Magyar foci

Lipcsei Péter: A nevem miatt behatároltak a lehetőségeim edzőként

Augusztus 18-án lesz harminc éve, hogy az Újpest ellen bemutatkozott az NB I-ben. Tíz éve, hogy egy májusi, Honvéd elleni bajnoki után befejezte labdarúgó-pályafutását. Azóta is csendben a Fradit szolgálja. Nagyinterjú a klubhűség utolsó mohikánjával, aki a legtöbbször, összesen 649 alkalommal lépett pályára Ferencváros-mezben.

Idén tíz éve, hogy egy májusi, Honvéd elleni bajnoki után befejezte labdarúgó-pályafutását. Azóta csendben szolgálja a Fradit. Tudatosan húzódik ennyire háttérbe?

Alapvetően nem szeretek szerepelni, sosem toltam magam előtérbe. Pedig tizedik éve edzősködöm, és az NB I kivételével szinte valamennyi osztályban dolgoztam már. Nyertem U21-es és NB III-as bajnokságot a csapataimmal, utóbbi cím után nem juthattunk fel az akkori szabályok szerint. Három éve vagyok a kis Fradinál, a klub fiókcsapatánál, az NB II-es Soroksárnál vezetőedző. Dolgozgatunk.

„30 százalék tehetség, a többi szorgalom”

Annak meg harminc éve, hogy Nyilasi Tibor 1990 nyarán Kazincbarcikáról elcsábította az Üllői útra, majd szinte azon nyomban, augusztus 18-án, pont a Megyeri úton, egy 5-0-s Fradi-győzelmet hozó derbin bedobta a mélyvízbe. Akkoriban miért debütálhatott az NB II-es Kazincbarcika utánpótlásában nevelkedő fiatal pár hónappal a 18. születésnapja után a magyar futball csúcsrangadóján, és miért nem lehet megtenni ezt ma?

Mert nekem akkor már volt egy teljes NB II-es szezon a lábamban. De ettől még jó a kérdés. Minden évben többször végzünk speciális felméréseket, és ezek azt bizonyítják, manapság számos hiányossággal kerülnek fel a játékosok U19-ből. A szakértők például azt tapasztalják az InBody méréseknél, hogy a mai fiatalok testösszetétel-arányában kevesebb az izom annál, mint ami a felnőtt futballhoz elengedhetetlen. De technikai téren is van deficit. Mindezzel szenvedünk.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Később fejlődik, érik a mai gyerekek többsége, mint 30–40 éve?

Én szalonnán, hagymán, zsíros kenyéren nevelkedtem. Amikor hazaértem a suliból, egyből mentem le a játszótérre és a két-két földre gyúrt kabátból kaput csinálva, olykor betonon, a padok között futballoztunk estig. Ez nyilván más izomzatot fejleszt, mint a müzli, a zabkása és a több óra ücsörgés a telefon vagy a számítógép előtt.

A technikai deficit miből jön össze?

Ez tényleg pusztán szakmai kérdés. Például az egészen elképesztő, hogy a gyengébbik lábbal a többség nem tud rúgni. Előfordult, hogy amikor viccesen beszóltam az egyik srácnak, csak röhögött. Mondtam neki: „Figyelj öreg, idejössz egy NB II-es csapathoz, és edzésen a gyengébbik lábbal szétrúgod a cipő orrát, azon nem röhögni, hanem sírni kell. Neked már úgy kellene ide érkezned, hogy jobbal, ballal úgy rúgsz, mint az álom, hogy nekem ezzel már ne kelljen foglalkoznom.”

Mit válaszolt?

„Peti bá’, edzésen soha nem rúgtunk a gyengébbik lábbal…”

Mi tartott játékosként a legnagyobb erényének?

Pont ezt, hogy jobbal, ballal jól és pontosan oda rúgtam, ahova akartam. Érdekes, hogy labda nélkül nem voltam gyors, de labdával nagyon. Az angolok vezették be a méréseket. Az egyenes vonalú futásoknál az utolsó kettőben végeztem, szlalomban, a kitámasztásos, irányváltoztatásos méréseknél az első kettőben. Még 37 évesen is.

