Ha az elmúlt hat év, a FIFA Év Játékosa és a France Football Aranylabdája díjak összevonása óta eltelt időt nézzük, persze egyértelmű a helyzet: Messin és Cristiano Ronaldón kívül egyszerűen nem nyerhetett más. De nem volt ez így mindig: az elmúlt húsz esztendőt elég végignézni, hogy olyan klasszisok sorát lássuk, akik nem csak csapataik szurkolói szerint érdemeltek volna meg legalább egy fényes gömböt.
Korszakos, fantasztikus klasszisok sora, akik nyertek annyi mindent csapataikkal, hogy ne legyen hiányérzetük – legfeljebb az ilyenkor esedékes, Oscar-díj átadóra hajazó fényes ceremóniát nézve tűnődnek el: nekik miért nem adatott meg, hogy pózolhassanak a pulpituson a legértékesebb egyéni díjjal? A Rangadó.hu szubjektív összeállítású világválogatottja, az Aranylabda Nélküliek Csapata következik az alábbiakban.
A kapusoknál a legkönnyebb sorolni a neveket – hiszen itt gyakorlatilag bárki berakható, lévén, hogy Lev Jasint leszámítva soha nem nyerte el kapus az Aranylabdát. Az emblematikus, rengeteget nyerő világklasszisok közül van, aki Iker Casillast, más Oliver Kahnt vagy Manuel Neuert mondaná, akik legalább egyszer (Neuer legutóbb tavaly) megérdemelhették volna a kitüntetést – mi a világbajnok olasz Gianluigi Buffont raktuk be a csapatba, ezzel is jelezve értetlenségünket, amiért ő még a bővebb listára se fért fel. Pedig tíz évvel (!) 2006-os ezüstérme után még mindig a világ egyik legjobb kapusa.
A hátvédsorban is hemzsegnek a korszakos egyéniségek, Fabio Cannavaro 2006-os győzelme előtt és után sem volt példa védő Aranylabdájára az elmúlt évtizedekben. A jobbhátvéd posztján ott van mindjárt a brazilokkal három vb-döntőn szereplő, abból kettőt megnyerő Cafú (akinek a modern futballban nincs párja e tekintetben, a régi időkben is csak Pelé) – a brazil futógép csodálatos pályafutása, a Milanban és Romában hiba nélkül lejátszott meccsek százai, BL-győzelem talán megérdemelt volna egy hivatalos elismerést.
A védelem közepén két olasz zseni, akiknek nevéhez aligha kell magyarázat. Paolo Maldini és Alessandro Nesta semmivel sem voltak kisebb kaliberek Cannavarónál. Mégis, míg utóbbinak 2006-ban minden összejött, Maldini nem lett világbajnok, Nesta pedig a vb utolsó csoportmeccsén megsérült, és onnantól a padról nézte, hogy Materazzi válik nemzeti hőssé… A Milanban viszont mindketten elértek mindent, amit lehetett (Nesta már a Lazióban is ikon volt), a modern védőjáték alfája és omegája az ő párosuk. Paolo Maldini elképesztő, végig a legmagasabb szinten futó pályafutására jellemző, hogy 1994-ben és 2003-ban is harmadik lett a szavazáson – kilenc év különbséggel, egy hátvéd…
Maldini persze szerepelhetne a védelem bal oldalán is, azt azonban a 2002-es Aranylabda-szavazás nagy vesztesének tartjuk fenn. Roberto Carlos a szélső védő posztját új alapokra helyezte a 20. század végén, gyakorlatilag szélsőt csinált belőle. Abban az évben a Real Madriddal megnyerte a BL-t, a brazil válogatottal a világbajnokságot, mégis honfitársa, Ronaldo, a Fenomén lett az aranylabdás, mert a vb-n ontotta a gólokat. Roberto Carlos többé nem is került a díj közelébe.
A középpályánkat jórészt már az újfajta, FIFA-Aranylabda, illetve Lionel Messi „áldozatai” teszik ki: Xavi és Iniesta, a játék új dimenzióit megteremtő csodálatos játékosok fejenként akár kétszer is nyerhettek volna, ha nincs Messi. Iniesta ehhez képest egy „vacak” bronz-labdát kapott csak, és Xavi sem tudta egyszer sem megelőzni a kis argentint (no meg Cristiano Ronaldót) a „márkák” versenyében. Még akkor is előttük végzett, amikor a két katalán klasszis világbajnok lett Dél-Afrikában, Messi pedig rúgott gól nélkül esett ki az argentinokkal a negyeddöntőben…
És itt van még David Beckham, aki vb-n ugyan sosem volt aranyesélyes, ám a futball és a popkultúra párosításával későbbi világsztárok előtt törte az utat – nem mellékesen pedig klubszinten mindent megnyert. 1999-ben, a legendás Manchester United-tripla évében mégis messze lemaradt Rivaldo mögött a voksoláson és később sem gondoltak rá a szavazók.
Elöl csatárklasszisok tapossák egymás sarkát. Közülük talán a legtöbben Thierry Henry Aranylabda nélkül maradását tartják a futballtörténelem legnagyobb igazságtalanságának. Hiszen ha egy csatár az égvilágon mindent megnyert (vb, Eb, Bajnokok Ligája) és emellett „egyéniben” is minden idők egyik legcsodálatosabb tehetsége, az Arsenal történetének legeredményesebb játékosa – az hogyan nem nyertehett egyszer sem az újságíróknál és a futballipar képviselőinél? Henrynek egy ezüstérem (2003-ban Nedved mögött) és egy bronzérem (2006, Canavaro, Buffon) maradt – miközben talán legeslegjobb időszakában, 2004-ben vagy 2005-ben még a háromba se fért be.
De ugyanígy nehéz elhinni Raúl dicsőséglistáját nézve is, hogy a Real Madrid ikonja sosem került igazán a díj közelébe. 2000-ben vagy 2002-ben főszereplő volt a Real BL-győzelmében, a döntőkben gólokat lőtt, ám mindkét évben egy szezon után igazolt friss galaktikus csapattársa vitte el a pálmát: előbb Figo, majd Ronaldo. A kettő közötti évben, amikor nem volt sem vb-, sem Eb, és Raúl spanyol bajnok és gólkirály lett, az Aranylabdát Michael Owennek adták.
Képzeletbeli világválogatottunk utolsó tagja a kakukktojás: Zlatan Ibrahimovic ugyanis csapataival sosem nyert Bajnokok Ligáját, válogatottjával világversenyt – viszont nem nagyon találni nála jobb, modern értelemben vett all-round csatárt, elképesztő technikai és fizikai képességekkel és mutatókkal. Bajnoki címek, amerre ment, temérdek látványos gól, Zlatan a mai napig posztja egyik legnagyobbja, és hány éve már – pechjére, tündöklése nagyjából egy univerzumban zajlik a Messi-Ronaldo pároséval, így nem lehet esélye a díjra. Pedig – ellentétben a fenti klasszisok mindegyikével – ő alighanem szívbaj nélkül odaadná saját magának valamelyik Aranylabdát az elmúlt évekből…
