Magyar foci

„Inkább nézek vízilabdát, abban legalább verjük a szlovákokat”

Izgalmas meccs volt, csak éppen a végeredménynek nem örülünk, a magyar labdarúgó-válogatott 2-1-re kikapott a Szlovákia elleni Eb-selejtezőn. Úgy tűnik, van olyan, amikor nem jön be a női megérzés, pedig a felvidékiek állítják, a magyar sport fényévekre van a szlováktól. Hiába a szlogen, hogy csak a szlovákokat oda-vissza, ez a sorsdöntő meccs is úgy zárult, ahogy általában zárulni szokott.
Korábban a témában:

Akármennyire is nehezen emészti meg az ember azt a rémisztő gondolatot, hogy kérlelhetetlenül száguld a negyvenedik születésnapja felé, van ennek egy pozitív hozadéka is: átélt korábban annyi pofára esést, hogy már nem igazán éli bele magát semmibe.

Pedig, ha valaki úgy van a futballal, mint ahogy azt a legendás Liverpool-edző, Bill Shankly elővezette, vagyis nem tudja félvállról venni, sokkal inkább élet-halál kérdésként kezeli, akkor egy olyan túlhájpolt párosítás láttán, mint amilyen a mindenkori magyar-szlovák meccs, nem tud nem arra gondolni, hogy ezt most meg kell nyerni.

Mielőtt azonban az agy elkezdené felvillantani a képeket, hogyan is nézne ki egy győztes meccs utáni boldogságcunami, már be is húzza a kéziféket, hiszen erre a csatára lépten-nyomon rásütik a sorsdöntő jelzőt,

aminek az elmúlt harmincvalahány év alapján számunkra nagyjából az a definíciója: iszonyatosan fontos mérkőzés, amelyre jól rákészülünk – aztán elbukjuk.

Akárhogy is győzködtem az agyam, egy idő után a márciusi, nagyszombati idegenbeli meccs előtt is elhittem, hogy nyerni fogunk, épp ezért most tényleg próbáltam tudatosan leszabályozni magam, a híreket elolvastam ugyan, de nem latolgattam az esélyeket, nem rakosgattam a neveket ide-oda a képzeletbeli mágnestáblán, nem kezdtem el matekozni, hogy ha három, netán egy pontot szerzünk, az hogyan is befolyásolja a továbbjutási esélyeinket.

Ez egy darabig jól is ment, aztán a meccs délelőttjén már azon vettem észre magam, hogy a buszon azon vacilláltam, a hátul ücsörgő ötvenes fickó az esővel szembeni védekezés vagy az esti ütközet miatt húzta a fejébe a Magyarország feliratú sapkáját, a Groupama Aréna felé metrózva pedig folyamatosan az embereket pásztáztam, hogy rájöjjek, kik tartanak velem együtt a helyszínre, naivan azt gondolva, mások is úgy vannak vele, itt kell lenniük, mert nem lehet ennél jobb hétfő esti program.

Ehhez képest mindössze egyetlen utastársról tudtam egyértelműen eldönteni, hogy a meccsre tart, nem volt nehéz kiszúrni, a sportlap és a barna kabátja alól kikandikáló piros meze elég gyorsan lebuktatta. Bezzeg az a 10-12 francia huszonéves mindenféle hülye meccs nélkül is tett róla, hogy jó estéjük legyen, ehhez elég volt két tálca sör, irigyeltem is őket rendesen.

A Nagyvárad téren aztán kiszúrtam magamnak egy párost, amelynek egyik tagja UEFA maffia feliratú pólót viselt, ez alapján ideális alanynak tűnt, hogy megossza a várakozásait a meccsről.

„Kicsit tartok a meccstől a Montenegró elleni vereség miatt, azt nem igazán tudom hova tenni, de tudjuk be elterelő hadműveletnek. Ahogy jöttünk az autópályán, és láttuk a zászlókat a többi autóban, egyből elkapott minket a hangulat. Nyíregyházára elég hosszú lesz a hazaút, már csak ezért is nyerni kell, de képesek is vagyunk rá. Hogy lesz-e fütyülés a szlovák himnusznál? Ez tuti, mondjuk én nem értek vele egyet, nem szabad lesüllyedni az ő szintjükre, Bukarestben is voltam, de nem álltam háttal a pályának a román himnusznál, pedig nem rokonszenvezem velük. Hiába fütyülünk, ha kikapunk, úgyhogy inkább szurkoljon mindenki, ahogy csak bír” – magyarázta Dani, és egyből magunkra ismertünk, amikor elárulta, tíz éven át folyton úgy volt a vesztes meccs után, többet nem jön, aztán mégis mindig feltűnt, ha a válogatott játszott.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Még rajta is túltesz az a pécsi férfi, aki a barátaival érkezett, és azt mondja, 22 éve nem kezdődött el nélküle hazai válogatott meccs, egyik társa pedig azzal bizonyítja elszántságát, hogy elárulja, 25 ezer forintot sem sajnált, hogy jegyhez jusson.