Nagy tempóban is mindig az ellenféltől távolabbi külső bokán, magam alatt tudtam tartani, vezetni a labdát, hogy a védő ne érhessen hozzá, de én bármikor tolhassak rajta egy újabbat.

Kazincbarcikán hogyan oktatták a futballt a nyolcvanas években?

Nekem apám volt az edzőm is. Emlékszem, gyerekként levetette a jobb lábamról a cipőmet, így csak ballal érhettem labdához. Mással is megcsinálta. Régimódi megoldás, de kétségkívül eredményes, mert kényszerhelyzetbe hozott, és fejlesztette a hiányosságot. Barcika sosem számított a magyar futball fellegvárának, mégis valamit jól csinálhattak ott, mert számos válogatott labdarúgó került ki a városból. Gere Lacira emlékszem, aki a Honvédban Döméékkel játszott. Aztán jöttem én, majd Komlósi Ádám és további jó pár NB I-es karrierje is innen indult.

Gyermekkorában konkrét célként fogalmazta meg, hogy válogatott futballista akar lenni, vagy csak minden jött magától?

Amikor gyerekként szüleimmel néztük a tévében a válogatott meccseket, és ment végig a kamera a magyar játékosokon, én is felálltam a székből, mellemre tettem a kezem és utánoztam őket. Miközben énekeltem a Himnuszt, rágóztam, összehúztam a szemöldökömet, egy helyben ugráltam, melyik mit csinált, azt másoltam. Apámék gyakran megmosolyogtak. Erre dacosan azt mondtam: „Majd meglátjátok, engem is ott fogtok látni!”

Elsősorban milyen képességének köszönheti, hogy 58-szor léphetett pályára a válogatottban?

El lehet intézni annyival, hogy a tehetségnek. De szoktam mondani a fiúknak – és ezt Gera Zoli is meg tudja erősíteni –, Angliában majdnem minden klubban ki van írva az edzőközpont falára: „30 százalék tehetség, a többi szorgalom”. Ez a legfontosabb. Ha egy gyerek akar és tesz is érte, akkor biztosan el fogja érni az álmait. Magától nem megy.

A szerencsének nincs szerepe?

Nyilván szükséges az is bizonyos időpillanatokban. Az, hogy Nyíl felfedezett, majd rögtön berakott a kezdőbe, és ott, akkor jól is ment a játék, az valahol mázli. Ahogy az is, hogy jó közegbe kerültem, ahol segítettek az idősebb játékosok, Pintér, Limperger, Dukon meg a többiek. Aztán ők ’92-re már elmentek, jöttek a fiatalok, akikkel, talán meglepetésre, megnyertük a bajnokságot. Nyilván a Portóval bajnokságot nyerni és a tömeg éljenzését hallgatni a főtéren, az is óriási dolog, de nekem az összes bajnoki címem közül az 1992-es a number one. Amikor az utolsó, 30. fordulóban, Diósgyőrben 33 ezer ember nézte a meccset, amit 2-0-ra nyertünk meg, majd hazafelé minden faluban kijöttek elénk, és lengették az emberek a zöld fehér zászlót, az felejthetetlen.

Bobby Robson, Hans Krankl, a portugál és az osztrák kaland

Fel tudja sorolni hány vezetőedzővel dolgozott felnőtt pályafutása alatt?

Megfogott. Sosem számoltam össze, de kezdjük ’90-től: Nyíl kétszer is, Novák Dezső, majd Bobby Robson hívására elmentem Portóba, aztán Hans Krankl, és miután hazajöttem, tíz év alatt annyian, hogy tán már fel sem tudom sorolni.

Utánanéztem: 2000–2010 között Csank János két alkalommal, Garami József, Pintér Attila, László Csaba, Gellei Imre, Zoran Kuntics, végül az angol korszakban Bobby Davidson és Craig Short irányításával dolgozott. Itthon melyik edzője munkásságából merítette a legtöbbet?

Nyíl nagyon sokat segített a kezdetekkor. Megfogott a lazasága és a tekintélye. 18 évesen én is tegezhettem, a tiszteletet mégis maximálisan mindenki megadta neki. Csank pont az ellenkező szemlélet: szigor és kőkemény edzések. Ebből is tettem félre. Gellei Imrének a határozottságát, Garami Józsi bácsinak a nyugalmát raktároztam el. Ezekből az élményekből, tapasztalatokból próbálom megtalálni a középutat.

