A Ferencváros dominálta a mögöttünk hagyott magyarországi futballszezont, és bár a zöld-fehérek a kupadöntőbe nem jutottak be – kevesebb, mint egy hét múlva a MOL Vidi és a Honvéd játszik egymással a hazai évadzárón –, a bajnokság szinte összes létező statisztikai mutatója alapján elmondható:
Szerhij Rebrov csapata nem csak a legtöbb gólt (72) szerezte az idényben, de a legkevesebbet is kapta (27), minekutána a gólkülönbsége (+45) is messze a Fradinak lett a legjobb a mezőnyben. Az idény közben edzőt váltó zöld-fehérek meccseik majdnem 70 százalékát megnyerték a szezonban, és öttel több sikert (23) arattak a bajnoki versenyfutás során, mint a sorban mögöttük következő MOL Vidi (18). Az ideinél jobb évadot egyébként utoljára 2016 tavaszán zárt a Ferencváros: akkor még Gera Zoltánnal, Hajnal Tamással és Nagy Ádámmal a keretben, valamint Thomas Doll-lal a kispadon egészen 24 győzelemig és 74 megszerzett pontig robogott az együttes a 33 rendelkezésre álló forduló alatt.
Apró különbség, hogy idén viszont több gólt szerzett az együttes, és hazai pályán veretlen tudott maradni (14-3-0) a bajnokságban.
Döbbenetes a Fradi fölénye
Ha picit mélyebbre merülünk az adatok óceánjában, a ferencvárosi fölény akkor is döbbenetes. A kidolgozott helyzetek minőségét számszerűsítő, azokat azonos alapra helyezni képes xG-modell alapján is a Fradi támadójátéka volt a liga leghatékonyabban működő fegyvere: Rebrov csapatának a modell alapján cirka 62 gólig kellett volna jutnia, ami meccsenkénti 1,88-as várható gólátlagot jelent, és természetesen a mezőny legjobb mutatója.
A Ferencváros mögött már jóval szorosabb volt a verseny, bár a bajnoki ezüstérmes Vidi végül itt is befutott a második helyre 51,94-es számadattal. Míg azonban a Fradi több mint tíz gólt vert a valóságban a modell által kihozott értékre, addig a fehérváriak csak azt a nagyságrendet tudták reprodukálni, amit az excel is kidobott számukra. Mivel az xG-modell minden esetben egy nagymintás átlaghoz viszonyít, magától értetődő természetességgel adódik a következtetés:
Érdekesség, hogy a mezőny 12 csapatából nyolc is képes volt felmúlni támadásban a modell által számolt értéket – a Ferencváros (+10,07) mögött legnagyobb mértékben az utolsó pillanatokban megmenekülő DVTK (+7,87), a Mezőkövesd (+6,84), illetve a Paks (+5,67) és a Honvéd (+5,23). A két kieső ellenben bőven okolhatja sorsáért azt, hogy megközelíteni sem volt képes azt a gólszámot, amely a kialakított helyzeteik minőségéből következett volna: az MTK -5,09-es eredménnyel zárt, míg a Haladás egészen döbbenetes módon, több mint 10 góllal maradt el attól a gólszámtól, ami reálisan elérhető lett volna számára – átlagos csatárokkal a keretben.
A fenti diagramon az is látszik, hogy a kialakított helyzetek minősége alapján bőven a Diósgyőr és a Kisvárda volt az idei mezőny két leggyengébb tagja (miközben a végül kieső MTK a támadójátéka alapján akár a dobogóért is harcolhatott volna).
