Két dolog miatt nehezteltem apámra életem első tizenpár évében: egyrészt azért, mert 13 éves koromig nem tudtam megverni gombfociban, másrészt azért, hogy 1986 tavaszán nem vitt magával a Népstadionba, amikor a Mezey-féle, világbajnokságra készülő válogatott 3-0-ra legyőzte a brazilokat, akik messze nem a legjobb összeállításukkal érkeztek.
Nem is a brazilokra lettem volna kíváncsi, sokkal inkább Détárira, Garabára, Esterházyra, meg a többiekre, akik miatt elkezdtem követni a magyar válogatottat.
A Népstadion apám számára igazi szentély volt, egy régi ismerős, ahova 9 évesen látogatott ki először a nagybátyjával a húsvéti kupára, és sokszor elmesélte, hogy egy idő után a bíró csak akkor fújt a sípjába a meccseken, ha lecsekkolta, hogy fater ott van az alsó 19-es szektorban a felezővonal környékén.
Emlékeim szerint közösen egyszer látogattunk ki meccsre a régi arénába, 1997. augusztus 20-án a Svájc ellen vb-selejtezőn Klausz fejes góljával egészen a 91. percig vezettünk, aztán Chapuisat elrontotta a nemzeti ünnepünket, amelyen nagyjából 40 ezren választották esti programnak a Csank-csapat szomorkás véget érő fellépését.
Aztán jöttek szép sorban a meccsek a haverokkal:
- az 1998-as, rommá ázós magyar-portugál (1-3), amikor a piros-kék esőkabátom miatt egy okostojás portugálnak nézett, valahogy elfeledve, hogy egy magyar zászlóba burkolóztam
- ugyanebből az évből a románok elleni klasszikus (1-1) Hrutka szenzációs szabadrúgásával
- 1999-ből az angolok elleni barátságos, amikor megint Hrutka mutatta meg, ezúttal Seamannek, hogy milyen, amikor elsül a jobbos,
- a 2000-es magyar-olasz, amikor egy külföldi nyaralásból hazaérve a határon izgatottan hívtam gyerekkori barátomat,a későbbi NB III-as gólkirályt, hogy van-e jegyünk. Persze lett, és aztán együtt tomboltunk Horváth Feri duplája után, miközben a másik oldalon Toldo, Totti, Del Piero és Inzaghi bűvölte a labdát
- vagy a 2003-as, lengyelek elleni Eb-selejtező, amikor egy német házaspár kárára elkövetett trükkös lopás miatt tolmácsoltam a pestlőrinci rendőrkapitányságon, ahonnan szirénázó rendőrautóval vittek a meccsre, hogy odaérjek kezdésre. Azt hiszem, sosem féltem annyira autóban, mint akkor.
De a sor még folytatható lenne a legendás ZTE-MU-val, egy érthetetlen módon szerda délután 17.30-ra pakolt Magyar Kupa-döntővel, ahol a 4500 néző szinte elveszett a hatalmas katlanban (Lipcsei pedig kapta a kockacukorzáport minden szögletnél) vagy egy zárt kapus magyar-románnal, ahol sokadszor taszított minket káromkodásba torkolló apátiába egy hosszabbításban benyelt gól.
Mivel amúgy is nosztalgiára hajlamos típus vagyok, a stadionavatóra tartva arra voltam kíváncsi, mások milyen érzésekkel, emlékekkel rendelkeznek a Népstadionról. A 11-es busz megállójában nem volt nehéz megállapítanom, hogy apa és fia szintén a meccsre tart, mivel a srác nyakában piros-fehér-zöld sál lógott.
„A legszebb emlék a Népstadionról? A 90-es években labdaszedő voltam egy Vasas-Fradin, majd 2004-ben, a brazilok elleni meccsen a kis játékosaim voltak a labdaszedők, én pedig egy darabig a kispadok mellől nézhettem a labdazsonglőröket, és közös képet készíthettem Kakával.
De az is örök emlék, hogy a románok elleni 1-1-nél hiába volt lezárva a felső karéj, egy barátommal felmentünk, és onnan néztük a meccset. Hrutka góljánál sokkal erősebb volt a közönség morajlása ott fent ülve, mintha mi is a tömegben lettünk volna
– mesélte Ákos, aki az egyik alapítója volt a Tabáni Spartacus nevű klubnak, azóta pedig több helyen is dolgozott utánpótlásedzőként, így aztán útközben betekintést nyújtott az amatőr futball nem mindig szívderítő kulisszái mögé.