És a külföldi karrier során? A futball-legendárium szerint Robson annyira beleszeretett a játékába, hogy miután az FC Porto kivásárolta a Fradiból, szinte fiaként kezelte.

Amikor 1994 októberében, a KEK második fordulójában 6-0-ra kikaptunk Portóban, eltiltás miatt nem játszhattam. Ki se mentem, mert Novák Dezső arra kért, inkább pihenjek, készüljek a hétvégi Vasas ellen fontos bajnokira – rúgtam is két gólt. De november elején a visszavágón már ott lehettem, és az Üllői úton jól ment a játék, állítólag ott szúrt ki az öreg. Utána keresett meg engem és a klubot Bognár György, és egy hét alatt megkötöttük az üzletet.

A Belgiumban élő üzletember volt a menedzsere?

Akkoriban még nem volt mindenkinek saját menedzsere. Nekem sem. A játékosügynökök minden válogatott mérkőzésen, kupameccseken, egy-egy bajnokin ott sündörögtek a labdarúgók körül, és hülyítettek minket. „Akarsz a Bundesligába menni? Akarsz Spanyolországban futballozni?” – ezt kérdezgették. Engem is nyaggattak. Ilyenkor azt mondtam nekik: „Hogyne szeretnék, de nincs konkrétum, csak duma.” Bognárt nem ismertem korábban. A meccs után bemutatkozott, mondta, hogy Belgiumban él, és csak miattam jött Budapestre. Majd megkérdezte: „Peti, ki szeretnél menni Portóba?” „Hogyne szeretnék” – mondtam. „Ki az a hülye, aki nem menne ki, ha valóban hívják.” Egy héten belül itt volt a Porto elnöke, alelnöke és megkötötték az üzletet Szívós Istvánnal, a Fradi elnökével.

Mennyiért vették meg a játékjogát?

Úgy tudom, 800 ezer dollárért.

Az ma sem kevés, 1994-ben pedig kifejezetten komoly összegnek számított. Vajon mennyit ért volna a játékjoga, ha marad, és végigjátssza a Fradival az 1995-ös nyarat, majd az őszt, a BL-csoportkörrel végződő történelmi menetelést, és mondjuk nem Vincze Ottó, hanem Lipcsei Péter akaszt hatalmas gólt a Grasshoppersnek?

Utólag kár okoskodni. Már tavasszal aláírtam a Portóhoz, azzal a tudattal, hogy a portugál csapat biztos BL-csoportkörös. Nem tudhattam, hogy a Fradi ilyen jól szerepel majd.

Nem sajnálta, hogy így pont kimaradt a történelmi Fradi-sikerből?

Bárhova mentünk a Portóval, mindig kerestem egy televíziót, és igyekeztem megnézni a meccseiket, követtem az újságokból a híreket. Nyilván szerettem volna a Fradival a BL-ben játszani, jó lett volna azokat a felejthetetlen élményeket a srácokkal együtt megélni.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Mi az oka, hogy miközben a rendszerváltást követő 10–15 évben szép számmal értékesítettek magyar játékost külföldre, napjainkban csak elvétve?

Akkor is azt mondtam, ma is azt vallom, a magyar játékosok zömének az agyával, a mentalitásával van probléma. Itthon én is a lazasághoz, a kényelemhez szoktam. Azt hittem, magyar válogatott játékosként nagy király lehetek Portóban is. Az első edzésen, ahogy itthon megszoktam, letűrt sportszárral, sípcsontvédő nélkül mentem ki. Nyilván kaptam azonnal két-három csomagot, durván lehorzsolták a sípcsontomat. Elkezdtem sopánkodni, magyarázni. Jött is a válasz: „Öcsi, fel lehet ülni a repülőgépre, és irány haza!”. A következő edzésen már térdig beöltözve mentem ki, és harcoltam a helyemért, mint mindenki más.

Magyarországon általános, amikor azt mondja az edző a gyakorlatok végén, hogy játék, mindenki leenged, mert azt hiszi, vége a munka javának. Portóban akkor kezdődött az élethalálharc.

Egymás vérét szívják a játékosok, mert mindenki ott tudja megmutatni, hogyan sajátította el az edzésen hallottakat, mindenki be akar kerülni a hétvégi kezdőbe.

