– Apu, nekem elegem van ebből az egészből! – csapott rá az asztalra a napok óta rosszkedvű, elkeseredett kapus.
– Zolikám, mi a baj? Miből van eleged? – nézett rá értetlenül az édesapja, bár legbelül tisztában volt vele, hogy mi nyomja legkisebb fia lelkét.
– A rohadt komcsikból van elegem. Züllött, mocskos világ ez.
– Kisfiam, nekem ezekből a senkiháziakból, ha jól számolom, már negyven éve elegem van.
– De mégis itt maradtál. Miért nem léptél le annak idején?
– Hogy is léphettem volna? Ezek a gusztustalan hóhérok kinyírtak volna. Éppen úgy, mint Szűcs Sanyit (1941 és 1948 között 19 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban – a szerk.).
– De korábban is kint maradhattál volna.
– Már késő volt. Öreg voltam hozzá.
– Öreg?
– Focistaként igen, ráadásul, ha én akkor lelépek, mi most aligha beszélgetünk. Ki tudja mi lett volna velem nyugaton? És a Gyurika? Alig volt pár esztendős. Eszembe se jutott volna itt hagyni.
– Igazad van, megértem. Tudom, hogy jól döntöttél. Nekem viszont nincs tovább maradásom. Se feleségem, se gyerekem. De a legnagyobb probléma az, hogy pénzem sincs. Érted apu? Én vagyok a magyar válogatott kapusa, és leselejtezett kaját veszek a piacon. A hónap végén meg tőletek kell kölcsönkérnem. Ez egész egyszerűen szánalmas. Lelépek a francba és nyugaton milliomos leszek – magyarázta egyre nagyobb beleéléssel és egyre elszántabban az ifjabbik Tóth.
– Értelek. De akkor is kérlek, ne menj el kisfiam!
– Nincs családom. Ugyan mi tartana vissza – folytatta Zoli, ám abban a minutumban, ahogy kimondta ezeket a szavakat, eszébe jutott valami. Hirtelen felemelte a fejét, és az édesapjára nézett. Olyasvalamit látott a szemében, amit már nagyon régen nem. Könnycseppeket. Egyre nagyobb könnycseppeket.
Elszégyellte magát. Legszívesebben visszacsinálta volna az egészet, de hiába, már lehetetlenség volt meg nem történtté tenni. Bűnbánó arccal közelebb lépett édesapjához, átölelte, és a fülébe súgta: – Ne haragudj, apu! Tudom, te és anyu mindig itt lesztek nekem. Majd úgy szervezzük, hogy utánam jöttök.
– Idősek vagyunk. Ugyan hogy mehetnénk utánad?
– Apu, téged komolyan nem zavar, hogy milyen körülmények között élsz? Sokszoros válogatott voltál, háromszoros bajnok, ehhez képest semmi megbecsülést nem kapsz. És az sem számít neked, hogy én vagyok a kétszeres bajnokcsapat kapusa, de meg kell gondolnom, ha a barátnőmet el akarom vinni egy étterembe? Akár csak egy önkiszolgálóba. Mert a Gundel nem fér bele, ugye, tudod? Sőt, ha nem lettünk volna bajnokok, semmilyen étterem nem fért volna bele. Szerinted fokhagymás zsíros kenyérrel milyen lányt tudok meghódítani?
– De hiszen naponta százasával kapod a szerelmes leveleket!
– Igen, de nem fogok úgy randizni, hogy húsz forint sincs a zsebemben. Apu, én világklasszis akarok lenni! És fizessenek meg érte! De ez itt nem megy. Magyarországon ezt képtelenség elérni.
– Akkor se menj el, kisfiam! Meglátod, százszoros válogatott leszel. Még Bozsik rekordját is megdöntheted. Kisbabaként is mindig labdával aludtál. Remélem érted már, miről beszélek. Nem akarom, hogy… – érvelt volna tovább az apa, ám nem tudta befejezni a mondanivalóját. Elcsukló hangon két hatalmas tenyerébe temette az arcát.