A metróból kiérve elköszöntem apától és fiától, majd arra lettem figyelmes, hogy a Dózsa György út Ifjúság útja felőli végénél egy véres arcú férfi azt magyarázza a rendőröknek, hogy tehetne feljelentést, de nem fog.
Miért vertek szájba? Jámbor ember voltam egész életemben, nem tagadom, szeretek piázgatni, most sem vagyok józan, de nem csináltam semmi rosszat, és megmondom őszintén, fáj, ahol ez az idegen megütött
– panaszkodott a férfi, aki zárásként megkérdezte, mi lett a végeredmény, pedig még volt több mint egy óra a kezdésig.
Hogy 65 ezer ember között az ember belebotlik a barátaiba, akikkel anno együtt ugrált, kiabált, reménykedett vagy sápítozott a lelátón, arra egész magas szorzót kínálnának a fogadóirodák, mégis ez történt, úgyhogy őket is kifaggattam a régi szép időkről.
„Az volt a legjobb érzés, amikor a lépcsőt megmászva felértél a dombra, és leláttál a pályára. Megkönnyeztető pillanat volt” – tekintett vissza Attila, öccse, Ádám viszont erős felütésként a „szinte csak szar meccsen voltam itt” mondattal nyitott.
Az ifjabb fivér a már említett magyar-angolon vesztette el Népstadion-szüzességét (a Fuck you, Shearer rigmus egyből a memóriájába égett), és a két legjobb élményként az Egervári-éra két bravúrját, a svédek (2-1) és a törökök (3-1) legyőzését említette.
Ádám volt az egyikük, és a kiscsapat elleni szenvedéseket látva (pedig ekkor még 2-0-ra nyertünk, nem úgy, mint a 2016-os Eb után) meg tudta érteni a csalódott szurkolók „Fastadiont Felcsútra” bekiabálását.
A Zagyvarékasról érkező János eggyel idősebb korosztályt képviselt, ő fradistaként a mai napig vérző szívvel gondol vissza az 1976-os Újpest elleni rangadóra, amelyet 8-3-ra nyertek meg a lilák. De ott volt az utolsó magyar érdekeltségű BL-meccsen is a Puskásban, amelyet a Liverpool 1-0-ra nyert meg a ma már a Honvédban focizó David N’Gog góljával a Debrecen ellen, és válogatott szinten igen kellemes emlék számára a Bolívia ellen itthoni 6-0-ra megnyert interkontinentális pótselejtező, ami megágyazott az 1978-as vb-részvételnek.
Barátja, Zsolt még pályára is lépett a régi Puskásban, 1990 őszén, két nappal az 1-1-re végződő magyar-olasz után (gólszerző Disztl László, illetve Robert Baggio) a stadion karbantartói ellen játszott egy amatőr csapat tagjaként, ami elég különlegesnek hangzik.
Ha pedig olyan élményt kell említeni, ahol nézőként volt jelen, akkor a spanyolok elleni 2-2-t választja 1989-ből, amikor az utóbbi években népszerűségi versenyeket nem igazán nyerő Pintér Attila volt a hős, mivel középhátvéd létére kétszer is betalált Andoni Zubizarretának.
Az utolsó métereket teszem meg a bejáratig, amikor a hangosbemondó az uruguayi kezdőt sorolja, Luis Suárezt füttyszó fogadja, Edinson Cavanit viszont éljenzés. Hiába rengeteg a Barca-drukker idehaza, úgy látszik Suárez személye nem csak az általa a 2014-es vébén megharapott Giorgio Chielliniben keltett ellenszenvet. A magyarok közül jellemzően a fradisták kapnak nagy tapsot, valamint Szoboszlai Dominik, de a pálmát a szövetségi kapitány, Marco Rossi viszi el.
A stadiont belülről megcsodálva óhatatlanul is kicsúszik egy váóóóóó az ember száján, annyira más a látvány, mint amit megszokott, amikor még Népstadionnak vagy Puskás Ferenc Stadionnak hívták a pályát. Annak is megvolt a maga varázsa a futópályával, ugyanakkor amiatt olyan nagy volt a távolság a két kapu mögötti lelátórészek között, hogy ha az egyik oldal rákezdett egy rigmusra, a másik már csak jelentős csúszással tudta átvenni.
A felvezetés során a Dunaszerdahelyről átvett Nélküled-éneklés tökéletesen megteremti az alaphangulatot, amit még az első uruguayi gól sem tud lenyomni.
