Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Azok a kilencvenes évek… Akkoriban kizárólag magyar csapatok szerepeltek a magyar bajnokságban, megerősítve egy-egy külföldivel, akik rendre erősítést jelentettek idehaza. Ugye mindenki ismeri Viorel Vancea, Viktor Gracsov, Sorin Cigan, Oleg Sirinbekov, Szergej Kuznyecov, Adrian Negrau, Vasile Miriuta, Gheorghe Pena, Jurij Usmajev, vagy Anatolij Gricajuk nevét?! A felsorolás persze folytatható, hiszen kimaradt belőle valaki, aki hat klubban is megfordult, 144 élvonalbeli meccsen lépett pályára, és összesen harminc gólt szerzett. Ő nem más, mint a Pécs, a Csepel, a Győri ETO, a Kispest-Honvéd, a Nyíregyháza és a Nagykanizsa egykori kiváló játékosa, a romániai Nagybányán született Catalin Azoitei.
1992-ben érkezett Magyarországra, és bár időközben volt egy rövid belgiumi kalandja, napjainkban is itt él, a szombathelyi Illés Akadémia utánpótlásedzője. Munkáját dicséri például a Herman Ottó Szakközépiskola diákolimpiai aranyérme is. A 44 éves Azoitei a Rangadó.hu érdeklődésére elmondta, játékos-pályafutásából leginkább a pécsi korszakra emlékszik vissza szívesen, de nem volt olyan klub, ahol nem érezte jól magát.
– Több magyar csapatban megfordult annak idején, de a Haladásban pont nem. Hogyan került mégis Szombathelyre?
– Kétezer-hatban megcsináltam az edzői B-licencet Zalaegerszegen. Szakmai vezetőként ott volt Rugovits Vendel is, akinek nagyon tetszett a határozott stílusom és a jó eredményeim. Ő ajánlott az akkor alakuló Illés Akadémiára – mesélte a Rangadó megkeresésére Catalin Azoitei. – Korábban öt éven keresztül a nagykanizsai utánpótlásban dolgoztam, és ott is szép eredményeket értünk el, többször jártunk Olaszországban is. Kétezer-hét óta dolgozom Szombathelyen, idehoztam a családomat is, itt telepedtünk le.
– Azt mondják, Magyarországon az Illés Akadémia a legcsaládiasabb!
– Azért is vállaltam itt a munkát, mert éreztem, hogy bár bentlakásos rendszerről van szó, nem a városon kívül van, a gyerekek nincsenek elzárva a külvilágtól. Egy ideig én is velük éltem, és ha szükség volt rá, velük tanultam, hoztam nekik ruhát, kivittem őket a vasútállomásra, vagy elvittem valakit a kórházba. De mindez a többi edző számára is természetes. Egy kicsit olyanok vagyunk, mint az apjuk.
– Lehet, hogy sokan nem is tudják, mi történt önnel, amióta nem játszik az NB I-ben!
– Miután abbahagytam a profi futballt, egy osztrák amatőrcsapatban játszottam három évig. Bajnok lettem és gólkirály, aztán visszatértem Magyarországra, és a megye kettőben is bajnok lettem a Semjénháza csapatával, amelynek már edzője is voltam. Most Tanakajdon vagyok edző, és még mindig játszom. Tavasszal itt is megnyertük a bajnokságot. Tetszik, amit az Illés Akadémián csinálhatok, beleteszem a szívemet.
– Magyar klubjai közül melyikre emlékszik vissza a legszívesebben?
– Az első csapatomnál, a Pécsnél éreztem a legjobban magamat. Ehhez hozzájárult, hogy nagyon jó edzőim voltak Róth Antal, majd Kiss László személyében. Utóbbi kihozta belőlünk a maximumot, sőt még annál is többet. Nagyon jó edzéseket tartott! De egyik csapatomra sem mondhatom, hogy rossz volt. Nekem sem ment mindig jól a játék, de jól éreztem magam mindenhol.
– Milyen volt légiósnak lenni a magyar bajnokságban, a kilencvenes években, amikor még sokkal kevesebb külföldi szerepelt hazánkban, mint mostanság?
– Nehéz, mert sokkal nagyobbak voltak az elvárások. Nekünk húzóembereknek kellett lennünk, de én ezt vállaltam is, mert ez a mentalitásom. Ha gólt rúgtam, tudtam, van pénz, fizetés, prémium. Győztes mentalitásra nevelem a fiatalokat is. Mostanában talán könnyebb légiósnak lenni Magyarországon, mert sokkal több a külföldi játékos. A mostaniak között is vannak jók, de azt gondolom, a csapat mindig az edző tükre! A játékosok teljesítménye kilencven százalékban az edző szakmai munkáját mutatja.
