Mi motiválja egy-egy klubváltáskor: a pénz, a szakmai lehetőség, egy-egy személy, vagy csak szimplán az, hogy minden földrészt kipipáljon?
Kétségtelen, Magyarországon az évi négy megjelent cikk alapján kialakult rólam egy kép, ami valóban a világutazó karakterét erősíti, de sem ez, sem a pénzügyi megközelítés nem megfelelő. Ha kezdő voltam – többnyire azért igen –, ha nem, minden váltásomnak meg volt a magyarázata, amely nem is mindig publikus. Ha már menni kellett, rendre az döntött, mindent egybevetve melyik volt a legjobb lehetőség.
A Honvédban kezdett, rövid időre másodszor és harmadszor is megfordult Kispesten. 2018 nyarától a Supka-éra első hat meccsén 16 pontot gyűjtött önnel a csapat, majd a távozása után erősen visszaesett a termelés. 2019 őszén a Honvéd az első hat fordulóban három pontot szerzett, majd miután visszatért Hongkongból, tíz forduló alatt 21 pontot gyűjtött a csapata.
Valóban, az utóbbi hat évemben bárhol vagyok, szállítom a pontokat, mint a legnagyobbak.
Magyarországon egy klub jöhet szóba: csak a Kispest
Hogyan kezdődik az ilyen fordulatos karrier?
Hatéves koromtól a Honvédban nevelkedtem és kezdetektől középső középpályásként szerepeltem. 17 évesen debütáltam az NB I-ben. Sokat köszönhetek a Kispestnek.
Manapság nagyítóval kell keresni az NB I-ben a 20 éven aluli és pályára is lépő játékosokat.
Bármely felnőtt keretbe nehéz bekerülni, 20 gyerekből jó esetben egy-kettőnek sikerül korosztályonként. A futballban az Ajaxot, a Salzburgot és még egy-két, a magyarhoz képest minden téren fényévekre járó klubot leszámítva úgy jut szóhoz a fiatal, ha sérülés, eltiltás, vagy egyéb okok miatt hiány lép fel a posztján. De ez régen is így volt.
Az én időm a Sopron ellen jött el. A kor szellemének megfelelően inkább védekező szerepet kaptam, az ellenfél menőinek, Csiszár Ákosnak és Somogyi Józsefnek a vérét piócaként szívtam 90 percen keresztül. Emellett végigjártam a korosztályos válogatottakat is, általában mindig az egy évvel idősebbek között. Ott figyelt fel rám a francia Auxerre.
2005-ben még értékesítettek Magyarországról labdarúgót, ma már kevésbé jellemző ez.
A cél nem változott. Minden tehetségesebb srác szép, tartalmas külföldi karrierről álmodik. Ők is látják a televízióban a különbséget, hallják a kritikus hangokat.
A statisztika mégis azt mutatja, nagyon fiatalon mennek, viszik őket. Felnőtt fejjel viszont ha akarnak sem tudnak menni.
Mert sokkal nehezebb dolguk van, mint 15 évvel ezelőtt. Akkoriban még nem volt szabadon igazolható játékos, ma rengeteg van. A védettebb nemzeti piacok teljesen kinyíltak, mára globalizálódott a futball. A dél-amerikai mehet bárhova, a japán Európában, a koreai Ausztráliában keresi a játéklehetőséget – sokkal nagyobb a versenyhelyzet.
Ezek szerint a globalizáció tesz keresztbe a magyar focinak?
Rólam mindenki tudja, hogy külföldpárti vagyok. Mindenhol ezzel korteskedek, ezzel is azonosítanak, előbb mondják, mint a nevemet. De nem feltétlenül a globalizációt okolom. Külföldön az átlag klubtulajdonosnak az a célja, hogy játékkal, mezeladással, közönségszám-növeléssel, adásvétellel, vagy bárhogy, de minél több pénzt kiszedjen egy adott játékosából. Ehhez képest itthon a sokszorosát kell kifizetni azért a magyar fiatalért, akiért a határt átlépve jó esetben 50-100 ezer euró átigazolási díjat fizetnének.
Mostanában az is tendencia, hogy aki 14-15 évesen ingyen ment ki külföldre, az is hazajön 19 évesen, meg sem próbálja a felnőtt futballba beverekedni magát. Mi a logikusabb útja a karrierépítésnek: 14-16 évesen kimenni, vagy amit a példája mutat, az arra hivatott tehetséges futballistát 20 éves koráig 50-100 NB I-es meccshez juttatva felépíteni és utáni feljebb léptetni?