Ezen a ponton síri csend telepedett a szobára. Édesapa és gyermeke némán ültek egymás mellett. Percekig egyetlen pisszenés sem hagyta el a szájukat, miközben szörnyű érzés mardosta mindkettőjük szívét. Egymásra sem néztek, de mégis ugyanarra gondoltak. Nem veszíthetik el egymást, egyúttal a legfőbb vágyukat sem adhatják fel. Az álmot, amelyért oly sokat dolgoztak, és amely mindig ott lebegett a szemük előtt, amikor hóban-fagyban, esőben-sárban, tűző napsütésben kínozták magukat.
Azért dolgoztak éveken át vérrel és verítékkel, hogy Zoliból minél jobb kapus váljon. Hogy egyszer ő is bajnok legyen. Éppen úgy, mint az édesapja. De a másik cél megvalósítása még váratott magára.
Az pedig úgy szólt, hogy majd egy szép napon Zoli lesz az, aki a magyar válogatott mezében kivédi a mindent eldöntő tizenegyest a világbajnokságon. És, hogy a társak őt dobálják a levegőbe, miután bejutottak a döntőbe, és a Népsport másnapi címlapján egy egész oldalas fénykép fölött ez az öles felirat díszeleg: Tóth Zoltán, a hős!
*
A magyar foci legeredményesebb korszakában, az ötvenes, hatvanas években a nyugati klubok a csillagokat is lehozták volna az égről, hogy magukhoz csábítsák hazánk legjobb futballistáit. Európa topcsapatainak vezetői szép lassan ráébredtek, hogy a labdarúgás immár nem csupán egy a megannyi sportág közül, hanem ez maga a sport. Vagyis maga az üzlet. A huszadik század derekára ennek a csodálatos játéknak a jelentősége túlmutatott mindenféle társadalmi kérdésen, politikai csatározáson és fittyet hányva a hagyományokra, az egyik legfontosabb tényezővé nőtte ki magát.
Ettől az időszaktól kezdve viszont Magyarország szép lassan elveszítette előkelő pozícióját a futballnagyhatalmakkal, Olaszországgal, Spanyolországgal, a Német Szövetségi Köztársasággal, Angliával és a két dél-amerikai nagyágyú, Argentínával és Brazíliával szemben. Legalábbis a kudarccal végződött 1970-es ás 1974-es világbajnoki selejtezők, kupacsapataink hektikus szereplései már akkor is erre utaltak.
A labdarúgás egyre inkább a gazdagok játékszere lett. Mi pedig itt, a Kárpát-medencében, mindennek mondhattuk magunkat, de gazdagnak a legkevésbé.
Legjobb focistáink fizetése egyáltalán nem verdeste az eget. Ennek ellenére az idősebb klasszisok ritkán zúgolódtak, ők beérték azzal a kevéssel, ami jutott nekik. Ha a kevés szó hallatára valaki felkapná a fejét, annak csak annyi, hogy az ország legjobb csapata, a bajnoki aranyérmes Újpest a hetvenes évek végén ezerhatszáz forint győzelmi prémiumért játszott.
Természetesen ez az összeg akkoriban sokkal többet ért, mint manapság, de egy válogatott labdarúgó, ha meg akarta venni a korszak sztárautóját, a Lada 1500-ast, azaz a Zsigulit, két évig kellett, hogy spóroljon.
Ekkorra már a nyugati és a magyar futballisták fizetése között hatalmas szakadék tátongott. Egy kiesőjelölt olasz, spanyol, illetve egy közepes képességű belga vagy francia együttesben is a tízszeresét tehették zsebre a játékosok, mint kelet-európai – nem mellékesen magasabb színvonalon futballozó – társaik.
A politika viszont kihasználta a focisták népszerűségét, mintegy saját diadalukként beállítva a sikereket. Hogy köszönet gyanánt mivel viszonozták mindezt?
