát, Kertészt a letartóztatás után egy héten át a Hadik laktanyában vallatták, majd december 13-án a Gestapo fegyházába kerültek. A szovjet alakulatok ekkor már elfoglalták a Sváb-hegyet. 1945. január 3-án találatot kapott a Fő utcai fegyház is, ezért előbb a Parlamentbe, majd újra Budára, a Várban található börtönbe vitték őket.
Az átszállítás közben, miközben áthaladtak a Lánchídon, az őrzésükre kirendelt tiszt mint labdarúgóedzőt, felismerte Tóth-Potyát, és odasúgta neki: „Amint átértünk Budára, nem nézek oda, ugorjon le, szaladjon, meneküljön, ahogy bír.” Az edzőlegenda visszakérdezett: „Kertész Géza is jöhet?” A tiszt a szavakat fogai közt szűrve, a fejét enyhén rázva kibökte: „Egy fogoly elvesztését még megúszom, ha többen lépnek meg, alighanem én foglalom el a maguk helyét.” Tóth-Potya lehajtotta a fejét és annyit mondott: „Kertész Géza nélkül nem megyek sehova.”
A németek 1945. január 14-18. között felrobbantották a budapesti hidakat – a Margit híd november 4-i aláaknázása közben baleset történt és az már akkor felrobbant. Február elejére már végérvényesen világossá vált, hogy a szovjet hadsereg hamarosan kiűzi a németeket. Budapest felszabadulása, avagy a biztos megmenekülés és túlélés előtt egy héttel, február 6-án reggel egy Werner Lemke nevű náci parancsnok az általa személyesen kiválasztott foglyok közül mindenféle tárgyalás és ítélet nélkül többtucatnyit kivégeztetett. Köztük a magyar futball két kiváló labdarúgóját, majd edzőjét, a háború alatt több száz zsidó és politikai elítélt megmentőjét, Tóth-Potya Istvánt és Kertész Gézát is.
Tóth Potya István neve is felkerült az embermentők márványtáblájára
Február 16-án Tóth-Potya Istvánra, a Ferencváros egykori válogatott labdarúgójára, majd rendkívül sikeres edzőjére emlékeztek a budapesti Wallenberg Emlékparkban. Az ünnepségen Kubatov Gábor, a Ferencvárosi Torna Club elnöke elmondta, Tóth-Potya olyan emberi kiválóság volt, aki azt tette, amit a sportban tanult: segítette a gyengéket, akikre a sportszerűség szabályai nem voltak érvényesek.