Ami a védekezést és az ellenfélnek engedett helyzetek minőségét illeti, a Ferencváros itt is dominált; igaz, jóval kisebb különbséggel, mint támadásban. A zöld-fehérek 27 bekapott góljukat összesen 29,2 xG-nyi engedett helyzetből hozták össze – ugyanez az arány az Újpestnél 28 kapott gól és 30,31 xG-nyi engedett helyzet. A két ősi riválison kívül még három csapat volt képes arra, hogy kevesebb kapott góllal zárjon, mint amennyit a modell számolt neki:
- Debrecen: 39 kapott gól (45,01 engedett xG)
- Honvéd: 38 kapott gól (38,57 xG)
- Puskás: 45 kapott gól (49,11 xG)
Ha a túl- és az alulteljesítést nézzük, leginkább a Debrecen mutatványa ötlik szembe: Herczeg András csapatának cirka 6 góllal „kellett volna” többet kapnia az engedett helyzetek minősége alapján, mint amennyi végül összejött nekik a bajnokságban – ekkora differencia pedig a nagyon sűrű hazai középmezőnyben már simán jelentheti a különbséget egy bronzérem és egy (mondjuk) hatodik-nyolcadik hely között. (A Debrecen ráadásul úgy lett harmadik a tabellán, hogy mindössze +5-ös gólkülönbségre volt képes.)
A skála másik végén nem meglepő módon ott az MTK, amely több mint 8 góllal kapott többet a valóságban a modell által jelzettnél, de nem büszkélkedhet mérlegével a Diósgyőr (-7,06-os egyenleg), a Haladás (-6,06) és a Paks sem (-5,66).
Kontrafoci aus Debrecen
A csapatok játékstílusát több mutató is érzékletesen festheti le, a legérdekesebb képet azonban talán akkor kapjuk, ha a kapu előtti hatékonyságot/jelenlétet vetjük össze a labdabirtoklási statisztikákkal. Utóbbi kategóriában az Újpest volt a liga legjobbja (átlagosan meccsenként 61%-os mutatóval), mögötte a Ferencváros (57,8%) és a MOL Vidi (52,9%) következett. Legkevésbé a DVSC dajkálta a labdát a mezőnyben (41,6%), de jellemzően reaktív futballt játszott a negyedik helyen befutó Honvéd (47,5%), vagy éppen a Paks (46%) is. Eközben a végül kipottyanó MTK (51,2%), vagy a végig a vonal környékén egyensúlyozó DVTK (50,4%) általában többet birtokolta a labdát ellenfelénél.
Ha ezeket az adatokat összevetjük azzal, hogy az egyes csapatok meccsenként átlagosan hányszor tudtak labdába érni az ellenfél tizenhatosán belül, érdekes megállapításokat tehetünk. Az alábbi ábrán kiválóan látszik, miről is van szó:
Az Újpest nagyobb labdabirtoklási mutatóval is jóval kevesebb érintést hozott össze, mint az FTC. A DVSC ugyan nem járatta sokat a labdát, de így is az átlagnál többször jutott el az ellenfél kapuja elé. Az MTK ebből a szempontból nagyjából hasonlóan teljesített, mint a végül ezüstérmes MOL Vidi, miközben Fernando DVTK-ja hiába fényezte a labdát, mindenki másnál kevesebbszer jutott el a kapu közelébe. Feltűnő lehet a Haladás pazarlása is: egyértelműen jobban teljesítettek, mint a Paks vagy a Kisvárda, mégis rendre elvéreztek az ellenfél kapuja előtt (erre már az xG-mutatójuk döbbenetes alulteljesítése is rámutatott fentebb).
Ha a labdabirtoklást a konkrét lövések számával vetjük össze, akár a csapatok játékstílusát is megkísérelhetjük bekategorizálni:
Jól látszik, hogy az Újpest a folyamatosan kieszközölt meddő mezőnyfölény ellenére sokszor játszott steril futballt, mint ahogyan az is, hogy Herczeg András Lokija leplezetlen kontrafocival futott be harmadiknak a végelszámolásnál.
És, ha már Debrecen: a hajdúságiak fektették a legnagyobb hangsúlyt a pontrúgásokra is – lövéseik összesen több mint 10 százaléka rögzített helyzetet követően zúdult az ellenfelek kapujára. Ebben a műfajban Csertői Aurél és a Paks volt a második legjobb a mezőnyben (szükségük is volt rá, mert egyébként a paksiak a Kisvárdával együtt a legkevésbé veszélyes támadójátékkal rendelkeztek a bajnokságban).
