Mindenféle kimutatás, statisztika születik egymás után az Európa-bajnokság utolsó hármas sípszava óta. A játékosok és a csapatok teljesítményét is értékelik, és persze történelmi kontextusba helyezik. Van egy olyan kimutatás is, amelyre egyszerre büszkeség és szomorúság magyarként rátekinteni: ez az eddigi világ- és Európa bajnokságok döntőseinek meccs/győzelem mutatója, az európai válogatottak között.
Büszkeség, mert csak a most vagy valaha jelentős futballnemzetnek számító országok mondhatják el magukról, hogy két nagy fináléban is ott volt a csapatuk. Európában összesen hat ország válogatottja szerepelt mindkét nagy tornán fináléban: Németország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Hollandia és Csehszlovákia (utóbbi egyszer Csehországként). Ezekhez a régi vagy mai nagyhatalmakhoz csatlakozik további nyolc, amelyik az egyik tornán a kettőből jutott döntőbe.
Portugália, Görögország, Jugoszlávia, Belgium és a Szovjetunió Eb-döntős volt, Anglia, Svédország és Magyarország pedig vb-döntős. Nyerni közülük múlt vasárnap estig azonban csak a görögök, a szovjetek és az angolok tudtak, a portugálok, a belgák és a svédek elveszítették 1-1 fináléjukat. Jugoszlávia pedig kettőt, de mindkettő a régi, négyes döntővel lebonyolított Európai Nemzetek Tornájában történt, amit mai értelemben nem számítunk a hagyományos, csoportbeosztásos tornák közé. És ha Portugália alulmaradt volna a franciákkal szemben a párizsi döntőben, akkor Magyarországgal párban szomorkodhattak volna a kettőből semmi ténye fölött…
Így azonban, hogy Portugália nyert, már a mienk a legrosszabb döntős mutató (holtversenyben tehát az említett Jugoszláviával): az 1938-as és 1954-es világbajnokságon is eljutottunk az utolsó meccsig, de azt elveszítettük. Igaz, mindez már csak történelmi érdekesség, kihatása érdemben nincs a mára: éppenséggel a fenti listán szereplő egyik országban sem süllyedt annyira mélyre a régi sikerekhez képest a futball, mint nálunk (amin a mostani Eb-részvétel végre szépített kicsit).
Magyarországé tehát az európaiak közül a „lúzer” szerepe, bár nézőpont kérdése, miért lennénk mi rosszabbak a csak egyszer döntőző svédeknél, vagy a négy nagydöntőjéből csak egyet nyerő (azt is 11-esekkel) csehszlovákoknál. Ha pedig külön-külön nézzük a kétféle tornát, Hollandia nálunk is balszerencsésebb, hiszen ők három vb-döntőben kaptak ki (kétszer hosszabbításban) – igaz, egyetlen Eb-döntőjüket megnyerték.
Abban aligha van bárkinek meglepő, hogy Németország (illetve elődje, az NSZK) toronymagasan viszi a pálmát a döntős részvételekkel: nem lenne könnyű megszámolni, ezért eláruljuk, tizennégy (!) finálét vívtak már a németek, ebből hetet megnyertek. Ahogy a világbajnokságokon (8/4), úgy az Eb-ken is ötven százalékos a mérlegük: hat döntő, amiből hármat elvesztettek, ráadásul kétszer esélytelenebb ellenféllel szemben (1976-ban Csehszlovákia, 1992-ben Dánia verte őket).
A játszott meccsek és győzelmek arányát tekintve a németeknél jobb az olaszok örökmérlege (9/5) és még jobb a spanyoloké (5/4), akik csak a 84-es Eb-döntő után szomorkodhattak – akkor a franciák győzték le őket, akik szintén jó döntősök: múlt hétig 2/2 volt a mérlegük az Eb-n, és a világbajnokságon is csak egy 11-es párbaj fosztotta meg őket a hibátlan mutatótól (2006)-ban. Ötből három győzelem így is pompás.
Az egyszeres Európa-bajnoki finalisták közül Belgium veszített, Görögország ellenben nyert a neki jutott nagydöntőben. A hellének mérlege így „hibátlan”, akárcsak Angliáé a világbajnokságon, hiszen 1966 előtt és után sem jutott sehol döntőbe az angol csapat. Értelemszerűen ők ritkán szoktak dicsekedni az 1/1-es mutatójukkal, hiszen a többi tornán legtöbbször még az elődöntőt sem érték meg…
