Október 27-én, vagyis ma 70 éves Csank János mesteredző, a magyar válogatott korábbi szövetségi kapitánya.
Szülővárosában, az Ózdi Kohász SE színeiben kezdett futballozni, majd Debrecenben és az Egri Dózsában szerepelt kapusként.
„Elég jól játszottam mezőnyben és szerettem is. Azért lettem kapus, mert a környéken nem tudott védeni senki. Az osztálymeccseken általában rúgtam gólokat, aztán beálltam védeni, hogy nyerjük meg a meccset. Persze, ott még önszerveződés volt, én pedig mindig egy kicsit vezértípus voltam, ezért odaraktam magamat, ahova a csapatérdek megkívánta. Eger is a szívem csücske, mert tizenegy évet játszottam ott, majd az utánpótlásban és a felnőtt csapatnál voltam edző” – mondta a kerek évforduló tiszteletére készült interjú elején.
Védekezős edzőnek tartották, holott…
Egerben az élvonalba jutást, Békéscsabán pedig kupagyőzelmet ünnepelhetett csapatával, majd következett a legendás első váci időszak.
„Egerben és Csabán csak három évet töltöttem, de itt az első időszakomban hat évig voltam. Ebből csak az első és az utolsó nem volt igazán jó, közben viszont a magyar elitben szerepeltünk. Ez akkor nagyon jelentős fegyvertény volt, emellett jól is játszottunk. Érdekes módon általában védekezős edzőnek mondtak, nyilván azért, mert kapus voltam, de a gólkirály-jelöltek mindig a Vácból kerültek ki, és mindig az első háromban voltunk a rúgott gólokat tekintve. Nézem a mai taktikákat… Ha az én csapatom ilyet csinált volna, hogy tíz ember visszamegy negyven méterre a saját kapuja elé, akkor jogos lett volna, hogy ezt mondják.”
Amikor játékos volt, megszokta azt a modellt, amelyben az edző az első számú ember a csapat életében.
„Nagyon lényeges volt, miket mond, kiket igazol, hogyan szervezi a dolgokat. Én ebben nőttem fel, de ez most már némileg hátrányt is jelent, hiszen manapság teljesen másképp néz ki a rendszer, és az ilyen típusú fickó, mint én, ehhez nem mindig tud alkalmazkodni, ami nyilván feszültségekhez vezet. Miután én csapatember vagyok, csak abban dolgozom, és abba szólok bele, amiről úgy érzem, hogy az enyém, az pedig a szakmai rész. Abban viszont teljes hatalmam volt, a többi a vezetők feladata volt.”
Szereti a Dunát
„A vezetők vezettek, én edzettem a csapatot, a játékosok játszottak, a szurkolók szurkoltak. Nem kell belenyúlkálni egymás dolgaiba, és akkor megy minden, általában jól. Vácott jól ment, mert a vezetők jól végezték a feladatukat, segítettek engem, ezáltal a csapatot. Az igazolások mindig célirányosak voltak. Miután nem dúskáltunk a javakban, általában azok kerültek ide, akiket szakmai szempontból jónak láttam, de nagyobb csapatokba nem fértek be, viszont a tudásuk alapján NB I-esek voltak. A cseréink is ilyenek voltak, minden szempontból tökéletesen állt össze a csapat, és ezt folyamatosan szinten tudtuk tartani. A vezetés, a csapat és én tökéletes összhangban voltunk.”
A bajnoki cím miatt díszpolgár is lett, és egyéb elismeréseket is kapott, de elsősorban nem ezek, hanem a mindig családias légkör miatt érezte és érzi magát jól a Pest megyei városban.
„A Duna rendkívül meghatározza a város jellegét. Ha az embernek valami gondja van, vagy nincs komolyabb programja, csak lesétál a partra, és abban a pillanatban minden jó lesz. Bár én nem vagyok kimondottan vízi ember, vadászni szeretek, pecabot soha nem volt a kezemben. Az úszkáláshoz vagy a csónakázáshoz sem igen vonzódom, de a vizet szeretem nézni. Az élővilág mindig a vizekhez kötődik, abban pedig mindig találok érdekességet.”