Szerencsére viszonylag gyorsan jött az új stadion első magyar gólja, Szalai Ádám a tavaszi, horvátok elleni bravúr alkalmával szerzett gólja óta először talált be.
Sok a néző, de kevés a szurkoló, állapíthattuk meg a második félidőben, amikor a kitartóan próbálkozó tábor ellenére időnként nagy csönd telepedett a stadion jelentős részére. Igaz, a pályán látottak nem is nagyon pörgethették fel a nézőket, a sok csere miatt már egyik csapat sem tűnt túlságosan összeszedettnek.
Bár a meccs előtt és után is hallottunk olyan véleményeket, amelyek arról szóltak, hogy ez bizony egy mindenkinek jó döntetlen lesz, maradt a 2-1-es uruguayi siker, vagyis a továbbjutásról döntő, Wales elleni meccs főpróbája nem sikerült ideálisra.
„Ez egy tisztes vereség, az első félidő nem volt rossz, bár Dzsudzsák minősíthetetlen volt, Dibuszban ellenben van potenciál, nem könnyű helyzet, hogy ő vagy Gulácsi kezdjen Walesben. Szép az új stadion, fentről is nagyon jól lehet látni, én az EKG-ról és a CT-ről is örömmel lemondok emiatt, mert minden pénzt megért” – ironizált Szabolcs, aki Szombathelyről utazott fel a meccsre.
A vele együtt érkező Guszti azt mondta, szerinte nem érdemli meg a magyar csapat a lelkesen szurkoló a B közepet, mert a játékosok nem tesznek annyit a pályán, ami egyensúlyban lenne a lelátóról érkező támogatással.
A jóval arrébb magányosan szotyizgató László is rácsatlakozott az előtte megszólalók mondandójára, ő úgy gondolja, minden országba kell egy stadion, amely a legmagasabb színvonalat képviseli, és sajnálkozott, mert úgy érzi, a magyar drukkerek könnyebben állnak a csapat mellé egy sikeres időszakban, pedig ennek nem attól kellene függnie, hogy az aktuális meccsen nyerünk vagy veszítünk. Ő például kint volt Splitben, és úgy érezte magát, mintha szembe köpte volna a csapat, amely véleménye szerint nem küzdött eléggé.
„Szomorú, hogy annyi energia és pénz lett beleölve a stadion felépítésre, csak épp a csapat maradt ugyanolyan gyenge. Én láttam még nagy sikereket, de két fiam felnőtt úgy, hogy maximum a három évvel ezelőtti Eb-t mesélhetik szívesen” – fejtegeti a metrón hazafelé tartva egy 50-es éveiben járó férfi, aki 1986-ban kintről hallgatta a legendás Queen koncertjét, de a ráadásnál végül bejutott a stadionba.
A mostani meccsel kapcsolatban pedig azt az észrevételt tette, hogy betiltaná a fekete egyenpólókat, amit az ultrák szoktak hordani.
„Az országban már nem igazán érződik a magyar öntudat, egy-egy ilyen meccs viszont jó alkalom lenne az ápolására, de a fekete pólókkal nem tudok azonosulni”.
Az estét végül az foglalja keretbe, hogy a 11-es busz Batthyány téri végállomásán ismét összefutunk a már idézett apával és fiával, akik így beszámolhatnak a stadionnal kapcsolatos benyomásaikról.
„Fura ez az érzés, olyan, mintha egy nyugati stadionban lettem volna. Ezzel szemben a Népstadion minden ízében kelet-európai volt, a méreteivel, a befejezetlenségével vagy azzal, hogy nem volt időtálló. Most az egész stadion olyan volt, mint egy nagy családi szektor, bár rontott a hangulaton az az 5-6 főből álló részeg brigád, akik mindent és mindenkit szidtak. Az biztos, hogy a marketinggel nincs baj, mert sálakat és pólót beszerezve 10 ezer forintot is könnyen el lehet költeni az ajándékboltban.
Amit kicsit piti dolognak éreztem, hogy a lefújás után nem sokkal már hajtották ki az embereket, pedig sokan még szerették volna körbejárni a stadiont, hogy fotókat készítsenek. Így viszont az volt az üzenet, hogy amint vége a meccsnek, megszűnik a szolgáltatás, és menjél haza. De összességében ez egy örök mementó marad
– mondta Ákos.
És mit mondanánk vajon akkor, ha Walesben csodát tenne a csapat, és jövőre jöhetne a három csoportellenfélből kettő hazai pályán az Eb-n?!
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
