Tudta, hogy Vadócz Krisztiánon kívül másik magyar labdarúgó is játszik a hongkongi bajnokságban? Mégpedig elég régóta, 2010 januárjában került Ghéczy Gergely Zoltán akkor még a Shatinhoz, majd fél évvel később a HongKong FC-hez, ahol jelenleg is légióskodik. A 36 éves játékos korábban Magyarországon négyszer lépett pályára az NB I-es Tatabányában, majd később a másodosztályban a Dunaújváros és a Vác színeiben is szerepelt. Külföldön Németországban és Lengyelországban is próbára tette magát, majd Hongkongba megtalálta számításait. Ghéczy a Rangadónak felidézte az itthon töltött éveket, valamint a külföldön töltött időszőakról is mesélt.
– 2009 végén keresett meg egy hongkongi ügynök, 2010 januárjában pedig aláírtam a Shatinhoz. Nem ismertem Hongkongot, de úgy gondoltam, ez a kaland közelebb visz Kínához és Ázsiához, hosszú távú terveim között ez szerepelt. Korábban már fociztam Szingapúrban is, és megszerettem Ázsiát, harminc éves korom közeledtéhez pedig ismét jó ötletnek gondoltam a visszatérést. A Shatinnál nem töltöttem sok időt, pénzügyi problémák adódtak a klubnál, elmaradtak a fizetések, így nyáron a HongKong FC-hez szerződtem.
– Visszaemlékezve az első hónapokra, mennyire volt nehéz beilleszkedni az új közegbe?
– Nagyon könnyen ment minden, nem volt nehéz megszokni az itteni életvitelt, karrierem során itt ment a legkönnyebben a beilleszkedés. Lengyelországban és Németországban is több időbe telt az alkalmazkodás. Nagyon sok légiós játszott itt – és jelenleg is -, ami megkönnyítette az első heteket, az akkori szerb edzőm és a hongkongi játékosok is nagyon segítőkészek voltak. Ami az országot és a várost illeti, a közlekedés könnyű, a taxi nagyon olcsó, szinte mindenhova azzal mennek az emberek. Rengeteg étkezési kultúra megtalálható az országban, vietnámi, thai és nyugati ételeket is lehet enni, így ezzel sem volt gond. Az emberek az utcán másabbak, mint Európában, sokkal nagyobb a tömeg, nem figyelnek egymásra, ezt nehéz volt megszokni. A legtöbben azonban beszélnek angolul, így a kommunikáció terén sem volt probléma.
– Milyenek voltak az első benyomások a bajnokságról, az azt körülvevő infrastruktúráról és a csapattársakról?
– Itt nincs minden együttesnek saját stadionja, az a jellemző, hogy egy pályán játssza hazai meccseit több együttes is. Az én klubom kivételes helyzetben van, hiszen nekünk saját stadionunk és edzőpályánk van, valamint Vadócz klubjánál, a Kitchee-nél is nemrég építettek saját edzőcentrumot, míg mások legfőképpen bérlik ezeket az államtól. A játék színvonalát a magyar másodosztályhoz tudnám hasonlítani. A bajnokságunkban több olyan légiós is szerepel, aki beférne az NB I-be is, de nagyon nehéz visszaigazolni Európába Hongkongból.
– Jelenleg ön a HongKong FC csapatkapitánya: mivel sikerült kivívni ezt a pozíciót?
– Három évvel ezelőtt is rám került már párszor a cséká-szalag, két éve pedig rendszeresen engem neveznek ki kapitánynak. Valószínűleg az életkorom, a rutin és a tapasztalat miatt választottak engem. A csapatban kevés játékos rendelkezik jelenleg európai múlttal, talán ez is közrejátszott ebben.
– 2017 januárjától egy másik magyar, Vadócz Krisztián is a hongkongi élvonalban játszik. Beszéltek vagy találkoztak már egymással?
– Egyelőre még nem sikerült egyiket sem összehoznunk, de jól ismerem a brazil csapattársait, akik egyből üzentek nekem, hogy “itt van még egy hungaro”. Mondtam nekik, hogy adják meg Krisztiánnak a telefonszámomat, egyelőre még azonban nem léptünk kapcsolatba egymással, de nemsokára összefutok vele a pályán. Személyesen eddig nem ismerem őt, de tisztában vagyok a pályafutásával.
– Magyarországon Tatabányán debütált az NB I-ben, milyen emlékeket őriz a klubról?
– Tatabánya volt az első profi csapatom tizennyolc évesen, óriási élmény volt ott kezdeni a felnőtt pályafutásomat. Ugyanekkor nagy csalódás volt, hogy az elnök úgy döntött, nem számít a fiatal játékosokra, miután kiestünk az NB I-ből, ekkor huszonegy éves voltam. Nem engedett el más klubhoz egy ideig, de a keretbe sem kerültünk be, az embernek elment a kedve ettől a bánásmódtól, kiábrándító volt végül, ahogy elváltunk. Jelenleg már más a szemlélet otthon, nem félnek annyira betenni a fiatalokat a csapatba.
– Aztán Dunaújváros és Vác következett, ott hogyan érezte magát?
– Dunaújvárosban nagyon jó csapat tagja lehettem, szerettem ott játszani, talán karrierem legjobb edzőjével, Ivan Kataliniccsal dolgozhattam együtt, aki a horvát válogatott másodedzője is volt korábban. Az elválás azonban ott sem sikerült szépre, négy hónapja nem kaptam fizetést, aztán nem sokkal később egy időre meg is szűnt ott a foci. Vácon is remek csapatban játszottam, azt az időszakot is szerettem. Mindkét klub rangos történelemmel bírt, nagyszerű érzés volt ott játszani.
– A horvát edzőn kívül fel tudna még sorolni olyan trénert vagy csapattársat, akire szívesen emlékszik vissza itthoni karrierjéből?
– A Fradiban nevelkedtem, így volt szerencsém együtt focizni több évig Hajnal Tamással, vagy épp Gyepes Gáborral. Tatabányán óriási élmény volt Kiprich Józseffel és Vincze Istvánnal egy klubhoz tartozni – utóbbival játszottam is együtt -, ők már akkor legendák voltak, amikor odakerültem.
– Követi jelenleg a magyar bajnokság és a válogatott eredményeit?
– Nagyjából képben vagyok az NB I-et illetően, és természetesen a válogatott meccseit is figyelem. A tavaly nyári Eb-t Hongkongból követtem, az első csoportmeccset Ausztria ellen kb. huszonöt osztrák társaságában néztem végig egy bárban, egyedüli magyarként. Nem hazudtoltam meg magam, az asztalon ugráltam 2-0-nál, savanyú volt a szőlő a körülöttem ülőknek. Büszke voltam a csapatra, nagyon jó megítélése volt a magyar válogatottnak idekint, sok játékosra – Dzsudzsákra, Gerára – felfigyeltek.
– Jelenleg 36 éves, gondolkodik már az aktív labdarúgás utáni éveken? Esetleg azon, hogy hazatér?
– A focipályán már csak évről-évre gondolkozom, sajnos be kell látni, hogy már nem lehet négy-öt évre előre tervezni. Ameddig jól bírom, és gyorsan regenerálódom, addig még menni fog, talán ha sérülés nélkül megúszom, akkor két-három év még bennem van. Ezután mindenképpen maradnék a sporton belül, edzőként abszolút nem tudom magam elképzelni, de sportvezetőként szívesen kipróbálnám magam. Sokszor van honvágyam, akár az is előfordulhat, hogy hazatérek, de ezen a kérdésen még van időm gondolkodni.