Háromszor visszautasította, majd egy kicsit meghalt
A váci aranykor után egy rövid görögországi munka következett, majd a magyar válogatott szövetségi kapitányi posztja, amelyből manapság a legtöbben már csak a jugoszlávok ellen összesítésben 12-1-re elveszített pótselejtezőre emlékeznek.
„Háromszor visszautasítottam, és mivel Görögországban a napos oldalon jártam, utána elvállaltam. A vége miatt részben rosszul, de amúgy szerintem jól sikerült. A vége balszerencsés volt, mivel a világ egyik legjobb csapata ellen játszottunk, s nagyon megvertek minket. Ebből rosszul jöttem ki, de pozitívum, hogy később a nézőtérről nagyon ritkán szóltak be emiatt. Később volt olyan szavazás a szurkolók körében egy újabb kapitányválasztás előtt, amit megnyertem. Nem biztos, hogy újra vállaltam volna.”
Egervári Sándor nyilatkozta a közelmúltban az amszterdami 8-1-es kudarcról: „Sajnos a mai napig is megvisel lelkileg az a mérkőzés, nem tudtam és nem is fogom megemészteni. Négy évtizedes pályafutásom legmeghatározóbb momentumának tekintem.”
Csanknak erről is egy történet jutott eszébe: az egyik tulajdonos kérdezte, hogy fél-e valamelyik NB I-es csapattól, mire visszakérdezett, el tudja-e képzelni, hogy a jugoszláv meccs után fél valakitől?
„Én is szoktam mondani, hogy akkor egy kicsit meghaltam. Sokkoló élmény volt, hiszen a harmadik perctől ellenünk fordult több ezer ember és szidtak bennünket végig. Az tényleg nagyon ciki volt. Érdekes módon akkor a vadászok nyúltak a hónom alá. Az egy őszi párharc volt, és utána rengeteg olyan meghívásom volt, ahol nem is ismertem az embereket. Azóta is mondom, hogy köszönöm nekik. Az ember nyilván feláll, mert nincs más hátra, de tulajdonképpen a világbajnokság tapasztalatai is segítettek, mert láttam, hogyan szerepelnek a jugoszlávok és a norvégok.”
Egyik feltétel sem teljesült a Fradinál
A mostani pótselejtező előtt éppen az akkori és a mostani norvég csapatot hasonlították össze, és a mesteredző elmondása szerint egykori játékosai, akikkel találkozott, a hasukat fogták a röhögéstől, a két együttes között hihetetlenül nagy a különbség.
„Rövid idő múlva elült ez a vihar, utána már nem szembesültem vele különösebben, a média is leszállt róla, a szurkolók pedig inkább a világbajnoksággal voltak elfoglalva, és látták, hogy nem akárkik voltak ezek a fazonok. Így sportszerűen megoldódott a kérdés. Tudatosan nem foglalkozom vele annyit, mert az embernek tudatosan irányítania kell a dolgait, de nem kívánom senkinek, hogy azt átélje. Az volt az érdekes, hogy odamentem edzőnek a Fradiba, és pontosan annál a kispadnál álltam. Nagyon tartottam tőle, de nem volt semmiféle atrocitás, és ezért is tudtam jól feldolgozni.”
Bajnok lett a Ferencvárossal, majd később visszatért, amikor másodosztályú volt a zöld-fehér csapat, de vele még nem sikerült a visszakerülés. „Két feltételem volt, hogy odamenjek, két játékos leigazolása. Mindkettőre rábólintottak, de természetesen egyik sem jött össze. Egészen biztos, hogy akkor sikerült volna a feljutás. Voltak egyéb érdekességek is, de nem konkrétan a Fradinál, hanem akkoriban…”
Hatalmas pénzeket bukott
Természetesen a kilencvenes-kétezres évek zavaros periódusáról, a tisztességtelen tulajdonosokról és vezetőkről van szó.