Nem a kilépési kor a lényeg, hanem az, hogy mára a magyar futballistának nemzetközi szinten elveszett a hitele, az értéke. Ezt tudomásul kell venni. Akkora a kínálat, hogy nem minket választanak először. Ezért nekünk szó szerint be kell szivárognunk valahogy.
Akár ingyen is?
Az is egy járható út, ha a szülő külföldön vállal munkát és leviszi a gyerekét egy sokadosztályú klubba, mert esetleg ott tud beilleszkedni. Ott olyan a rendszer, hogy ha tehetséges, onnan is felfigyelhet rá az első osztályú klub utánpótláscsapata. Azért próbálják manapság minél fiatalabb korban kivinni a magyar futballistát, mert úgy még tán lehet rajta formálni. Mondjuk 21 éves korig, az U-válogatottakig bezárólag. 24-25 éves magyar játékosra már nem kíváncsi senki. Esetleg, ha válogatott, úgy van esélye keletre menni.
Ennyire gyenge a magyar labdarúgó?
Nem arról van szó, hogy a magyar játékos megállja a helyét külföldön vagy sem, ténylegesen jobb, vagy rosszabb játékos, mint a konkurense, hanem hogy nagyon hosszú a sor, amelynek a végére kell álljon.
Ha egyszer valaki odavisz egy lett játékost, aki bevált, hamarabb kérnek tőle másik lettet, mint egy ismeretlen magyart.
Akkor a bizalmi indexe alacsony?
Megalapozottan. Játékos szempontból tudom elmondani, hogy engem miért keresnek ezredjére is külföldről: azért, mert aki ismer engem, az ismeri azt a munkát is, amit beleteszek, kiviszek az edzésen és a meccsen a pályára. Ez alapján alakult ki egy pozitív kép rólam. Bátran döntenek mellettem. Ahhoz, hogy felemelkedjünk, minél több játékost kell külföldre terelni, olyanokat, akik nem csak tehetségesek, de intelligensek is, mi több, pszichésen erősek annyira, hogy kibírják a kezdeti nehézségeket, amit a jóval nagyobb versenyhelyzet okoz.
Franciaország, „más kávéház”
Mit tanult Magyarországon és mit első állomáshelyén, Auxerre-ben?
A Honvédban végigjártam a ranglétrát, rendre a korosztályomnál feljebb játszottam és igen, hálás vagyok a klubomnak, mert sokat tanultam itthon is. Középpályásként tán azért lehetek szerencsésebb, mert soha nem az a labdára rátekeredős fajta játékos voltam. Kaptam és tettem tovább. Tény, hogy Auxerre-ben kifejezetten más sportággal találtam magam szembe, de mivel nekem nem azzal volt problémám, hogy átvegyem a labdát, és azonnal továbbítsam, ezért relatív gyorsan tudtam hozzászokni a gyorsabb játékhoz.
A magyar futballra, futballistára előszeretettel sütik rá, hogy lassú gondolkodású. Miért látják így?
Sokan azt állítják, a magyar stílus technikás, de nem az. Olyan futballt játszunk, ami ki nem kényszerített hibákra épül, miközben a világ már ki akarja kényszeríteni a hibát. A képzettség abban mutatkozik meg, ki az, aki egy-két érintésből tudja adni-venni a labdát. Ha én így játszom, az ellenfél ahhoz szokik, hogy nem kapja meg tőlem a labdát, ha nem késztet hibára. A magyar foci ezzel szemben nem hibára akar késztetni, hanem kivárásra játszik, mert tudja, hogy az átlagos képzettségi szint olyan, hogy előbb-utóbb valamelyik játékos belehibázik magától is. A meccseink ritmusa azért lassú, mert nem folytonos a játék. Nem azért, mert az ellenfél megtámad, hanem mert sok a technikai és taktikai hiba és a képzetlenségből is adódó szabálytalanság.
Másik állítás: 15-16 éves korig még csak-csak álljuk a versenyt a világgal, de utána?
