Sem a globális járványügyi helyzet, sem az időjárás nem segítette Dzsudzsák Balázs zökkenőmentes hazatérését, de hétfőn este végül megtörtént az, amire pár évvel ezelőtt nem sokan fogadtak volna: a klub leghíresebb játékosa újra a Loki mezében lépett pályára, ráadásul nem máshol, mint az NB II-ben. Negyven perccel a kezdés előtt a sajtópáholy előtt kicsit megfagyott a levegő, mikor a kispadok előtt elsétált egy jó kötésű, szőke hajú, kifejezetten menő játékos. Noha ő még nem a várva várt Dzsudzsák volt, hanem a szintén nemrég szerződtetett Gróf Dávid.
Merthogy a DVSC a 21. század egyik, ha nem legmeghatározóbb magyar csapata. És ezt nem azért írom, mert Debrecenben születtem, a környéken nőttem fel, jártam iskolába vagy mert a nagyapám a DMVSC ügyvezetője volt évekig a nyolcvanas években. Mindezek miatt persze lehetnék elfogult, de nem vagyok. Pontosan tudom, hogy a Loki hogyan jutott el a vidéki brusztolós kiscsapat státusztól a Bajnokok Ligája főtáblájáig.
A hosszú felemelkedés nagyban összefügg az üzletember, Szima Gábor szerepvállalásával, aki 2001-ben érkezett a klubhoz. A kaszinóbizniszből és játékgépekből meggazdagodott Szima anyagi stabilitást hozott a klub életébe, olyan stabilitást, ami egyedülálló volt akkoriban a magyar futballban. A szocialista kormányok alatt a foci nem volt menő üzlet, mint ma. Vagy legalábbis a taós, pénzcsapos orbáni értelemben véve egészen biztosan nem. Az anyagi stabilitáshoz a kétezres évek elején társult a jó, következetes szakmai vezetés, ennek köszönhetően pedig a Loki megindult, évről évre jobb és jobb teljesítményt nyújtott. Időközben komoly utánpótlásképzés is indult Debrecenben, amelynek a csúcsterméke a nyírlugosi Dzsudzsák Balázs. Dzsudzsák bárhol játszott eddig, bármilyen messze került, a helyiek úgy gondolták rá, mint a mi fiúnkra, aki a kis faluból eljutott Eindhovenbe. Dzsudzsákot még akkor is nagyon szerették és tisztelték a városban, amikor összetörte a drága sportautóját, vagy amikor csalódást keltő módon a pénzt követve hozott karrierdöntéseket.
Sokan kijöttek a meccsre, a keret bemutatásánál Dzsudzsák megemlítésekor pedig meglepően nagy hangzavar kerekedett, még úgy is, ha kivonjuk a felnőtt férfiszpíker sikítását az egyenletből. A Loki egyébként magabiztosan játszott, nem volt sok helyzete az első félidőben, de ami akadt, azt be is lőtték. A 8. percben Ferenczi beadását Sós Bence bólintotta a kapuba, ezzel megszerezték a vezetést a hazaiak.
A félidőben a fülsüketítő szotyipattogás közepette aztán volt idő eltűnődni azon, hogy mi mehetett ennyire félre a Lokinál. Itt egy nagy, modern stadion, egy fociszerető közönség és egy masszív csapat, ami így vagy úgy, de egészen az NB II-ig csúszott vissza. Sokan azt mondják, hogy azért, mert a Szima-féle pénzpumpa közel sem olyan kaliberű, mint az állami pénzpumpa. A Loki pedig egy idő után nem tudta felvenni a versenyt a nagyobb költségvetéssel működő Fehérvárral és a Fradival, egy idő után meg már a Mezőkövesddel vagy a Kisvárdával sem. Ebben van némi igazság, de azt azért ne feledjük, hogy Orbán nagy stadionépítési őrületéből bőségesen kapott a Loki is, hiszen itt ülünk a 20 ezer néző befogadására alkalmas Nagyerdei Stadionban.