„Sajnos benne voltam abban az időszakban, amikor pénzügyi zűrök voltak. Az katasztrófa volt. Érdekes módon engem a drága edzők közé soroltak, de hatalmasakat buktam pénzben. Gyakorlatilag a harmada sem igaz annak, amit beszéltek. Lehet, hogy kaphattam volna elég sokat, csak nem adták ide, és sehogy nem lehetett elérni, mert a szerződésben foglaltakat el lehetett felejteni. Akkor voltam sikeres, amikor nem volt nagyon nagy pénz a futballban, majd amikor jött a fellendülés, akkorra egy kicsit már kikerültem a körből. Mindez a játékosokra is vonatkozott, akik ekkoriban nagyon alulkerestek, nem kapták meg a pénzeket. Nem véletlen, hogy a keleti régió a fogadási csalás célpontjává vált. Volt számos olyan körülmény, amelyet nem illik ilyen futballkultúrában elkövetni labdarúgók, edzők ellen. De mivel ezeket mégis elkövették, ezek az időszakok nem néztek jól ki…”
Jött Zalaegerszeg, legutóbb ott dolgozott az élvonalban, egyszer a Magyar Kupa döntőjébe is bejutott a ZTE-vel.
„Elég sokáig voltam ott, és jó is volt. Általában a dobogó közelében jártunk. Azt a várost is szeretem, de jött egy balszerencsés időszak, amikor szinte mindenki megsérült, a tulajdonos pedig úgy döntött, hogy a hatodik fordulóban elküld. A végén ki is estek. Hibát követett el, mert a csapattal jóban voltam. Nem vagyok túlságosan bratyizós típus, sőt… De nem volt gondom a társasággal, és szerintem lelkileg kemény csapást kaptak azzal, hogy el kellett mennem, mert semmi jel nem utalt arra. Egyébként egy edzőt akkor kell elküldeni, ha a csapat körül van probléma. Elsősorban nem is eredménytelenség esetén, hanem ha az edzésekkel gond van, a játékosokkal zűrök, fegyelmezetlenségek adódnak, vagy erőnléti, szervezettségi problémák vannak. Nincsenek olyan emberek a csapatok közelében, akik ebben szakértőként tudnak dönteni, vagy ha vannak, azok nem biztos, hogy jók. Ez hibás döntés volt, amit szerintem azóta már ő is tud.”
Majdhogynem megsajnálta a váciakat
Nagy meglepetésre akkor tért vissza ismét Vácra, amikor a kizárás miatt a megyei első osztályba sorolták a klubot.
„Ez egy olyan periódusban történt, amikor nem volt csapatom, találkoztam a váciakkal, akik mondták, hogy kizárták őket a megyei bajnokságba. Láttam és ismertem a játékosokat, majdhogynem megsajnáltam őket. Ez erős kifejezés, de szinte magamat képzeltem bele abba a helyzetbe, hogy hirtelen lezuhanok a megye egybe. Érdekes feladat volt, nem éreztem cikinek, mert az edzéseken jól éreztem magamat, élveztem, hogy nem volt pályaedzőm és mindent én csináltam. Máskor is sokszor vezettem edzést, de voltak feladatok, amiket kiadtam, itt viszont nem volt ilyen. Jó időszak volt, a feltételek egyértelműen profik voltak. Felkerültünk az NB III-ba, és érdekes módon ők írták bele a szerződésembe, hogy ha magasabb szintű csapat hív, akkor elengednek. Én nem is mondtam ilyet. Amikor feljutottunk az NB II-be, jött a Zalaegerszeg megkeresése, ami szintén a kedvenc helyeim közé tartozik. Úgy éreztem, ott NB I-es lehetőség is lehet, ezért vállaltam, de igazándiból nem sikerült jól.”
A második zalai periódus nem alakult jól, nem tudtak feljutni az élvonalba, ezért a mesteredző útja ismét Vácra vezetett.