Az átlagot tekintve taktikai téren sem vagyunk elég érettek, képzettek. 15-17 évesen már fel kellene ismerni a játékszituációkat és annak megfelelően mozogni. Már ebben a korban hiányoznak a taktikai és technikai automatizmusok, amelyek lehetővé teszik, hogy vegyem a labdát és azonnal adjam tovább. Tévedés az is, hogy a játék gyorsaságát a futósebesség határozza meg első sorban. Persze fontos szempont, kiváltképp szélső poszton,
Sosem játszottam például öt érintővel. Azért igazoltak le Spanyolországba és azért tudtam megragadni ott, mert így játszom. Ugyanezért fogadtak el engem Svájcban is, Ausztráliában, vagy Dániában. Mert gyorsan játszom, így nem marad ideje az ellenfélnek a letámadásra. Még faultolni is csak sárga lapért cserébe tud, aki akkor ér oda, amikor a labda már nincs ott.
Szavaiból azt érzem, a probléma az utánpótlástól gyűrűzik felfelé.
Persze. Már gyermekkortól. A mi stílusunk az, hogy „játsszuk a focit”, de nem csapatként, hanem egyénieskedve. Úgy érezzük a játék általánosságban az egyéni villanásról, a cselezésről szól.
A meccseket nem az egyéniségek, a támadó harmadban villanásra képes játékosok döntik el?
Az edzők U15-től felfelé nem csapatként gondolkodnak, hanem „tálenteket” keresnek, aminek az a következménye, hogy csapatszinten nem tanulunk meg focizni, nem tudjuk nyomás alá helyezni az ellenfelet. Ez azért dupla hiba, mert visszahat az igazi egyéniségekre, akikből valóban meccset eldöntő, vagy nemzetközi szinten is remek játékosok lehetnének. Ha edzésen, meccsen nincs megfelelő nyomás, úgy az egyén, a tehetség sem fejlődik úgy, ahogy kellene, ahogy tudna. Az egyén gondolkodása, cselekvési kényszere akkor gyorsul, ha nyomás alá kerül. Ezt egyénileg nem tudod kivitelezni, csak akkor, ha a labda körüli 3-4-5 játékos összehangoltan mozog. Franciaországban U15-től fölfelé sokkal magasabb a csapatok játékosainak átlagos taktikai és technikai tudása, nagyobb a nyomás minden meccsen és edzésen, így jobban is fejlődnek egyén szintjén. Spanyolországról már ne is beszéljünk, de Svájcra, Dániára is igaz ez.
Auxerre-ben a legendás Guy Roux mester bólintott rá a leigazolására, aki három részletben, éppen 41 éven át irányította klubot.
Az U21-es válogatottnak voltam a tagja, csapatkapitánya. Már a felnőtt válogatottban is bemutatkozhattam, így figyeltek fel rám. Ő nézett ki, ő jött elém, vele találkoztam Budapesten.
Úgy fogalmazott, „más sportággal találkozott Franciaországban”. Hogy sikerült felvennie a ritmust, megszoknia a jelentős különbséget?
Azzal szembesültem, hogy óriási a konkurencia. Sok az Afrikából érkező játékos, akiknek a fizikai adottságaik extrák, de az általános technikai képzettség szintje is jóval magasabbnak bizonyult, mint amihez Magyarországon hozzászoktam. Ez fejlesztett igazán. Mindig ki kellett találnom valamit, amivel túljártam az eszükön. Viszont Roux-t váltó új edző, Santini már a második csapatba tett. Ez nem zavart, sőt. Onnan is sokan lemorzsolódtak, abbahagyták a futball, úgyhogy ez a kenyérharc pont úgy megvan ott is, mint bárhol a világon és aki bírja, annak az előnyére válik. Sajnos a felnőtt csapatba nem tudtam bekerülni, de a második csapattal a tartalékbajnokságban rengeteget fejlődtem. Ott visszajátszhatnak az első csapatból éppen kimaradók, vagy azok, akik sérülésből jönnek vissza és kell nekik a meccsterhelés. Olyanokkal kerültem szembe, akik később spanyol, angol szerződéshez jutottak.
Mégis Skóciába adták kölcsön. Miért?
Tulajdonképpen szinte minden klappolt Franciaországban, mégis az az egyetlen hely pályafutásom alatt, ahol nem tudtam megugrani az első csapatba kerülést. Vártam, hogy megkapjam az esélyt, de csak nem jött. Nyilván a körülmények és az edzés parádés volt, de a továbblépéshez a felnőtt futball elengedhetetlennek tűnt. Az Auxerre-nek is érdeke fűződött a kölcsönadáshoz, mert úgy látták, a fejlődésemhez első osztályban kell játszanom. Keresték nekem a helyet, ahogy menedzsereim, a CMG is. Szerencsém volt, mert U21-es koromban játszottunk Skócia ellen is és onnan ismert a Motherwell edzője. Január 31-én, az utolsó pillanatban megegyezett a két klub. A skótok akkoriban még rugdosták át a középpályát, ezért sokat nem értem labdába, de borzalmasan örültem, mert ott debütáltam külföldön a felnőtt futballban. Szintet ugrottam. Amikor kölcsönből visszatértem, el tudtak adni Hollandiába, mindenki jól járt.
