Tömböly Dávid pályafutása labdarúgással indult, majd súlyos sérülése után sem hagyott fel a sportolással, a lábteniszben ért el komoly sikereket, 2017-ben pedig már az Amerikai Lábtenisz Szövetség létrehozásáról álmodik. Ezentúl extrémebb sportban is eljutott világbajnokságra; bemutatjuk a személyi edzőként is tevékenykedő, Spartan Race-versenyzőt.
– Kisiskolásként kezdtem el focizni, majd felfigyelt rám a Győri ETO, ahol fél évet játszottam – meséli Tömböly Dávid. Utána megfordultam több győri egyesületnél, mint például a nagy múltú győri DAC-nál, majd alacsonyabb megyei osztályokban, illetve egy évig Ausztriában is rúgtam a bőrt. A labdarúgást sohasem műveltem a legmagasabb szinten, de a mindennapjaimat teljes mértékben kitöltötte. Öt évvel ezelőtt, amikor 21 esztendős voltam, az egyik megyei mérkőzésen komolyan megsérültem, térdszalag-szakadást szenvedtem, majd a műtét után már csak kispályás bajnokságokba tértem vissza. A sérülésem után edzői pályára váltottam, a funkcionális edzés kezdett el igazán érdekelni, a mai napig ebben tevékenykedem.
– A fiatalon jött komoly sérülés mennyire szegte kedvét? Megfordult a fejében, hogy felhagy a sporttal?
– Eleinte mentálisan nagyon megviselt a súlyos sérülés ténye, majd végül sikerült találnom egy kiváló szakorvost Székesfehérváron, aki meggyőzött arról, hogy sikeres és jó rehabilitáció után a sportot még folytathatom. Győrben Holanek Zoltánnál (- a magyar válogatott jelenlegi erőnléti edzője) végeztem a rehabilitációt, ami szerencsére kiválóan sikerült, így a sporttal sem kellett felhagynom, sőt, extrémebb vizekre is evezhettem…
– Hogyan került kapcsoltba a lábtenisszel?
– Győrben a foci kiegészítője volt a lábtenisz, a tapasztalt edzők foglalkoztak ezzel a szakággal, illetve láttuk őket sokat játszani a strandon. Idővel én is bekerültem a társaságba, majd később egy-két meccs erejéig én is lehetőséget kaptam már a főpályán. Az edzők látták, hogy ügyes vagyok, folyamatosan tanultam, lestem el a trükköket és fejlődtem, egyre többet jártam nyaranta lábtengózni. A második évben Kántor István (– többször magyar bajnok és válogatott lábteniszező) Győrben kezdett el dolgozni, találkoztam vele és ő tanított engem a sportág csínjára-bínjára. Ő kezdett el igazán foglalkozni velünk és összerántotta a győri lábteniszeseket. Idővel egyre jobb játékosokkal találkozhattam, aminek köszönhetően folyamatosan fejlődtem. Majd jött egy lehetőség, hogy próbajátékon, illetve edzőtáborban is bizonyíthattam a magyar válogatottnál. Az események gyorsan felpörögtek és rövid időn belül a világbajnokságon találtam magam – amit persze egy nagyon komoly felkészülési időszak előzött meg.
– Meglátása szerint mi kell ahhoz, hogy valakiből jó lábteniszes válhasson?
– A lábteniszhez kell egy alap technikai tudás, amely jöhet a legkülönbözőbb labdajátékokból. A legtöbb lábteniszező múltja egyébként így nem is meglepő, hogy labdajátékos múltra vezethető vissza. A lábteniszhez a legfontosabb elvárások a labdaérzék, remek dinamika, ügyesség, kreativitás, jó reflexek, hiszen egy rendkívül gyors játékról van szó.
– Magyar bajnoki cím, világbajnoki és Európa-bajnoki bronz, illetve ezüstérmek színesítik rangos gyűjteményét. Mire a legbüszkébb lábteniszes pályafutásából?
– Boldog vagyok, hogy 2014 és 2016 között eljuthattam Európa-bajnokságra, valamint két világbajnokságra is, ezen viadalok felejthetetlen élmények maradnak. A különböző kategóriákban világbajnoki ezüst- és bronzérmeket, illetve Eb-ezüstöket is sikerült bezsebelnem. Ezentúl a 2016-os ciprusi vébén a juniorok felkészítését, az ő vezetésüket is én irányítottam már vezetőedzőként. A játékosaim kiválóan helyt álltak, hiszen négy kategóriában is ezüstérmet szereztek, erre nagyon büszke vagyok.
– A fiatal magyar lábtenisz-versenyzők felkészítését a mai napig gyakorolja?
– Így igaz, a juniorok felkészítésével a mai napig foglalkozom, de a felkészülés nagyon specifikus. A szövetség különböző helyszíneken szervez versenyeket országszerte, igaz, sajnos kevés játékosunk van, ezen próbálunk változtatni különböző toborzókkal. Én személy szerint a legtöbb időmet Győrben töltöm, az itteni fiatalokkal tudok leginkább foglalkozni. A nagyobb versenyek előtt mindig komolyabb felkészítők vannak, ekkor rendre a technikára és a taktikai hadrendre fordítunk komoly hangsúlyt.
– Milyennek ítéli meg a sportág megítélését határon belül?
– Sajnos egyelőre Magyarországon nem népszerű a sportág, nagyon kevesen ismerik a lábteniszt, kevés a marketing, kevés iskolához, önkormányzathoz jut el a lábtengó híre. Sajnos az edző is kevés, az edzőképzés sem működik túl jól, de szerencsére már vannak pozitív változások, törekvések, egyre több fiatal nyitott a sportág iránt. A lábteniszben nagy potenciál van, hiszen látványos sport, hasonlít a teniszhez és a röplabdához is. Itthon egyelőre 100-150 ember űzi a sportágat, ez pedig kevés… Ugyanakkor pozitív, hogy látom a fejlődés jeleit. Európán belül – elég csak a régióban körbenézni – Csehországot vagy éppen Szlovákiát és Romániát emelhetjük ki, ahol nagyon népszerű a lábtenisz – ezekben az országokban komoly szövetség működik, nagy klubok versenyeznek egymás között, így a színvonalas helyi versenyeken is garantált a folyamatos fejlődés.
– A lábtenisz mellett mivel telnek hétköznapjai?
– A lábtengón túl edzésekkel és edzés-tartásokkal telnek a mindennapok. Az edzéseket egy győri fitneszteremben tartom, ahol ABS-edzésmódszert követünk, és különböző funkcionális eszközökkel dolgozunk. Ezentúl a hétköznapjaim komoly felkészüléssel telnek, mivel a lábtenisz mellett van egy terepfutó egyesületem, ahol az akadályfutás a fő irányvonalunk, azon belül pedig a Spartan Race. Jelen pillanatban a közép-európai régió legeredményesebb csapata vagyunk. A klubbal tavaly én is részt vehettem a Spartan Race világbajnokságon, szerencsére idén is sikerült magamat kvalifikálni az Eb-re és a vébére is – de ezt szinte az összes csapattársam elmondhatja magáról.
– A labdarúgástól hogyan jutott el ilyen magas szinten az extrémebb sportokig? Mi az ön mozgatórugója?
– Mindig is szerettem az új dolgokat, illetve kipróbálni azokat. Hajt az adrenalin, imádom a kihívásokat. Már a fociban is úgy álltam minden mérkőzéshez, hogy hajtott a tűz, mindig nyerni akartam. Ez később, a mai napig már az extrémebb sportágakban is ugyanúgy jellemző rám.