Szokták mondani, hogy a női megérzésnél nincs pontosabb előrejelzés, ezt szem előtt tartva érdeklődünk egy Sárvárról érkező anya-lánya párosnál, hogy mire számítsunk, az anya óvatosabb fajta, azt mondja, nem biztos, hogy nyerünk, gyereke azonban ugyanazt érzi, mint a vb-ezüstérmes horvátok ellen, márpedig akkor előre megmondta, hogy diadal lesz a vége. Nocsak!

Ha lehetne a szurkolók közt divatdiktátort választani, akkor nálunk toronymagasan az a férfi a nyerne, aki a meccsre a piros kabát, fehér ing, zöld nyakkendő összeállítást rakta össze, lehet, a jövőben az ultráknak is el kellene gondolkodniuk a fekete póló helyett egy hasonló dress code-on. A divatperceket másfél órával a kezdés előtt a magyar-szlovák meccsek elmaradhatatlan kelléke, a Jan Slota kilétéről érdeklődő rigmus töri meg, majd felhangzik egy másik örökzöld, a szar szlovákiázás, valahogy sejtettük, hogy ezeket nem ússzuk meg.

Az viszont annál kellemesebb meglepetés, mikor egy rég látott egyetemi baráttal fut össze az ember, aki a 65. születésnapját nemrég ünneplő édesapját, valamint a válogatott meccsen most debütáló húgát is magával hozta, ha ehhez még hozzávesszük, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány is a nagy rangadó napján lett 55 éves, az már annyira tökéletes együttállás, hogy egyet kell értenünk Norbival, aki úgy gondolja, kapunk ugyan gólt, de lövünk is, mindjárt hármat.

Mivel a 10 millió szövetségi kapitány országa vagyunk, így a kezdőt látván muszáj szakmázni egy sort, ehhez egy Ajkáról érkező triót hívtuk segítségül.

Jó ez a felállás, Pátkai még beférne, de tudjuk, hogy sérüléssel bajlódik, Kleinheisler pedig majd megoldja helyette, ő akkor tud érvényesülni, ha van mellette egy okos játékos, és Nagy Ádám ilyen. Dzsudzsákot sokan bántják, de az a helyzet, hogy nincs jobb nála a posztján, ami egyben felfogható kritikának is, de a szíve mindig helyén van, ha pályára lép. Fegyelmezett játék és szerencse, ez kell a győzelemhez, viszont ha elhisszük, hogy jók vagyunk, akkor baj van

– mondja Tamás.

Szóba kerül az is, hogy milyen jó lett volna, ha már erre a meccsre elkészül az új Puskás-stadion, aminek hallatán csak bólogatni tudunk, mint ahogy azt is értékes gondolatnak tartjuk, amit a társaság másik, nevét inkább nem vállaló tagja dob be, miszerint elég lett volna ez az egy, szép nagy és jó drága új aréna az egész magyar futballnak.

Ha már stadion és sportpolitika, a főbejárathoz érkezve éppen az ország legnagyobb futballrajongóját, Orbán Viktor miniszterelnököt pillantjuk meg, aki a Fehérvár sportigazgatójával, Kovács Zoltánnal diskurál, akit aztán lecserél a családjára, amikor megérkezik lánya, Ráhel, unokája, Alíz, valamint veje, Tiborcz István.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Később befut egy másik Kovács Zoltán, Magyarország kormányzati kommunikációért felelős államtitkára, Kövér László, az Országgyűlés elnöke, de feltűnik az olimpiai bajnok, egykori köztársasági elnök Schmitt Pál is, valamint több korábbi válogatott játékos, köztük Laczkó Zsolt, aki párjával, Görög Zitával érkezik.

