A miskolci születésű védő, Kuttor Attila napjainkban már edzőként tevékenykedik, méghozzá szülővárosától meglehetősen távol, játékos-pályafutása utolsó állomáshelyén, Szombathelyen. A második legtöbb (560) magyar élvonalbeli mérkőzésen pályára lépő játékos a válogatottban 19 alkalommal kapott lehetőséget. Túl a negyedik ikszen immár a családja élvezi az elsőbbséget, aztán következik a másodosztály Nyugati-csoportjában újonc Haladás II csapata, amelynél Tóth László vezetőedző munkáját segíti.
Kuttor a Rangadó.hu érdeklődésére elmondta, kiváló a munkakapcsolata kollégájával, aki egyben gyerekkori barátja is. Elárulta, volt egy komolyabb ajánlata is, de a gyerekei fontosabbak számára.
– Milyenek a tapasztalatai a Haladás II osztályváltása után?
– Az NB III-ban elég jól szerepelt a csapat, ennek eredményeként fel tudott kerülni a másodosztályba. Ezeknek a srácoknak pont erre van szükségük, hiszen azokat, akik még nem stabil NB I-es játékosok, ezek a mérkőzések felkészítik őket az élvonalbeli tagságra. Ez az egy szezon meg fogja mutatni, ki alkalmas a komolyabb feladatokra – vélekedett a Rangadó megkeresésére Kuttor Attila.
– Nem bosszantó, hogy az idény végén mindenképpen búcsúznak a másodvonaltól?
– Ez nem zavaró, hiszen ez nem egy csapat, olyan értelemben, hogy nem ugyanazzal a kerettel készülünk a hét minden napján. Aki olyan teljesítményt nyújt az U19-ben, vagy nem kap lehetőséget az NB I-ben, az is hozzánk kerül, és az NB II-ben erős csapatok, illetve komoly, nem ritkán válogatott múlttal rendelkező futballisták ellen mutathatja meg a tudását. Erről szól ez az egy év. Sportemberek vagyunk, ha megnyernénk a bajnokságot, ugyanúgy örülnék neki, mintha feljuthatnánk. Nem a díjazás, a versenyzés a lényeg. Minden mérkőzést szeretnénk megnyerni, és a lehető legjobb helyen végezni, attól függetlenül, hogy ez egy kicsit ad-hoc jellegű munka, amelyben sokat kell improvizálni.
– Milyen a munkamegosztás Tóth Lászlóval?
– Egy éve dolgozunk együtt, úgy érzem, nagyon jól kiegészítjük egymást, jól tudunk együtt dolgozni, együtt gondolkodni, egymást segíteni. Megbeszélünk mindent, nagyon jól működik ez az edzői és munkakapcsolat. Gyerekkori barátok is vagyunk, reméljük, a jövőben is így lesz, és eredményesek is tudunk lenni.
– Vannak még komolyabb tervei az edzői pályán?
– Valamikor talán lesznek… Most is lett volna olyan lehetőségem, ahol komolyabb feladatokat vállalva tevékenykedhettem volna, de a gyermekeim sportolnak, és nagyon szeretnék ott lenni mellettük, amíg bontogatják a szárnyaikat, és segíteni nekik. A kettő nem fér meg együtt, ezért vállaltam ezt a feladatot. A vezetőedzőség teljes embert kíván, egy edzőnek több dolga van, mint egy játékosnak. Nem lehet félgőzzel csinálni, és nem is szeretném. Ha akkora ambícióm lesz, hogy mindenféleképpen szeretném magam kipróbálni egy komolyabb feladatkörben, akkor biztosan belevágok majd..
– És mi a helyzet a játékkal, hiszen a tavaly szezonban négy meccsen még beszállt a megyei harmadosztályú Abda csapatába!
– Az edzőséggel az is kikopott. Hétvégenként játszunk, ahogyan a gyerekek is, úgyhogy ez most háttérbe szorul. Nem tudtam már megjelenni a mérkőzéseken, a nagypályás játék ezzel be is fejeződött. Az edzői szakma és a család fontosabb, de ha belefér, egy-egy öregfiúk mérkőzésre azért még beszállok.
