AFP
Magyar foci

Nem hiányzik valakinek ez a Chile elleni válogatott győzelem?

Elvesztettünk egy győztes válogatott mérkőzést. Szerezzük vissza!

Hazánk legjobbjai 1967. december 12-én Chile A csapatával találkoztak Santiagóban. Két nap múlva a Magyar Nemzet és a Népszava Magyarország–Chile, a Népsport Magyar válogatott–Chile meccsről, a Népszabadság „Magyarország és Chile válogatottjának találkozójáról” számolt be. A minősítésben tehát minimális különbség sincs, ám az 5:4-es magyar diadallal zárult barátságos mérkőzést nem nyilvánították hivatalossá.

Itt az idő, hogy az MLSZ eljárjon az ügyben, és méltó helyére tegye a dolgot.

Annál is inkább, mert a szövetség a centenáriumán (2001-ben) hivatalossá nyilvánított – a többi közt – egy 1956-os Libanon–Magyarország mérkőzést is. Továbbá 1972 januárjában belement, hogy a Madrid–Budapest mérkőzésnek indult találkozó hivatalos válogatott meccsé lépjen elő, miután honfitársaink a Bernabeu stadionhoz vezető út plakátjairól tudták meg, hogy Espana–Hungría mérkőzést hirdetnek. A Dél-Amerikába készülő, a spanyol fővárost tranzit állomásként beiktató válogatott 1-0-ra kikapott, ami egyrészt azért szép, mert a két szövetségi kapitány két örök jó barát, Kubala László és Illovszky Rudolf volt, másrészt azért, mert Illovszky második válogatott-szakvezetői korszaka alatt addig veretlenül (öt győzelemmel és egy, a világbajnoki címvédő, a Rimet Kupát végleg elhódító brazilok elleni vállalható riói döntetlennel, 12-1-es gólkülönbséggel) menetelt a csapat.

Illovszky első periódusa sem volt akármilyen: nyolc győzelem, egy döntetlen, egy vereség. Az egyetlen „zakó” akkor következett be Lipcsében, amikor már biztos csoportelső volt az Eb-selejtezőkön a válogatott. Ám az NDK-tól 1967 októberében elszenvedett 0:1 után egy Illovszkyt nem kedvelő sportfunkcionárius elkezdte pusmogni, hogy nem kellene-e hazahozni a hét esztendeje keletnémet kapitányként tevékenykedő Sós Károlyt. Amikor ez a regnáló szakvezető fülébe jutott, Illovszky azonnal lemondott, és utóbb hiába könyörögtek neki, nem volt hajlandó megmásítani a döntését.

Amikor 1971-ben visszatért – akkor már hatalmi szóval hazarendelték, jóllehet előzőleg hivatalos engedéllyel aláírt a Zaragozához –, szinte reménytelen helyzetből az Európa-bajnokság négyes döntőjébe vezette a nemzeti együttest. Sóssal 1968-ban kiesett a csapat az Eb negyeddöntőjéből (Szovjetunió 2:0, 0:3), majd 1969-ben – megannyi ordító szakvezetői baklövés után – a marseille-i vb-pótselejtezőn bekövetkezett a páratlan kudarc (1:4 Csehszlovákia ellen), minek nyomán Magyarország válogatottja először nem utazhatott olyan világbajnokságra, amelyre benevezett.

A marseille-i megsemmisülést nem a végzetnek, hanem magunknak köszönhettük
Az irapuatói 0-6 diszkrét teadélután, egy másik vb-pótselejtezőn a jugoszlávok 7-1-es Üllői úti diadala virágcsokor, mézillat volt a csehszlovákoktól elszenvedett vereséghez képest.

Illovszky első kapitányi időszakának utolsó válogatott meccse volt a szóban forgó santiagói mérkőzés. Ezen tizenkét chilei futballista játszott azok közül, akik egy hónappal korábban, 1967. november 8-án 3:1-re legyőzték Argentína legjobbjait. Ötvenezer néző előtt a következő összeállításban fogadta a magyarokat a hazai csapat: Juan Olivares (Santiago Wanderers, 17-szeres válogatott) – Hugo Berly (Audax Italiano, 4), Alberto Quintano (Universidad de Chile, 49), Victor Adriazola (Universidad Catolica, 8; helyette Manuel Rodriguez, Union Espanola, 7), Eduardo Herrera (Santiago Wanderers, 8; helyette Humberto Cruz, Colo-Colo, 36) – Ignacio Prieto (Universidad Catolica, 26), Roberto Hodge (Universidad de Chile, 38) – Alberto Fouilloux (Universidad Catolica, 42), Carlos Reinoso (Audax Italiano, 34), Osvaldo Castro (Union La Calera, 10; helyette Nelson Torres, Palestino, 2), Leonel Sanchez (Universidad de Chile, 84). Az együttes tagjai közül Cruz, Rodriguez, Fouilloux és Sanchez már az 1962-es világbajnokságon bronzérmes chilei válogatott keretében is szerepelt, sőt utóbbi kettő a kezdő tizenegyben kapott helyet.