Apró látszatintézkedésekkel, némi plusz juttatással, ilyen-olyan állami kedvezményekkel, amelyek csak kis mértékben emelték meg a focisták életszínvonalát.
Külföldön focizni, sok pénzt keresni csak disszidálással, azaz szökéssel lehetett. Apró szépséghibája a dolognak, hogy egy ilyen lelépésért automatikusan két év eltiltás járt, márpedig ez egy sportoló számára kifejezetten hosszú kihagyás, így még a legbátrabbaknak is alaposan meg kellett gondolniuk, hogy kockára teszik-e a teljes pályafutásukat.
Sokaknak – családos emberként – eszük ágában sem volt kockáztatni, mások pedig olyannyira ragaszkodtak kedvenc csapatukhoz, hogy nem is tudták volna elképzelni máshol a karrierjüket, mint a nevelőegyesületükben. A legfiatalabb generáció azonban másképpen képzelte el a jövőjét. és a tudásának megfelelő életszínvonalat akart megteremteni magának.
Az Újpesti Dózsa fiatal kapusa, Tóth Zoltán pontosan ebbe a körbe tartozott, és már 1977 nyarán, egy spanyol túrán elkezdett puhatolózni, hogy milyen lehetőségek várnának rá az igazi profik világában. Östreicher Emil akkor is, mint minden alkalommal, ezúttal is segítő kezet nyújtott a Megyeri úti együttesnek. Zoli tudta, hogy megbízhat az üzletemberben, ezért sokat beszélgetett vele, és rövidesen jó barátokká váltak.
*
1979 augusztus huszonnegyedikén, a kora reggeli órákban a Ferihegyi repülőtérről felszállt az Újpesti Dózsa küldöttségét szállító gép. A fedélzeten a tizennyolc játékos mellett a vezetőedző, Várhidi Pál, valamint segédje, Halmai Tomi, illetve az orvosi stáb foglalt helyet.
Ezek a semmirekellők pártutasításra az összes nyugati túrára elkísérték a labdarúgókat. Nyitott fülekkel és szemekkel jártak-keltek a klasszisok között, azt képzelve, hogy bármiben is felérhetnek hozzájuk. Szereptévesztésük mindenki számára nyilvánvaló volt, mert nem hogy a főszereplők, de még a statiszták között sem említette meg a nevüket senki.
Az persze már más kérdés, hogy jelentéktelenségük ellenére nem ártott óvatosnak lenni az ilyesfajta pojácákkal. Ha ezek a beépített pártkatonák megorroltak valakire, úgy csaptak le az áldozatukra, mint egy kiéhezett vércse, és pofonegyszerűen tönkretették az illető karrierjét, rosszabb esetben pedig a magánéletét is. Nem ismertek kegyelmet, és akik nem voltak szimpatikusak számukra,. azoknak rövid időn belül befellegzett.
Márpedig ez a laza, életvidám társaság, Tóth Zolival és Schumann Petivel az élen, már egészen a kezdetektől fogva csípte “Kukker úr” hályogos szemét.
A magyar bajnokcsapat tagjai kora délután elfoglalták szobájukat a Cádiz belvárosában fekvő, minden igényt kielégítő ötcsillagos szállodájukban. A szobákba kettesével osztották be a labdarúgókat, és a szokásoknak megfelelően Zoli mellé legjobb cimborája, Sumi került.
Várhidi mester este nyolc órára átmozgató edzést iktatott be a programba, de addig még bőven volt idejük a fiúknak a csendes pihenőre vagy egy kis városnéző sétára. Sumi és Zoli ez utóbbi programot választották, meglehet, mindketten tisztában voltak vele, hogy ezúttal nem egy hétköznapi útra indulnak el.
– Várj, Sumi, két perc múlva mehetünk, van még egy kis dolgom odabent – mondta Zoli a recepcióhoz érve, majd benyitott az egyik ajtón. Csöppet sem zavarta, hogy a felirat szerint idegeneknek tilos volt a belépés.
