Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
A SportKlub televízió Dodzsem plusz című műsorában az egykori válogatott labdarúgó, Váczi Zoltán mesélte saját pályafutásáról, az egykori és a jelenlegi magyar fociról, példaképekről, motivációról és utánpótlásról, valamint edzőkről.
A Békéscsaba és a Vasas korábbi kiváló játékosa szerint nagyon fontos lenne, hogy a szegény fiatalok továbbra is kitörési lehetőséget lássanak a labdarúgásban idehaza.
– A közelmúltban azt nyilatkozta, lehet, hogy nem is futballistának kellett volna mennie. De miért?
– Nem volt rossz dolog labdarúgónak lenni, de nézzünk körbe: a Milannál például ott van Baresi, tehát megbecsülték a korábbi játékosokat. Sajnos ezt Magyarországon a Vasasra nem tudom elmondani. Persze, vannak olyan szerencsések, akiket a régi klubjuk alkalmaz – mondta Váczi Zoltán.
– Ettől függetlenül ön továbbra is a labdarúgásban dolgozik.
– Igen, a Csillaghegyi MTE edzője vagyok. Szeretem csinálni, imádom a gyerekeket, tehát örömet okoz.
– Van hiányérzete a pályafutásával kapcsolatban?
– Van, mert nem vettem komolyan a labdarúgást. Azért, mert én csak szerettem futballozni, tehát a saját kedvemért szerettem játszani. Ez meg is látszott a pályafutásomon.
– Talán manapság pont ez hiányzik a magyar focistákból…
– Annak idején láttam Törőcsiket, Nyilasit, Ebedlit játszani, nagy élmény volt. Ők voltak a példaképeim. Gondolom, Törőcsiknek is voltak példaképei, mondjuk Bene Ferenc vagy Zámbó Sándor. Mindig vissza tudtuk vezetni magunkat odáig, hogy ilyen játékosaink voltak. Sajnos a mai labdarúgóknak már nem mi vagyunk a példaképei, hanem Messi vagy Ronaldo.
– Ha egy gyerek manapság Messit tartja a példaképének, az miért probléma?
– Az, hogy elérhetetlen dolog egy magyar játékos számára, főleg most.
– Hogy néz ki a magyar labdarúgás utánpótlása?
– Sok mindenre vissza lehetne vezetni, hogy miért tartunk itt. Amikor én gyerek voltam, lementem a pályára, és mondtam, hogy futballozni akarok. Kaptam szerelést és cipőt, azt mondták: gyere, játsszál! Volt egy olyan edzőm, aki egyszerűen bele volt őrülve a labdarúgásba. Munka mellett csinálta, de minden játékosba beletáplálta, hogy ezt a játékot nem lehet másképp, csak ha imádja az ember. Mi ezt meg is kaptuk. Csak tizennégy éves korom után volt fontos, hogy nyerjek, addig senkit nem érdekelt a teljesítmény. Akkor beállítottak minket hadrendbe, addig senkit nem érdekelt. Az edző látta, hogy élvezzük a játékot, és ez pont elég volt.
– Többször nyilatkozta, hogy a gyerekeknek motivációként már nem jelenik meg a kitörési lehetőség.
– Én például szegény családból származom, és van még öt testvérem. Én ki akartam törni, nem átlagos akartam lenni, hanem annál jobb. Ha manapság bemegyünk a Vasas-pályára, nem látunk sok olyan gyereket, aki biciklivel megy edzésre, inkább BMW-vel, Mercedesszel, Volvóval viszik. Sok felvételin ott voltam a Vasasban, mert szerettem nézni, hogy mit kell teljesíteniük a gyerekeknek. Megesett, hogy egy ember állt a kapuban, írta a rendszámokat, és akit dzsippel hoztak, az biztosan ott maradt. Azt nem küldték el, ha nem tudott futballozni, akkor sem.
– Azt mondták az okosok, hogy az akadémiai rendszer lesz a megoldás.
– Biztosan nem. Minket abban az időben hagytak fejlődni. Mi az edzés után is ottmaradtunk a pályán, edzeni! Később az egyik NB I-es edzőm kikérte magának, hogy én kinn maradok az ő edzése után, mert az lenéző rá. Megsértődött!
– A magyar edzők szakmai felkészültsége megüti azt a szintet, ami a korábbi mestereket jellemezte?
– Illovszky Rudolfnak még a cipőjét sem vihetnék. Sajnos ezt kell mondanom, pedig Gellei Imrét nagyon szerettem a Vasasnál, de Illovszky más ember volt: nyílt és karakán. Csank Jánost tudnám hozzá mérni, mert ő is szemtől szemben elmondta, mit kér, mit követel és mit tud adni. Ő legalább elérte, hogy pótselejtezőre vitte a csapatot. A maiakat bearanyozták, hogy itt a nagy esély, de esélyük sem volt. A normális ember, aki nincs elájulva a magyar labdarúgástól, azt tudta.
– Mi lesz a megoldás? Vagy elfogadjuk azt a helyzetet, hogy a labdarúgásunk a világ ötvenedik-hatvanadik helyén tanyázik?
– Sok szempontból az edzők is hibásak. Szlovák játékosok szerepelnek Olaszországban, de edzők is vannak kint. A magyar edzők legfeljebb a Feröer-szigetekre mehetnek.
– Ön miért nem végzett edzői tanfolyamot?
– Azért, mert amit tanítottak, azt baromságnak tartottam.
– Honnan tudja, ha nem végezte el?
– Én is jelentkeztem, ott voltam, meghallgattam! Tudok példát is mondani. Harminckilenc évesen, Dabason volt egy olyan edzőm, akinek le kellett futnia kétszáz métert, és majdnem megállt a szíve. Ő megvette a papírját, én ezt nem akarom. Én először Debrecenben tanultam az edzőimtől, aztán átmentem Kabára. Ott volt egy edzőm, aki olyan ember volt, hogy nem lehetett nem érte harcolni a pályán. Utána Békéscsabán Pásztor József megmutatta, hogy élvezi a futballt még öregen is, amikor beállt közénk. A Vasasnál Verebes József, aki nagyon rendes ember. Illovszky Rudolf karakán volt és kőkemény. Gellei Imrénél már nem voltak olyan kemény edzések, mint Rudi bácsinál, de ő is olyan volt emberileg, hogy hagyta a csapatot játszani.
– Mitől lesz jobb a magyar labdarúgás?
– Biztos, hogy jobb lesz, de én már sokallom az akadémiákat. A szegény gyerekeket az államnak támogatnia kellene, hogy megvehesse a szerelést és a cipőt. Nagyon sok szegény gyerek nem tud bejutni az akadémiákra. Én Csillaghegyről nem zavarom el, az biztos. Nálam akkor is játszhat, ha nem tud fizetni. De mi egy kis klub vagyunk, lehet, hogy a Vasasnál például sokkal jobban fejlődne.