Egyetlen magyar játékos sokat javíthat vagy ronthat a többi megítélésén
Ott elég jól ment a játék.
Ott is jól ment! Akkoriban a holland foci nem tűnt olyan intenzívnek, mint a francia. Volt önbizalmam. Ráadásul Babos Gabi személyében magyar segítségem is akadt a beilleszkedésben. Furcsa dolog az is, hogy a futballban mindenki csak akkor beszél a haza képviseletéről, amikor válogatott mezt húz.
Mivel mi alulról jövünk, ha te nem teljesítesz az adott ország adott klubjában, a magyar futball bizalmi indexét rombolod, akár 3-5 évre is elvághatod mások elől az utat.
Erre a mentalitásra kell nevelni itthon a fiatal labdarúgót?
Az adott játékos saját életében a saját döntését hozza. Én sem úgy hozom meg, hogy az Magyarország érdeke, hanem úgy, hogy ebből profitálok-e vagy sem. Nekem azonban az alap hozzáállásom olyan, hogy ahol megjelenek Vadócz Krisztiánként, ott meg akarok felelni. Ha megjelenek valahol és egy idő után azt mondják, „na, ez mit keres itt”, az a világ szégyene. Nekem már az első naptól kezdve be kell bizonyítanom, miért vagyok ott. 72 első osztályú meccsel, U21-es csapatkapitányként, háromszoros felnőtt válogatottként az Auxerre második csapatában kezdtem. Ha nem így gondolkodom, nem keresem a lehetőséget a külföldi továbblépéshez, hanem hazakullogok, ahogy mostanában többen is megtették a fiatalok közül, akik lehetőséget kaptak nagynevű klubokban, akkor nekem sem lenne ilyen karrierem. Lelkileg tényleg megterhelő, ha nem játszol. Franciaországban mentem a második csapattal, futottam az erdőben a többiekkel és mellette olvastam az önfejlesztő könyveket, hogy erősebb legyek, mint mások. Ha Hongkongban pályára lépek, ott is bizonyítanom kell, miért játszottam a spanyol, holland, dán, skót első osztályban. Alapvetésként kezelem, ha bárhol rosszul játszom, az Magyarországig, de egész a Honvédig gyűrűzik vissza. Merthogy én ott nevelkedtem és ez rajtam keresztül minősít minden egyes honvédos labdarúgót. Ami persze nem igaz, de mivel ilyen hátul vagyunk a futballrangsorban, egy mellényúlás után nem adnak több próbálkozási lehetőséget. Van más, biztosabb. Ezért kell mindig bizonyítanod a profi világban. Bárhova is vitt a sorsom, így gondolkodtam. Nem hiába hívnak még most is több helyre.
Hollandia után jött a nagy ugrás, az Ossasuna, három év a spanyol első osztályban. Ez nevezhető a karriercsúcsnak?
Hollandiában az első félév gyengén sikerült, a másodikban azonban 19 meccsből 17-et megnyertünk, ami olyan sorozat, hogy ilyen nincs is. Utolsó helyről Európa Ligát érő pozícióban zártunk, a playoffban hatból hatot nyertünk. Ez, meg a személyes jó játékom előzte meg a spanyol megkeresést. Spanyolországban az a furcsa, hogy az első öt meccsből háromszor kezdőként játszottam, erre menesztették az edzőt. Jött José Antonio Camacho, akinél kilenc fordulón keresztül még keretbe sem kerültem. Aztán valahogy megváltozott a véleménye rólam. Ha nem is stabil kezdőként, de minden meccsen játszottam.
Vadócz gól a Real Madrid hálójába 2:00-tól:
Ráadásul kicsit előrébb is tolt, így lehetett, hogy immár nem csak a védelem előtt játszva, hanem a támadásokat is segítve rúgtam nagy gólt a Zaragozának, meg a Realnak is egyet, amit szeretnek emlegetni. Spanyolországban mindenki tud focizni, ilyen szempontból helyes a kérdés megközelítése, mert az a legmagasabb szint pályafutásom alatt. Hozzájuk képest én nem tudok jó játékos lenni, ott az utolsó kerettag is fantasztikusan képzett.