„Soha sehová nem jelentkezem. Megkerestek Vácról, hogy akarnak egy komolyabb utánpótlás-központot kiépíteni a kézilabdásokkal karöltve. Minimum három pályát tartalmazna a beruházás és kollégiumi elhelyezést is tudnánk biztosítani, ezáltal komolyabb utánpótlás-nevelést lehetne felépíteni. Most sem komolytalan, de eléggé szűkösek a lehetőségek, úgy viszont nagyon jó körülményeket lehetne teremteni a fiatalok számára. Ennek lennék én az egyik szervezője és arca, mint a kézilabdázóknál Németh András. Miután a futballt szeretem, ezt is szeretem csinálni, jól érzem magamat a bőrömben. Lehetnék nyugdíjas és sétálgathatnék, de egyelőre csak akkor érzem jól magamat, ha kint lehetek a pályán. Szeretem, ha jó a közérzetem, és nem érdekel, ki mit gondol. Soha nem is érdekelt, az az ő dolga. Ez nem nagyképűség, én ilyen típusú vagyok, saját magammal vagyok elfoglalva. Nem foglalkozom olyan dolgokkal, amibe nem tudok beleszólni. Ami nem tartozik rám, az nem érdekel.”
Baja van a ragozással
A már említett görögországi esztendőt leszámítva kimaradt a pályafutásából a külföldi munka, de nem különösebben bánja.
„Úgy vagyok vele, mint az Afrika-vadászattal, tehát tudom, milyen lehet, de nem fog meg. Voltak tapogatózások, hogy menjek Kuvaitba például, de mindig volt szerződésem. Amikor pedig nem, akkor speciel nem akadt olyan érdeklődés. Másrészt soha nem voltam menedzserekkel kapcsolatban, akiket megbíztam volna, hogy próbáljanak eladni. Ahol voltam, ott jól éreztem magamat, örültem, hogy jegyzetelnek a lelátón. Szerződésből csak egyszer léptem ki, amikor Diósgyőrből elmentem a Fradiba, de azt sem én indítottam, hanem a vezetők bonyolították.”
Felnőtt csapat kispadján valószínűleg már nem látjuk, mert bár nem utasítja el ennek lehetőségét, de nem hiszi, hogy újra belevágna.
„Szeretem, ha az öltözőben és a pályán én vagyok a főnök. Engem lehet vezetni, de vannak dolgok, amelyekben nem nagyon szeretem, ha beleszólnak. Van véleményem, de meg is lehet győzni. A normális vitakultúrát hiányolom Magyarországról, mert ha leülünk és vitatkozunk, attól még nem vagyunk ellenségek. Tudom, milyen érzés, ha eltalál a labda, elvégeztem minden iskolát, amit kellett, elolvastam több mázsa könyvet, lelkesedtem és élveztem, szóval ha azt mondom, hogy a fal fehér, akkor ne mondják, hogy szürke. A másik bajom a ragozással van. Manapság azt mondják: úgy döntöttünk, hogy cserélünk. Meg: úgy állítottuk össze a csapatot – mondja az edző a tévében. Én nem tudok ilyet mondani, mert nem beszélem meg senkivel. Én állítom össze a csapatot, én cserélek, mert én viszem el a balhét. Ha döntöttünk, akkor mindenkinek mennie kell, ha én cserélek, akkor én viszem el a balhét. Az lenne jó, ha én igazolhatnék, és én vinném el a balhét. De ha nem én igazolok, és én viszem el a balhét, az egy kicsit ciki. Ez egy olyan korszak, amiben nem biztos, hogy én vagyok a befutó.”
Most nem lesz nagy buli, majd öt év múlva
„Erő még van bennem, és ezt nem csak úgy mondom. Még tudok biciklizni harminc-negyven kilométereket, ha Ózdon vagyok, és futok is a Sajó-parton, de előtte eldugom a biciklit, nehogy lába keljen, mert nem biztos, hogy megmarad… Kíváncsi vagyok a hetvenötre, ott talán nagy bulit is csinálok, most nem annyira. Nyugodtan élek, nincs problémám, csak a futballra tudok koncentrálni. Mindig olyanok vettek körül, akik segítettek, és elismerték, amit csinálok. Vannak régi ismerőseim, akikhez bármikor fordulhatok, mert olyan kapcsolatban vagyunk, hogy jól és biztonságban érzem ott magamat.”