Apropó stadion. A színeken kívül semmi nem utal arra, hogy ez a DVSC pályája lenne. Persze a belső térben vannak képek az elmúlt évtizedekből, de se egy címert vagy egy szobrot nem lehet látni. Ellenpéldának ott van a hasonló méretű Groupama Aréna, amely előtt legalább egy hatalmas sas virít. A szurkolók szerint a létesítményt lényegében a város kapta, nem a Loki. A városvezetés egyébként megpróbálja ki is használni stadiont, sok itt a rendezvény, vannak fesztiválok és koncertek is. Egy stadion persze mindig multifunkciós és az a jó, hogy több mindenre lehet használni, de mégis az az ember érzése, hogy ez nem egészen a Loki szentélye.
Akárhogy is, ezt a sok dolgot azért tudtam leírni, mert a mérkőzés fő attrakciója csak a második félidő derekán kapott lehetőséget Kondás Elemér vezetőedzőtől. Dzsudzsák bevetésére nemcsak azért volt szükség, mert a nézők nagy része az ő visszatérése miatt jött ki a meccsre, hanem mert a Pécs a 61. percben egy büntető után egyenlíteni tudott. Nem sokkal később azonban helyreállt a béke: Bárány Donát újra megszerezte a vezetést a Lokinak. Nagy volt az öröm, de az igazi hangoskodás csak ezután következett.
A fotósok futottak, a nézők csak a padot nézték, talán még a bírók is, bármi történhetett volna a pályán, mivel mindenki csak a beálláshoz készülődő Dzsudzsákot figyelte, aki több mint egy évtized után tért vissza a Lokiba. Dzsudzsák rögtön az ultrák előtt, a baloldalon kapott szerepet. Az egyik első dolga az volt, hogy intsen, megérkezett. A korábban említett szotyipattogást felváltotta a vadul gépelni kezdő tudósítók billentyűpattogtatása, mintha mindenki csak most kezdett volna el dolgozni.
Dzsudzsák a 77. percben kis híján gólpasszt adott: majdnem úgy ment el a szélen, mint az Ajax ellen 2009-ben, mikor gólpasszt adott Bakkalnak. A közönség szó szerint megélénkült Dzsudzsák beállása után, mindenki csak azért szorított, hogy labdához jusson, gyakorlatilag bármit csinálhatott volna, azt is megtapsolták volna. A szélső láthatóan élvezte a játékot, tőle megszokott módon hajtott, ütközött, hergelte a szurkolókat, hogy legyenek hangosabbak. A 82. percben Dzsudzsák aztán be is köszönt, igaz csak egy gólpasszal, de ennek is legalább annyira örült, mintha gólt rúgott volna. A szélső ívelését végül Kinyik Ádám pofozta a kapuba, amivel beállt a 3-1-es végeredmény.
Nagy happy end, gondolhatnánk, ha nem tudnánk, hogy Dzsudzsák az utóbbi időben már tényleg mindent megtett azért, hogy csapatot találjon magának. Erre azért volt szükség, mert ahhoz, hogy válogatott lehessen, játszania kell valahol. A hírek szerint azonban Marco Rossit nem hatotta meg annyira a nagy hazatérés, mint a debreceni ultrákat.
Tisztelem, a döntését, hogy úgy döntött, hazatér, ahogy tisztelem azokat az esetleges válogatott labdarúgókat, akik hasonlóan döntöttek, hogy az NB II-ben futballoznak. De azt is hozzá kell tenni, a magyar másodosztály nem olyan, mint egy angol vagy olasz másodosztály. Tisztelem Balázs múltját, a 108-szoros válogatottságát. Nagyon remélem, hogy lesz lehetőségem meghívni őt még a válogatottba, hogy megdöntheti Király Gábor rekordját. De megvannak a szabályok, amelyekhez tartom magam, s amelyek egyelőre nem teszik lehetővé, hogy behívjam
– mondta a válogatott szövetségi kapitánya a magyar sztár visszatéréséről.
Akárhogy is, Dzsudzsák bárhol is játszott a pályafutása során, sehol nem szerették annyira, mint Debrecenben. Emiatt talán nem szentségtörés leírni: jól állt neki a Loki-mez, még akkor is, ha az idén csak NB II-t ér. A közönség számából, összetételéből, reakcióiból és hozzáállásából pedig az szűrhető le, hogy a Lokinak elég jól áll a másodosztály, vagy legalábbis a nézőket egyáltalán nem zavarta egyik gólnál sem, hogy mindaz, amit látnak nem a legmagasabban jegyezett bajnokságban történik.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