Az Újpest ebben az értelemben is nagyon kevéssé volt hatékony. Már az is megdöbbentő, hogy 60 százalékos átlagos labdabirtoklás mellett kevesebb gólszerzési kísérletük volt, mint a Puskásnak, de ezeknek a próbálkozásoknak alig 4 százaléka született csak pontrúgás után. Ez utóbbi messze-magasan a mezőny legrosszabb vonatkozó mutatója lett.
A letámadás királyai: Fradi, Újpest, Vidi
Amennyire pazarló volt támadásban az Újpest, annyira összeállt viszont a védekezésük. Arról már volt szó fentebb, hogy nagyon kevés minőségi helyzetet engedtek az ellenfeleiknek, és a kapott góljaik száma is alacsonyan maradt (meccsenként 0,85), de emellett letámadásban is sziporkáztak. Ha az úgynevezett PPDA-mutatót nézzük – ez mutatja meg, hogy egy adott csapat mennyi passzt engedélyez az ellenfelének két védekező akció, azaz szerelési kísérlet, labdaszerzés és/vagy fejpárbaj között –, akkor Nebojsa Vignjevics csapatához csak a Ferencváros és a MOL Vidi mérhető.
Szembeötlő, hogy a Fradi-Újpest-Vidi hármason kívül más csapat nem is igazán próbálkozott a letámadás, mint taktikai elem tartós használatával – a fehérváriaknak pedig nem igazán ment, hiszen hiába a kimagasló PPDA-számok, meccsenként így is majdnem 11 lövéssel kísérleteztek ellenük átlagosan az ellenfeleik. A hátsó traktusban a DVTK passzív és legalább ennyire eredménytelen védekezése emelhető ki, de némiképp meglepő az is, hogy a bajnokság csapatai közül a középmezőnyben látszólag könnyedén megkapaszkodó Mezőkövesd engedte a legtöbb lövést az ellenfeleinek meccsenkénti átlagban.
A védekezés másik kiemelten fontos aspektusa az agresszivitás – ezt két mutatószámmal, a védekező párharcok sikerességi arányával, illetve a meccsenként elkövetett szabálytalanságok átlagos számával igyekeztünk megfogni:
A függőleges tengelyen a faultok száma, a vízszintesen a védekező párharcok sikerességi aránya látható, és a diagram egyértelműen megmutatja: a Fradi és az Újpest kimagaslik a mezőnyből. Meglepő lehet, hogy a statisztika szerint a legsportszerűbb játékot a Vidi mutatta be a mögöttünk hagyott szezonban (meccsenként kevesebb, mint 13 elkövetett – pontosabban: lefújt – szabálytalansággal), míg párharcerősség szempontjából az MTK (20%), Haladás (20,2%), Paks (19,6%) trió lóg ki a bajnokságból – lefelé.
A külföldi topbajnokságok egyik legfontosabb mutatója a progresszív passzok és megindulások átlagos száma – ez alatt olyan cselsorozatokat, szólókat, sprinteket, vagy passzokat értenek a statisztikusok, amelyek legalább 10 méternyi előrehaladást biztosítanak a labdabirtokló csapatnak. Nem meglepő, hogy ebben a kategóriában is a Fradi-Újpest dominálja a ligát, az már sokkal inkább, hogy a Paks például mindkét mutatóban abszolút sereghajtó.
Érdemes kiemelni az MTK-t, amely ebben a támadó-statisztikában is a szűken vett élboly tagja, de beszédes az is, hogy a Vidi semmilyen szempontból nem emelkedik ki az NB I-es átlagból. A DVTK játékáról sokat elmond, hogy bár a labdabirtoklásuk a szezonban meghaladta az 50%-os átlagot, előre mégis leginkább egyéni megindulásokkal jutottak, nem a passzjátékukkal.
A statisztikai adatok forrása minden esetben a WyScout volt, az ábrázoláshoz pedig Excelt használtunk. Holnap a csapatszintű mutatók után az egyéni statisztikákat elemezzük részletesen.
Nyitókép: MTI/Illyés Tibor