José Mourinho

„Akkoriban a portugál José Mourinho is ott dolgozott Robson mellett tolmácsként. A Sportingtól követte Portóba, majd az angol edző Barcelonába is magával vitte. Az elején tényleg csak tolmácsnak tűnt, de tény, minden pillanatban ott volt vele, figyelt, tanult, és már akkor rábízott Robson apró szakmai feladatokat. Hogy Mourinho milyen ember és mennyire játékosközpontú, arra a legjobb példa, hogy 2005-ben, amikor már rég itthon játszottam, és a Portóval EL-, illetve BL-győztesként már nagyon nagy edzőnek számított, eljött Budapestre a magyar–argentin (1-2 – a szerk.) válogatott meccsre. Messi akkor mutatkozott be a válogatottban. Kisebbik fiammal mentem ki a meccsre. A régi Puskás-stadion VIP-páholya felé indultunk, amikor belépett a toronyépületbe. Hét éve nem találkoztam vele, azt hittem már rég elfelejtett. Amikor meglátott, felcsillant a szeme, átölelt, érdeklődött a családom, a gyerekeim felől, és Krisztián fiamat bevitte Hernan Crespóhoz, lévén az Inter edzőjeként miatta érkezett Budapestre. Számot cseréltünk, és azt mondta, nyugodtan keressem, bármire van szükségem, segít. Újabb hét év elteltével, 2012-ben, amikor a pro licences edzői tanfolyamot végeztem, így mentem ki hozzá tanulmányútra Madridba. Kinyitott minden ajtót.”

Nyilván nagyobb a konkurencia is.

Minden posztra volt két minőségi labdarúgója Robsonnak – pont, mint a mostani Fradiban Rebrovnak. Ennek a megvalósításához a klub anyagi helyzete elengedhetetlen.

Robsontól mi lesett el?

Nagy kedvence voltam. Hamisíthatatlan brit úriemberként óriási tekintélynek örvendett. Taktikailag nagyon rendben volt. 4-2-3-1-es rendszerben játszottunk, azt szerette, és minden egyes játékosnak meg volt szabva, milyen játékszituációban mit kell tennie. Ha valami nem tetszett neki az edzésen, addig állította meg a gyakorlatot vagy a játékot, amíg tökéletesen nem csináltuk. Ja, és rendszeresen meghívott minket vacsorára.

Az egész csapatot?

Nem, csak engem és a lengyel Grzegorz Mielcarskit, akivel egy időben érkeztem. Ráadásul családostól. Nem tudtuk mire vélni az egészet, és tök kellemetlen volt, mert miközben ott motoszkált a fejünkben, mit szól ehhez a többi játékos, visszautasítani sem lehetett. Fizetni sem engedett minket ilyen alkalmakkor. Amikor rákérdeztek az asszonyok a feleségénél, hogy miért ez a kivételezés annyi mondott: „Szimpla szimpátia”.

1996. március 28. Mi jut eszébe erről a napról?

A 24. születésnapom, amit a kórházban ünnepeltünk a feleségemmel, mert aznap reggel operáltak. Előző délután a már említett vérre menő edzésjáték során jobbal kinyúltam egy labdáért, a bal eközben leragadt. Reccsenést hallottam a fejemben. Újoncként fantasztikus első évet produkáltam, élveztem Robson bizalmát, jól ment a játék, gólokat rúgtam, erre elszakadt a keresztszalagom. Legalább a bajnoki címünk ünneplésén, ha csak térdgéppel, sántikálva is, de már ott lehettem.

Bizonyíték arra, hogy a szerencse mellett a pech is a futballsors része lehet?

De még mennyire. A nagyobb pech viszont az volt, hogy nyáron Robson továbbállt Barcelonába. Hét hónap rehabilitáció után decemberben már úgy éreztem, játszhatnék, de az új edző, António Oliveira nem tett be. Előbb kölcsönadtak az SC Espinhónak, ahol a bajnokság végén végigjátszottam az utolsó öt meccset, majd 1997 nyarán a Fradinak, ahol újra Nyilasi Tibi volt az edzőm. Mire visszatértem Portóba, már Fernando Santosnak hívták az edzőt, akinél egész ősszel nem léptem pályára, így mehetnékem támadt, és elfogadtam a Salzburg ajánlatát.