„Nem szeretnék tippelni, mert sosem sül el jól. Itt belül tudom, milyen eredmény várható, de nem szeretném elárulni” – ezt már Világi Oszkár, a Dunaszerdahely csapatának tulajdonosa mondta, amikor próbáltuk kihúzni belőle a végeredményt.

Jóval bőbeszédűbb volt a szintén a Felvidékről érkezett Zsolt, aki elsőre meglepődött, mikor elmondtam neki, melyik újságtól jöttem, majd amikor meggyőztem, hogy érdekel a véleménye, némi liberális lószarozás után belekezdett.

Remélem, hogy nyer ma a magyar csapat, még sosem voltam válogatott meccsen, de most csak azért jöttem ide. Nem tudom, ti itt mit gondoltok róla, de a Felvidék az nem a világ vége, nagyon más ott az élet, nehezebb, mint hinnéd. Most vagy soha érzés van bennem, az Eb-re kijutás nem érdekel, az érdekel, hogy verjük meg a szlovákokat. Nem, nem az év eseménye ez most nekem, hanem az évtized eseménye

– hadarta a palócságára büszke férfi.

A tartalmas felvezetés után a stadionba bejutva először arra csodálkoztunk rá, hogy a tábort vezénylő előénekes hangosítását a Sziget-fesztiválon is megirigyelnék, mivel szinte minden instrukcióját hallani lehetett jó messziről is, aztán gyönyörködtünk egy sort a szenzációs élőképen, amely Mátyás királynak és a fekete seregnek állított emléket, utalva arra, hogy az egységesen feketét öltő ultrák úgy állnak a csapat mögött, mint ahogy Kinizsi Pál által is vezetett zsoldossereg támogatta az uralkodót.

A fekete helyett aztán a sárga lett a meccs színe, a spanyol bíró, Antonio Mateu Lahoz ugyanis bőszen kapkodta elő a büntetőcédulát a farzsebéből, magára haragítva ezzel a nézőket, a játékosokat és Rossit is. A magyar csapat belement a nyílt sisakos játékba, amiből izgalmas meccs lett, de amennyire imádták a hazai drukkerek a két perc alatt két borzalmas lövést elengedő Juraj Kuckát, úgy hörögtek Róbert Makra, aki nem szerzett magának új barátokat, amikor a gólja után a címert mutogatva hergelte a magyar tábort.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Már a meccs előtt és közben is téma volt, hogy Dzsudzsák vajon mikor enged át egy ígéretes pontrúgást a pazar rúgótechnikával megáldott Szoboszlai Dominiknak, és amikor a második félidőben remek helyről végezhettünk el szabadrúgást, jött a „na most!” megérzés, mondtam is a mellettem ülő Kele kollégának, hogy készítse a telefonját.

Akkor most már nyerjük is meg

– bújt elő a telhetetlen énem, miután kiünnepeltük magunkat a gyönyörű gólunk után, persze, ahogy lenni szokott, alighogy kimondtam, már jött is a második szlovák dugó.

A balomon ülő Farkasházy Tivadar egyre nehezebben viselte az általa csak magamutogatónak titulált bíró ténykedését, és Kleinheisler hibái miatt is több ízben kifakadt, a vereség után pedig feldúltan értékelt.

„Halál idegesek voltak a játékosaink a pályán, mert rájuk rakták a terhet mindenféle történelmi hülyeséggel. Nyugodtan kell focizni” – magyarázta, miközben a szlovák drukkerek a rohamrendőrök sorfala mögött csaptak nagy bulit a szektorukban, amelynek egyik felét felvidéki magyarok foglalták el.

A vendégek ünneplését látva valószínűleg sokak véleményét visszhangozta a 45 évesen még a Budapest-bajnokság másodosztályában focizgató Zoli, amikor azzal jött:

Kapjunk ki Andorrától, vagy bánom is én, Vietnámtól, de ne pont a szlovákoktól!

Szerinte Sallai és Szoboszlai volt a két legjobbunk, Dzsudzsákot viszont gyengének érezte, és úgy látta, az utolsó 20-25 percre elfogyott a szuflánk, nem tudtuk megindítani a mindent elsöprő végső rohamot.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

A kijáratnál a történelmi téli olimpiai aranyérmet nyerő gyorskorcsolyázóba, Liu Shaolin Sándorba botlottunk bele, aki azt mondta, lelkesen jött a meccsre, a maga részéről mindent meg is tett, amit egy szurkoló megtehet, hogy ne ez legyen a vége, de fáradtnak érezte a csapatot.