Az örök szenvedély és szerelem természetesen a vadászat, amit már többször említett, természetesen erről is örömmel mesélt.
„Amit velem kapcsolatban mindig említenek, az a vadászat. Az a vicc, hogy be is szólnak a nézőtérről. Én hagyományosan a vadász vagyok, pedig abban is a normál határokon belül mozgok. Ez gyerekkorom óta van, de igazándiból itt Vácott vizsgáztam le az 1994-es időszakban. Addig puskám sem volt, de agrármérnökit végeztem, és minden olvasmányra kíváncsi voltam, ami ezzel kapcsolatos. A természetet, az erdőt elég jól ismerem, nagyon sok virágot, fát, bogarat ismerek. Otthon érzem magamat az erdőben, hogy úgy mondjam, én tudom, miért zörög a haraszt és milyen hangot ad a mogyorós pele. Élvezem ezeket a zörejeket és hangokat. Rengeteget vagyok kint, sokszor egész éjszaka. Nagyon élvezem ezeket a neszeket és próbálom megfejteni őket, akkor is, ha nem lövök.”
Sajnálja lelőni a szarvast
„Nyilvánvalóan azért megyek, hogy lőjek valamint, de abszolút nem zavar, ha nem lövök. Talán nem is élvezném a vadászatot, ha minden alkalommal lőnék valamit. A vadászatban benne van a bizonytalanság, úgy, mint a futballban. Nem tudod, mi lesz, vagy jön, vagy nem. De ha mindig tutira jön, az egy idő múlva már nem annyira érdekes. A lövés egy szükséges rossz. Először nagyon nagy élvezet és érdekes, de azután jön a munka. Eléggé jól lövök, mert az Egri Polgári Lövész Klubban sportlövő is vagyok, szóval eltalálgatom, amit el kell… Igyekszem úgy lőni, hogy ne legyen probléma, tehát ne okozzon fájdalmat a vadnak és lehetőség szerint helyben maradjon. Ha nem sikerül, akkor persze van utánkeresés, zsigerelés, cipekedés. Ez a munka része.”
„Előfordul nem is egyszer, hogy éjszaka kijön a disznó, de elengedem, bár ott ültem délután óta. Ez is benne van, tehát abszolút nem kimondottan a lövésért megyek. Persze, azért vagyok vadász, hogy időnként lőjek, zavarna, ha egy idő után nem lőhetnék. Ha kijön egy disznó, attól még nem lövök, mert ott is selejtezünk. Ha koca vagy kis kan, akkor elengedjük. Szeretem, ha látok vadat. Érdekes, hogy nem nagyon szeretem lőni a szarvast, és amikor elmegyek valahova, ahol lehet szarvast lőni, tar vadat meg disznót, kijön a szarvas meg a tar vad, de elengedem, akkor tudom, hogy pipák érte, mert én disznós vagyok elsősorban. Inkább azt mondom, hogy semmi nem jött, nem merem mondani, hogy szarvas jött, de nem lőttem. Nem nagyon szeretem lőni őket, mert nagyot puffan, meg sajnálom, és nem tartom olyan acélos vadnak. Ha azt mondják, most csak szarvast lehet lőni, akkor sima ügy, de ha lehet választani, hogy szarvas vagy disznó, akkor inkább kivárok. Én így vagyok vadász. Az élvezetért.”
És végül, ami az évszámot illeti, úgy fogalmaz: a hatvanas jobban megfogta.
„Ötvenkilencnél még röhögtem, másnap viszont már mondtam, hogy a szentségit… Most is rávezettek, mert néhány barátom már átesett rajta, és mondogatták, hogy utolérem őket. Egyébként nem foglalkoznék vele, de mindig eszembe juttatják. Nem könnyű, de tipikusan olyan vagyok, aki nem a kerek számokban gondolkodik, a hatvanöt, a hetvenöt, a nyolcvanöt számomra izgalmasabb ilyen szempontból. Hetvennel fog kezdődni, ami nem jó, de szerencsére nem érzem magamat annyinak. Leginkább ez nyugtat meg.”