Ausztriában Hans Krankllel dolgozott együtt, a súlyos sérülése után újra jól ment a játék, 2000-ben mégis inkább hazajött. Miért?

Salzburgban maradhattam volna, mert újabb hároméves szerződést kínáltak, de Páncsics Miklós hazacsábított.

Apám azt mondta, életem baklövését követtem el. Viszont, ha maradok, nem döntöm meg Sárosi György 646 meccses rekordját, és ma nem én vagyok az a labdarúgó, aki 649-szer, a legtöbb tétmérkőzésen lépett pályára Fradi-mezben.

Fotó: AFP/ Kisbenedek Attila

Soroksári kis Fradi

Mi jelent többet? Újabb három év és jelentősen magasabb fizetés Salzburgban, netán egy újabb szintugrás a német Bundesligába vagy ez a Fradi-csúcs?

Utóbbi és sokkal többet. Nem azt mondom, hogy én voltam a klub legjobb játékosa, de Albert Flóriánt, Sárosit megelőzni e téren, az fantasztikus érzés. De értem a kérdést, a mai világban ezt már nem nézik. Látja, a Fradi nevelésű Silye Erik, aki végig a kezem alatt dolgozott U21-ben, majd NB III-ban is, és Soroksárról ment az NB I-es Mezőkövesdhez, két év élvonalbeli évad után most visszalépett az NB II-be. De mondhatnám Litauszki Róbertet, az Újpest saját nevelésű csapatkapitányát, aki a Megyeri útról szintén a Fáy utcába igazolt, nyilván mert több pénzt kap.

Ez nem feltétlenül a játékosok hibája.

Persze, de az én korosztályomnak ahhoz, hogy jobban éljen, nem a másodosztályba kellett igazolnia, hanem ki kellett mennie külföldre, és ott meg kellett megállnia a helyét. Hogyan versenyezzünk a Soroksárral egy olyan Vasassal szemben, ahol 3–5 játékos fizetése lefedi az egész csapatom bérkeretét?

A Fradival 2006–2009 között megtapasztalta, milyen a magyar NB II.

Na ja, de micsoda különbség van az akkori és a mostani között! És minket kizártak.

Lipcsei kontra újpestiek

„Az elején szarul esett, hogy kockacukorral dobáltak egy-egy szöglet alkalmával, és mindenféle közismert rigmusokkal kórusban szidtak. Kiabálták, hogy »lófejű«, de a pacekomon nem tudok változtatni. Így egy idő után nem foglalkoztam vele. Nyilván azt csesztették, akitől tartottak. A szurkoló rendre az ellenfél aktuálisan legjobbnak gondolt játékosát találja meg. A fradisták is szidták Illés Bélát, Kabát Petit. De Ronaldo is bárhova megy, idegenben mindig kapja az ívet, Messit is, amint kiteszi a lábát Barcelonából, már szidják. Ez normális, ezt viselni kell.

 

Ma már nem dobálnak. A legjobb barátom a negyedik kerületben lakik. Hetente járok arra. Legutóbb Curtisszel együtt utaztunk egy Real–Barca meccsre. Jól éreztük magunkat. Az újpestiek, akik ismernek és értenek a futballhoz, a mai napig azt mondják, »Zöld voltál, zöld vagy, de nagyon jó futballista voltál!«

 

Ez a legnagyobb elismerés tőlük.”

Nemzetközi karrierrel a háta mögött, sokszoros válogatott játékosként hogyan élte meg?