Hét év szünet a magyar válogatottban
Ez a 2011-es dátum fordulópontnak tűnik az életében. Véget ért a spanyol kaland és a válogatottban is hosszú ideig abban az évben játszott utoljára. Utóbbi is azzal függ össze, hogy szerződést bontott Pamplónában?
Egervári Sándor vezette akkor a válogatottat és bár kezdetben meghívott, de úgy sem voltam stabil alapember, hogy akkor még a spanyol első osztályban játszottam.
Itthon hallani olyan nézetet, hogy az edzőt, a kapitányt a játékosok csinálják, azaz, ha van 3-4 jó játékos a csapatban, akkor sikeres, ha nincs, nem az. A modern futballban mekkora szerep jut az edzőnek?
A legjobb játékos is 5-10 százalékot tud hozzátenni a játékhoz. Az edző azonban 20-30 százalékot, mert ő határozza meg azokat az értékrendeket, kereteket, amelyen belül a csapat mozog. A saját, futballról alkotott értékrendem úgy alakult ki, hogy már az Egervári-érában is elmondhattam magamról, öt országban játszottam. Az élet azt bizonyította, mindenhol tudtam alkalmazkodni, ami rávilágít, meg lehet győzni a dolgokról.
Többször kaptam olyan visszajelzést, hogy jó építőköve vagyok a csapatnak. Egervárival egyszer beszélgettem. Érdeklődtem, mi miért történik a pályán és azon kívül, és mit gondol a szerepemről. De nem kaptam értékelhető választ, amiből arra következtettem, hogy más a futballról alkotott elképzelésünk. Aztán elfelejtett. Megjegyzem, ekkor volt a Huszti-ügy is.
A válogatottnál lehet, hogy jobban érvényesültek a kereskedelmi szempontok?
Ilyet semmiképp sem állítanék. A válogatottság szent dolog. De ott is van egy edző, aki kitalálja, vagy nem találja ki a játékot, ért hozzá, vagy nem ért hozzá. Van a játékos is, aki vagy jó, vagy nem, vagy elfogadja az edző szavait, vagy nem. Ami biztos, az edzőnek hitelesnek kell lennie. Ha nem hiteles, akkor a játékos vagy elfogadja, vagy nem. Én sem elsőre ugrottam.
Spanyolország utáni hét évben előbb újra Hollandia, majd Dánia következett, később India és Svájc, aztán egy újabb, de az előzőhöz képest sikertelen spanyol kalandot – az Alavés – követően Ausztrália, végül Hongkong.
Nyilván, ha a Milan azt mondta volna, hogy gyere, játsszál nálunk 15 évet, boldogan aláírom a szerződést. De nem mondta. Viszont nyugodt szívvel állítom:
Beleértve Hongkongot, Indiát is?
Gyorsabb a játék ezeken a helyeken is.
Azért ez megdöbbentő.
Nem a hol a lényeg, hanem az, hogy kik játsszák a focit. Indiában David Trezeguet-vel, Diego Forlánnal, Florent Maoludával játszottam egy pályán többek között, de ide sorolom Sunil Chhetrit is. Tudja ki ő?
Megfogott.
A legtöbbszörös indiai válogatott. Olyan csatár, hogy bármelyik magyar csapat gondolkodás nélkül befogadná. Jobbal, ballal remekül rúg. Hongkongban olyan brazilok játszanak, akiket nem tudnánk ide hívni.
Akadt olyan döntése, amit utólag megkérdőjelezett?
Az aktuális döntéseim mindig a lehetőségekhez képest a legjobbak voltak. Soha nem tekintek vissza. Döntés után mindig csak a jelennel és a jövővel foglalkozom. Most is. Összességében a futballhoz való hozzáállásomnak köszönhetem azt is, hogy most Dél-Amerika egyik legpatinásabb klubja szerződtetett. Az uruguayi futball minőségét az Európában játszó sztárjaik, a világbajnoki szereplésük alapján mindenki ismeri. A Penarol itt 52-szeres bajnok és ötszörös Libertadores Kupa-győztes (a Bajnokok Ligája dél-amerikai megfelelője – a szerk.), rendszeres résztvevője a sorozatnak. Büszkeséggel tölt el, hogy 34 évesen még ilyen magas szinten számítanak rám. Ha egy Diego Forlán kaliberű labdarúgóra nem tettem volna jó benyomást, nem lenne hitelem nála, egészen biztosan szóba sem kerülök.
Kiemelt kép: Paul Kane/Getty Images