– Hé, hová mész? Az a szálloda irodája! – szólt utána Péter, de hiába, a mindenre elszánt kapus meg se hallotta, és már be is csukta maga után az ajtót.
Két perc nem sok, annyi sem telt el, és a kapus széles vigyorral az arcán, mint aki jól végezte a dolgát, kilépett az irodából. Körülnézett, és miután senkit nem látott a környéken, megfogta csapattársa vállát, és a kijárat felé húzta.
– Mi a túrót csináltál odabent stikában? – kérdezte Péter miután kiléptek a szálloda kapuján.
– Ne faggatózz légy szíves, inkább ezt nézd! – nyitotta ki az oldaltáskáját Zoli.
– A kurva életbe, mi ez? Lenyúltad az útleveled?
– Naná, kifigyeltem, hogy hová tették. Csak ezt lestem, amikor megérkeztünk!
– Tutira meg akarod csinálni?
– Igen! Én innen már nem megyek haza, és ezt te is pontosan tudod – felelte ellentmondást nem tűrően a kapus.
– És mi van akkor, ha lebuksz? Mész a sittre?
Zoli megpróbált nyugodtnak látszani, de ez a legkevésbé sem sikerült neki. A máskor mosollyal teli, napsütötte arca hirtelen sápadttá vált, miközben szíve olyan hevesen kalapált, hogy majd kiesett a helyéről.
– Látom, majrézol! – szólalt meg hosszú másodpercek néma csöndje után Sumi.
– Még szép! Persze, hogy félek! Mi lesz, ha lebukok és elkapnak? Lehet, hogy börtönbe zárnak vagy tudom is én milyen büntetés jár ilyenkor. De az a legszörnyűbb az egészben, hogy mindezt egyedül kell végigcsinálnom – aggódott a kapus, majd mélyen játszótársa szemébe nézett, és újra feltette a sorsdöntő kérdést:
– Velem tartasz? Utoljára kérdezem. Ha igent mondasz, akkor visszafordulunk a te útleveledért is.
Sumi nem válaszolt egyből, noha legbelül tudta, hogy mit fog mondani. Egész egyszerűen nem volt más választása, mint hogy visszatér Magyarországra. Bár gyakran eljátszott a gondolattal, hogy ő is otthagy csapot-papot, és szerencsét próbál a szabad világban, de a lelkiismerete megálljt parancsolt. Nem véletlenül. Péterért ugyanis nagyon aggódtak idehaza. Nemrégiben volt az esküvője, ráadásul decemberre várták első gyermekük születését.
A felesége, Gabi a szíve mélyén sejtette, hogy mire készülnek, ezért egy-egy ilyen nyugati utazás maga volt a rémálom a csinos, röplabdás hölgy számára. Éjszakákon át őrlődött, vajon hazatér-e a szerelme, vajon látja-e még valaha, vagy egyedül marad a születendő kisbabájával?
Feszült napokat élt át ilyenkor, de Péter minden egyes alkalommal biztosította afelől, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hagyná cserben szeretett családját.
Ebben a drámai pillanatban, Cádiz napsütötte sétányán ismét eszébe jutott a kedvese, és tudta, hogy csupán egyetlen válasza lehet Zoli kérdésére.
– Nem megyek veled, ne haragudj! – felelte percekkel később, noha kifejezetten nehezen hagyta el a száját ez az ominózus mondat. Mintha kissé el is szégyellte volna magát, hogy csalódást okozott legjobb barátjának, gyorsan hozzáfűzte:
– Nagyon padlón vagyok, hogy elmész! De drukkolok neked, a kurva életbe! Az tuti, hogy rohadtul fogsz hiányozni! Tudod, hogy te vagy a legjobb…
(Kiemelt kép: Dunai Ede)
Dunai Ede: Az újpesti csodakapus