Nehéz, mostoha időszak volt. Kaptam azonnal ajánlatokat az NB I-ből, de nem akartam elhagyni a Fradit. Mindig a játékostársaim választottak meg kapitánynak, azt gondoltam, pont én nem hagyhatom el a süllyedő hajót. Tényleg szenvedés volt, mert a megfelelő forrás sem állt rendelkezésre. Szegény Gellei Imre volt az edzőnk, és minden szerdán hírverő meccsre kellett utaznunk, hogy legyen valami bevétel. Eközben mindenki azt várta, hogy azonnal jussunk vissza. Ugyanakkor nemhogy igazolni nem tudtunk, de előfordult, hogy nyolc hónapig nem kaptunk fizetést. Akadt olyan fiatal játékos, nem is egy, akinek én adtam kölcsön kajára. Talán már lehet beszélni róla, a licensz miatt ennek ellenére mindig alá kellett írnunk, hogy a Fradinak nincs tartozása a játékosok felé. Csapatkapitányként én képviseltem a srácokat a vezetőség felé, nekem kellett közölnöm a rossz híreket, ezt éltem meg a legnehezebben. De mindig akadtak segítők. László atya például nem csak imával segített, ő intézte a csapatszállító buszt. Soha nem felejtem el, megállt egyszer egy lila busszal az Üllői úti székház előtt. „Atya, nem gondolja, hogy erre mi felszállunk!” – mondtam, mire rávágta: „Petikém, ez nem lila! Bíborszínű!”.

A klubhűség ma már tényleg csak álom?

Azt felejtsük el. Oda mennek a labdarúgók, ahol többet kapnak.

Tisztelet a kivételeknek, de az átlag egyre kevesebbet akar dolgozni annak érdekében, hogy egyre jobb és jobb legyen, netán kinője a bajnokságot, és külföldre, magasabb szintre lépjen.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Nem csak a klubszínek terén kitartó. Kilenc éve korábbi szerb csapattársa, Dejan Milovanovics a másodedzője. Mi a hosszú munkakapcsolat titka?

Pont kiegészítjük egymást. Dejan otthonról hozta a szerb fanatizmust, harcosságot, ami elengedhetetlen. Az edzésgyakorlatokat, a taktikai dolgokat, összességében mindent közösen beszélünk meg, de a pontrúgásokat például egy az egyben rábízom. A kapusedzés Végh Zoli dolga, az erőnlét, ami nagyon fontos, mert soha ne mondják egy Lipcsei-csapatra sem, hogy nincs ereje, Tímár Ádám felelőssége. Csapatban dolgozunk, elfogadom a véleményüket, hiszen a szakterületüket sokkal jobban ismerik, mint én. Közös a cél, de az utolsó szó joga az enyém.

Idén nyártól változott a versenyszabály, így a Fradinak a kirakat, az NB I-es mellett újra van NB III-as csapata is. Abba a csoportba sorolták, ahová a nagy riválist is, így lesz Újpest II– Fradi II derbi. Mégsem ott, hanem az NB II-es partnerklub, a Soroksár kispadján kezdi hétvégén a bajnoki évadot. Jó ez így?

Nincs ezzel gond, ez is Fradi. A kis Fradi. Ráadásul ez NB II. Abból a szempontból mindenképpen jó ez az új rendszer, hogy a klub a fiatal labdarúgói továbbfejlődése érdekében személyre szabott lépcsőfokot kínálhat mindhárom osztályban. Elengedhetetlen a felnőtt futball tapasztalata, mert óriási a kontraszt az első csapat és az U19-ből kiöregedett játékosok tudása között. Arra például kifejezetten büszkék lehetünk, hogy a soroksári három évem alatt négy játékos ment el NB I-be.

Kik ők?

Silye Eriket már említettem, aki az első évemben ment Mezőkövesdre. Tényleg sajnálom, hogy bár bizonyítottan tud első osztályban játszani, most a másodosztályban lesz ellenfél.

Rajta kívül ki lépett feljebb Soroksárról?

Nyáron Lőrinczy Attila Budafokra igazolt. Tavaly Kovács Dani a Vidibe ment második számú kapusnak, míg Kundrák Norbi a DVSC-be. Utóbbi fizikumával sosem volt gond, de technikai téren nagyon sokat dolgoztunk vele. Kezdetben, ha kapott egy labdát, rendre jobb külsővel vette át, ahelyett, hogy bal belsővel maga elé az üres területre terelte volna.

Pedig alap: a futball legfontosabb eleme az első labdaérintés, a labda átvétele, hogy szabad területen, azonnal megjátszásra kész helyzetben találd magad.

Ilyenkor mondtam neki: „Norbi, tíz fekvő! Egy idő után már szólnom se kellett. „Peti bá”, tudom, már nyomom is!” – és nyomta is magától, ha hibázott. Aztán szép lassan megtanulta a gyengébbik lábát is használni. Egyúttal azt is, ne legyen akadálya annak, hogy a játékhelyzetnek megfelelő lábbal érjen hozzá. Ezekre a kis momentumokra büszke vagyok.

