Emberemlékezet óta nem kezdett úgy új selejtezősorozatot a magyar válogatott, hogy a szurkolók az azt megelőző torna sikerétől feldobva, nem pedig csalódottan vagy rezignáltan várták a következő kvalifikációt. Amióta létezik világbajnoki selejtező (márpedig legalább egy meccset mindig kellett játszanunk a részvételért), mindig fontos volt az első meccs – akadt példa rá, hogy annak a megnyerése egyenesen a kijutásig lendületet adott a csapatnak, de olyan is, hogy már a legelső selejtező után búcsút inthettünk a reményeknek.
Jöttek a csehszlovákok, de elsőre hiába
A hőskorban nem volt probléma, bár akadt kellemetlen meglepetés, Tichyék például annak idején akkor megmagyarázhatatlan vereséggel kezdtek Norvégiában az 1958-as világbajnokság selejtezőiben, ám utána javítottak és simán kijutottak – amikor még számoltak a magyar futballal a világban, egyébként se nagyon volt kérdés, hogy ott leszünk-e. Aztán az 1970-es vb előtt valami megtört, pedig erre az első selejtezőn még semmi sem utalt: Simán legyőztük azt a Csehszlovákiát, amelyik aztán majd a ki-ki meccsen, Marseille-ben… tudjuk. De 1969 tavaszán a Népstadionban senki nem aggódott még, hiszen 2-0-ra nyertünk Dunai és Albert góljaival.
A későbbiekben sem volt jellemző, hogy rosszul kezdtük volna a kvalifikációt, egészen 1992-ig nem kaptunk ki nyitómeccsen. Valahogy mindig sikerült jól lekötni a selejtezők sorrendjét, a magyar válogatott többnyire hazai pályán rajtolhatott – amikor pedig mégsem, rögtön fontos pontszerzéssel indítottunk idegenben. Így volt ez a 78-as és a 82-es világbajnokság selejtezőiben is, Görögországból és Svájcból hoztuk el a pontot.
Mezeyék jó rajtja kijutást ért, de csak egyszer
Az egyik legemlékezetesebb nyitányunkat Ausztria ellen játszottuk, 1984 őszén, a Népstadionban. Félidőben a sógorok vezettek, és a közönség, amely nem sokkal korábban kifütyülte a magyar válogatottat a főpróbának számító, Mexikó elleni 0-2 után, már-már szedelőzködött, hogy hazamegy. Aztán a második félidőben a Mezey-csapat lőtt három gólt és maga mellé állította az országot, sokáig emlékezetes, nagy menetelés végén kijutva az 1986-os vb-re.
És innentől egészen a tavalyi Eb-selejtezőig nem volt sikeres kvalifikációnk – világbajnokságra azóta sem jutottunk ki. Pedig többnyire jól rajtoltunk… Két évvel Mexikó után a visszatérő Mezey György egy nyögvenyelős, a hajrában megnyert 1-0-s meccsel indított Észak-Írország ellen. Tipikusan a „nem szép, de fontos” győzelem kategóriája, hittük – hogy aztán kirobbanjon az újabb bundabotrány, eltiltsák a játékosok egy részlét, a válogatott meg két Málta elleni döntetlennel (Mezey az első után ismét lemondott) el is vágja magát.
Izlandi jeges víz a nyakunkba
Négy évre rá ennyit se kellett várni a kudarcra – az 1992-es rajt minden idők egyik legnagyobb pofonja volt, afféle figyelmeztetően felemelt mutatóujj a maiak számára is: Izland ellen a Népstadionban a 2. percben vezettünk (előtte barátságos meccseken kétszer is simán vertük az amatőr szigetországi csapatot), mégis kikaptunk… Jenei Imre villámgyorsan megbukott szövetségi kapitányként, a csapat pedig azonnal lemondhatott a vb-részvételről.
A két következő rajtunk ellenben jól sikerült: 1996-ban hazai pályán nyertünk a finnek ellen 1-0-ra (és a sorozat végén derült ki, hogy ez a győzelem kellett a pótselejtezőhöz, igaz, komoly finn segítséggel); 2000-ben pedig az addigi legkomolyabb rajt-ellenfél, a friss Eb-ezüstérmes Olaszország ellen is összehoztunk egy emlékezetes 2-2-t, Horváth Ferenc duplájával. Szóval, a rajttal nem volt gond, kár, hogy a folytatás soha nem sikerült jól. Idegenben legközelebb Lothar Matthaus vezetésével indítottunk kvalifikációt, nem túl jól: Horvátországban sima 0-3, és mentünk is a levesbe (bár a német szakember nagyon pozitívan kommunikált közben).
Ha nyerünk, ha vesztünk: bármi lehet utána
A két utolsó vb-selejtezőrajton gólt sem kapott a magyar válogatott, igaz, Dánia ellen a Népstadionban nem is lőttünk, Erwin Koeman egy 0-0-val kezdett, de ezt nem ünnepelte olyan lelkesen a tömeg, mint anno a Del Pieróék elleni ikszet. Legutóbb pedig Andorrában léptünk pályára először a 2014-es vb selejtezőiben, és gond nélkül nyertünk 5-0-ra, csak hát aztán a hollandok és a románok, ugye… Mindenesetre emléknek jó ez is, Andorra idén is ott van a csoportunkban.
De a selejtezőt ezúttal Feröeren kezdjük, remélhetőleg nem járunk úgy, mint Ausztria csapata, amikor a szigetország válogatottja első hivatalos tétmeccsén legyőzte őket (szintén selejtezőn) – tudjuk, hogy tilos lebecsülni a feröerieket, akikkel kétszer szenvedtünk meg a legutóbbi Eb-selejtezőkön. Dárdai Pál és Bernd Storck csapata is egy góllal győzte le őket, utóbbi szinte „katartikus” meccsen, a cserecsatár Böde duplájával. Elfogadnánk most is.
De ha már a legutóbbi, harminc év utáni első sikeres kvalifikáció szóba került: a példa arra is adott, hogy nem kell kardunkba dőlni, ha a nyitány nem sikerül. Mert a Pintér Attila gyors bukását hozó, Észak-Írország elleni selejtezős debütálásnál pocsékabb rajtunk az emlékezetes Izland elleni 1-2 óta nem volt – ki hitte volna akkor, hogy a történet végén az Eb nyolcaddöntőjében hallgatják a játékosok a szurkolóktól a Himnuszt. Lám, a kínos vereségekből is lehet tanulni, persze az lenne az igazi, ha ezt a leckét az új vb-selejtezők nyitányán megspórolnánk. Emlékezzünk: az eddigi utolsó világbajnokság, amin ott voltunk, győztes selejtezővel kezdődött.
