Harminc éve az ország nem csak a márciusi ifjakat ünnepelte lelkesen március idusán. Az emberek hálózsákokkal felszerelkezve, napokig álltak sorba hetekkel korábban a Népstadionnál, mert nem akármilyen vendéget jelentettek be a Magyar Labdarúgó Szövetségben a forradalmi ünnep másnapjára. Brazília érkezett Budapestre: a pár hónappal később esedékes világbajnokság egyik nagy favoritja, a világ egyik legnépszerűbb válogatottja.
A brazilokat akkor már egy egész nemzedék csak a könyvekből és archív felvételekről láthatta játszani a magyar válogatott ellen, mert egy barátságos 1972-es riói meccsen kívül (amit nem közvetített televízió, amúgy 0-0 lett) utoljára a legendás, 1966-os vb-meccsen találkoztunk velük. Sosem győzték még le előtte a magyar válogatottat, és sokan bíztak benne, ezúttal is így lesz. Merthogy akkoriban a Mezey-féle válogatott legalább akkora szám volt idehaza, mint Brazília, vagy akármelyik világhírű ellenfél.
Hittünk benne, hogy a mieink is titkos esélyesek lesznek Mexikóban, tombolva ünnepeltük a vb-selejtező sikerét és alig vártuk, hogy a legnagyobbak ellen is bizonyítsanak. Mi lenne erre megfelelőbb alkalom egy brazil-verésnél? Telt ház, hetvenezer néző várta a csapatokat a hűvös márciusi ünnepen – ismételjük, ez legalább annyira a magyar csapatnak szólt, mint híres ellenfelének.
Amely egyébként nem éppen a leghíresebb játékosaival jött Pestre – de ezt az internet előtti korszakban kevesen tudták és nem is nagyon foglalkoztak vele. A braziloknak nyűg volt az európai turné, a budapesti meccs előtt simán kikaptak az NSZK-tól 2-0-ra, így jöttek hozzánk (a német szövetség fizette a budapesti útjukat is!), legnagyobb csillagaik közül Zico, Socrates, Falcao és Careca sem játszott. Socrates doktor a szünetben kisétált a pályára, zsebre dugott kézzel, civilben rúgott egy flegma tizenegyest a Három kívánság című gyerekműsor kedvéért a kamerák előtt – aztán lesétált.
De nem csak a világsztárok hiányoztak a braziloktól: a mexikói vb első csoportmeccsén, majd a spanyolok ellen már egy teljesen másik összetételű együttes lép pályára. Íme, a budapesti 3-0-s magyar sikert hozó meccs vendég kezdője: Leão, Édson, Oscar,Mozer, Dida, Elzo, Silas, Alemão, Renato, Casagrande, Sidney. És a világbajnoki premier csapata: Carlos, Édson, Edinho, Júnior, Júlio César, Branco, Elzo, Alemão, Sócrates, Casagrande, Careca. Összesen négyen, Édson, Elzo, Alemao és Casagrande voltak ott a pesti kezdőben.
De kit érdekelt ez akkor? Az országot lázban tartó, bámulatos formában futballozó magyar válogatott, a nemzetközi sajtó által már megelőlegezett világklasszisként kezelt Détári Lajos vezérletével kitömte a brazilokat. Döme már az 5. percben vezetést szerzett egy csodás támadás végén, a második félidőben Kovács Kálmán és Esterházy Márton is betalált, nem hittünk a szemünknek, ölelte egymást hetvenezer ember a helyszínen, pármillió a tévék előtt. Húsvéti mámor, nemzeti ünnep, ahogy tetszik – a nemzetközi visszhang jelentős volt, még Franz Beckenbauer is magyar vb-esélyekről beszélt – csak a brazilok nem foglalkoztak különösebben a történtekkel.
Pár játékos villámgyorsdan kikerült a csapatból (például a budapesti meccs legjobb brazilja, Renato, igaz, nem éppen szakmai okok miatt, állítólag homoszexuális zaklatási ügybe keveredett), Mexikóban pedig már az igazi csillagok játszottak és a negyeddöntőben, fantasztikus meccsen estek ki a franciák ellen – veretlenül, 11-esekkel.
A mieink azt a mérkőzést már itthonról nézték, tévén, mert a mexikói vb hamar és csúnyán véget ért. Ezzel együtt, tény, hogy ezt a márciusi gyönyörű győzelmet a Disztl P., Sallai, Kardos, Garaba (Csuhay), Varga, Hannich, Nagy, Détári, Kiprich (Kovács K.), Bognár (Burcsa), Esterházy összeállítású magyar válogatottól senki nem veheti el. A brazilok ezután megint évtizedekig nem jöttek Budapestre, amikor pedig igen, már szinte csak miattuk ment ki sok tízezer ember a barátságos mérkőzésre, ahol sikerült „visszavágniuk” és Ronaldinho, Kaká, Luis Fabiano vezetésével először legyőzniük Magyarországot.