Halmai Gábor mesélte, hogy 1999 nyarán, 27 éves korában, Henk ten Catéval az első edzései egyikén a következő jelenet játszódott le: „Hogy passzolsz?” – kérdezte tőle az MTK új holland edzője, miután megállította a játékot. „Belsővel” – válaszolta. „Oké, de hova?” „Illés Bélának!” „De melyik lábára?” „Hát Béla jobb lábas, a jobbra”. „De ott áll a védője is! Mindegy milyen lábas a csapattárs, mindig a védőtől távolabbi lábára passzolj, mert akkor tudja nyitott állásban zavartalanul, azonnal üres területre átvenni, egyből folytatni a játékot” – mondta Henk. Halmai állította, sokszoros magyar válogatott labdarúgóként pályafutása alatt Ten Cate volt az első edzője, aki  felhívta a figyelmet erre az alaphibára.

Az utánpótlásképzésünk egyik problémája, hogy a futball leginkább sulykolandó technikai alapvetéseit 6–12 éves kor között nem oktatják rendesen, és a helyes megoldást nem kérik számon százból százszor következetesen a gyerekektől. Ezért kapnak a felnőtt futballban dolgozók félkész „terméket”. Nagyon nagy hiányosság. A Fradiban sokszor felhívtam a figyelmet arra, hogyan érkeznek hozzánk a játékosok. És nem rosszindulatból, bárkit is kritizálva az utánpótlásedzők közül. Már az NB II-ben is megengedhetetlen, ha valaki technikai deficittel érkezik.

Aki felkerül a kis Fradiba, annak maximum két éve van, hogy az első csapat mindenkori vezetőedzőjét meggyőzze, szükség van rá, nem kell légióst hozni. Ha ilyen apróságokkal kell foglalkozunk, akkor azzal szembesül a gyerek, hogy nagyon messze van az álmától.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Mi a cél, miben méri a sikert?

Hogy hány játékosunkra vet szemet valamelyik első osztályú klub. Ez a motiváció. A legnagyobb siker nyilván az lenne, ha valaki végre az irányításom mellett fejlődne annyit egy-két év alatt, hogy Rebrov rendszeresen bevetné az első csapatban. De az is siker, hogy Silye Erik a Fradi játékosaként szerepelt kölcsönben Mezőkövesden, és a klub most végleg eladta, azaz profitált belőle.

NB I-es edzői karrierről nem álmodik?

Hogyne álmodnék arról, hogy egyszer én is egy olyan csapatot irányítok, ahol minden posztra két kiváló képességű labdarúgó áll rendelkezésemre.

És nem jön szembe egy ajánlat sem?

Nem arról van szó, hogy nem jön, hanem a lehetőségeim be vannak határolva a nevem miatt.

Viccel?

Őszintén mondom: Újpestre nem mehetek, a Honvédhoz sem, Diósgyőrbe sem. Fehérvárra nem fognak hívni, de a most feljutó Budafokon sem biztos, hogy jó szemmel néznék, ha egy echte fradista menne oda edzőnek.

Felcsút, Kisvárda, Kövesd: se nem lila-fehérek, se olyan tradíciójuk nincs, ahol bármilyen ütközése lehetne.

Meg esetleg Paks, Zalaegerszeg – ez a négy-öt klub jöhet szóba.

De nekem nem esik nehezemre a múltamat, a jelenemet, a klubhűségemet vállalnom.

Külföld szóba sem jöhet?

NB II-ből nehéz elmenni.

Lehet naiv a kérdés, de ha Portugáliában van neve, kapcsolati tőkéje az embernek, nem egyszerűbb egy ottani másodosztályú csapatból felkapaszkodni, edzői karriert építeni?

Meglehet. De úgy vagyok vele, először saját hazájában dugja fel a fejét az ember a víz felszíne fölé. Ehhez itt, Soroksáron most elsősorban azt szeretném teljesíteni, amit Kubatov Gábor klubelnök, akinek sokat köszönhetek, rám bízott.

Kiemelt kép: Mohos Márton/24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.