„Azért fel a fejjel, nincs itt a világ vége” – köszönt el optimizmusát megvillantva az idősebbik Liu testvér.

Kalmár Zsoltnak nem lehetett könnyű a lelátóról végignéznie a meccset, a DAC csapatkapitánya térdműtéten esett át, de biztosan sokszor átfutott a fején, milyen lett volna a társak között harcolni.

A csapat beleadott mindent, az első félidőben jól játszottunk, a szlovákok egyszer jöttek el a kapunkig, de abból gólt szereztek. Az egyenlítés után úgy tűnt, mi vagyunk lendületben, erre megint ők találtak be. A horvátok azeri döntetlenjével még szorosabb lett a csoport, nincs más választásunk, pontot vagy pontokat kell elhoznunk a vb-ezüstérmestől

– tekintett előre a következő feladatra Kalmár, aki azt mondta, biztos megkapja majd a beszólásokat a klubjában a vereség miatt, a visszatérését pedig szeptember végére tervezi.

A feljebb említett pécsi vagy nyíregyházi drukkerek lógó orral autózhattak haza, na de akkor mit mondjon a Felvidékről származó, de a családjával Angliában élő Zsolt, akinek 400 fontjába, nagyjából 147 ezer forintjába került a túra, és az általa elfogadhatatlannak titulált eredmény mellett amiatt is pufogott egy sort, hogy nem tudott oda ülni, ahova akart, és kétszer kellett körbefutnia a stadiont, hogy legyen helye.

Egy szintén felvidéki testvérpár keményen kiosztotta a spanyol bírót, aki szerintük érthetetlenül szórta a lapokat, ráadásul jóval szigorúbban bánt a magyar focistákkal.

Rendező ország leszünk az Eb-n jövőre, hogy lehet így elhúzni bennünket? Jó, ne csak bírózzunk, ezt az esélyt két kézzel meg kellett volna ragadni. Szlovákiában meg fogjuk kapni ezt a vereséget, az orrunk alá dörgölik majd, megaláznak minket és a gyerekeinket is. Miért kell egy kis országtól félni? Lerítt a magyarokról, hogy félnek tőlük. Pedig minden sportban jobbak vagyunk, na jó, talán a hokiban nem. Na de itt minden nap világbajnokok születnek. Ezek után inkább vízilabdát fogok nézni, abban legalább verjük őket

– osztotta meg velünk Antal, a testvérpár vehemensebb tagja, aki saját bevallása szerint régebben védett a pozsonyi Slovanban.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

A sport után a mindennapok problémáira terelte a szót, nem érti, miért nézi a magyar állam tétlenül, hogy a falujába tíz év alatt ötszáz szlovákot telepítettek be. Pedig amúgy jó véleménnyel van Orbánról, de bosszantónak tartja, hogy nem pirít oda a szlovákoknak:

„Most kapott a helyi óvoda 52 millió forintnak megfelelő összeget felújításra. Tudod, mi ezzel a baj? Hogy oda 3 magyar és 42 szlovák gyerek jár! Jó, hogy adnak, csak már nincs kinek! Folyamatosan lakják be a tótok a Felvidéket, röhögve foglalják el, elég szar ezt megélni. Össze sem tudunk fogni, az a legnagyobb baj. Paraszt vagyok, hazamegyek és megfejem a három tehenemet, de a szlovákoknak nincs semmijük, mindent csak behoznak. Szoktam is mondani a haverjaimnak, hogy két héten belül éhen halnátok, ha ez nem lenne. Utálják a magyarokat, de közben irigyelnek is minket, mert nekik nincsenek ilyen fürdőik, stadionjaik és az utak is sokkal rosszabb állapotban vannak”.

A válogatottjuk viszont jelen állás szerint jobb, mint a miénk, hiába volt a szurkolói szlogen, miszerint csak a szlovákokat oda-vissza, a két meccsen egy pontot sem szereztünk ellenük.

A horvátoknak 10, nekünk és a szlovákoknak 9-9, a walesieknek 6 pontjuk van, Gareth Bale-ék négy, a többiek még három meccset vívnak.

Igaza volt Antalnak, ezt a lehetőséget nagyon meg kellett volna ragadni, és egy darabig még fájni fog, hogy nem sikerült. Pedig most még bele sem éltük magunkat.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.