A magyarok a távoli túrán nélkülözték a sérült Mészöly Kálmánt, Ihász Kálmánt és Albert Flóriánt, de szintén a legelső garnitúrával vonultak fel. Az összetétel ez volt: Gelei József (Tatabánya, addig 11-szeres válogatott; helyette Tamás Gyula, Diósgyőr, 6) – Káposzta Benő (Újpest, 14), Páncsics Miklós (FTC, 1), Szűcs Lajos (FTC, 6), Sóvári Kálmán (Újpest, 17) – Mathesz Imre (Vasas, 12), Göröcs János (Újpest, 54) – Bene Ferenc (Újpest, 30), Varga Zoltán (FTC, 10), Dunai II Antal (Újpest, 0; helyette Molnár Dezső, Vasas, 8), Farkas János (Vasas, 27; helyette Rákosi Gyula, FTC, 39).

Az első félidő a magyar futball legemlékezetesebb háromnegyed óráinak egyike volt.

A hetedszer Dél-Amerikában járó Farkas fejesével, valamint Dunai lövésével negyedóra múltán 2:0-ra vezetett a magyar csapat, ám Leonel Sanchez, aki máig a chilei válogatottsági öröklista kilencedik helyén áll, szabadrúgásgóllal szépített, majd akcióból egyenlített. Farkas éles szögből megint előnyhöz juttatta hazánk fiait, aztán Reinoso egalizált, de a félidő végén Farkas ismét hálószilárdsági tesztet tartott, 4:3. Farkas János 1966-ban négyet vágott a franciáknak (4:2), hármat az osztrákoknak (3:1), 1967-ben újfent hármat a keletnémeteknek (3:1), mindháromszor a Népstadionban. Vendégségben viszont először ért el mesterhármast a válogatottban. Nagy pech volt, hogy a 49. percben megsérült, és le kellett cserélni, mert ki tudja, hányszor rongálta volna még Olivares kapus amúgy is erősen megtépázott idegeit. A magyarok tízen voltak a pályán, amikor Hodge 4:4-re alakította az állást, ám nyolc perccel a befejezés előtt Káposzta beívelését Bene befejelte, 5:4.

Dunai Antal 1969 májusában, a csehszlovákok elleni vb-selejtezőn (2-0) debütált a válogatottban, és ő szerezte az első gólt. Amennyiben viszont az MLSZ közben jár, és sikerre jut a chilei meccs hivatalossá nyilvánításában, úgy az 1967-ben 36 góllal európai ezüstcipős csatár már hatvanhéttől válogatottnak mondhatja magát utólag. Farkas neve mellé újabb mesterhármas kerülne az évkönyvekben, és Illovszky első kapitányságának eredménysora így alakulna: 9 győzelem, valamint egy-egy döntetlen és vereség.

Azon a túrán egyébként Mexikó legjobbjaival is találkozott a magyar együttes – kétszer is –, de Budapest néven, és a házigazdák az első mérkőzésen – a „bölények”, azaz Ignacio Calderon kapus (60-szoros válogatott), valamint Gustavo Pena (82), Isidoro Diaz (68), Enrique Borja (65), Guillermo Hernandez (55), Javier Fragoso (47), Jesus del Muro (40) mellett – öt újoncot is bevetettek. Mexikóvárosban a vendéglátók nyertek 2:1-re, Guadalajarában a magyarok 2:0-ra.

Chilében ellenben két válogatott csapat mérkőzéseként hirdették meg a találkozót, amelyen Carlos Robles chilei játékvezető a 72. percben izomhúzódást szenvedett, és honfitársa, Mario Gasc ugrott be helyette. Az elveszett mérkőzés érvényesítését javaslom az MLSZ-nek, de nem csupán így, a 24.hu portálon keresztül:

felhívtam Berzi Sándor alelnököt, a nemzetközi ügyek avatott szakértőjét, aki arról biztosított, legalábbis megfontolásra érdemesnek tartja a javaslatot.

A mérkőzés gólszerzőinek listája: Farkas (4., 32. és 44. perc), Dunai II (15.), Sanchez (17. és 26.), Reinoso (38.), Hodge (51.), Bene (82.).

Jó volna ezt előbb-utóbb hivatalos krónikában is olvasni.

A kiemelt képen Farkas János látható, miután gólt szerzett Brazília ellen az 1966-os világbajnokság csoportkörében 3-1-re megnyert mérkőzésen. 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.