A franciáknak nagyon sajátos nézőpontjuk van a németekről. Egyrészt ott a szomszédi viszony, ahol örökösen határterületekről (Elzász-Lotaringia), nemzeti konyháról és nyelvi különbségekről vitatkoznak, emellett a háborús múlt is kísért – mesélte a Rangadónak a francia futball és a vonatkozó kultúra jó ismerője, Szabó Christophe, a legjobb magyarországi franciafoci-blog, az Omlett de fromageszerkesztője. A továbbiakban is az ő gondolatait olvashatják a nagy rivalizálásról, amely nem csak a futballpályán volt és van jelen a két ország között.
Drabális, ostoba németek
Ezt a feszültséget a franciák a szájkaratéval és humorral próbálják feldolgozni: a hetvenes évek végén készült a “De hová tűnt a 7. század?” háborús komédiasorozat, a nyolcvanas években pedig a “Papi, a hős” igazi kultfilmmé nőtték ki magukat. Mindegyikben a megszálló németeket drabális, mosolytalan, robotikus lényekként ábrázolják, akiket a jó kedélyű és agyafúrt franciák előbb, vagy utóbb, de megtréfálnak. Ezek a filmek éppúgy a francia nemzeti büszkeség részei, mint Charles De Gaulle 1941-es rádióbeszéde Londonból, melyben a német megszállás alatt lévő francia lakosságot örök ellenállásra szólította fel. A teljes beszéd hol máshol, mint a párizsi Diadalív tövében található meg, bronzba vésve.
A nyomok ezért mindig meg fognak maradni. Ez az örökös rivalizálás a sportba is begyűrűzött és a nyolcvanas években tetőzött: 1982-ben és 1986-ban is a németek ejtették ki Franciaországot a nemzetközi tornákról.
A begyógyíthatatlan 1982-es seb
Sevilla olyan a francia szíveknek, mint Waterloo Napóleonnak: befogadhatatlan, hogy Battiston két fogába kerülő kiütése után a kapus Harald Schumacher a pályán maradhatott és vígan cseveghetett a bíróval. Franciaország ugyan kikapott, de az erkölcsi győzelem mellettük állt. A mérkőzés olyan ambivalens érzelmeket váltott ki, hogy sokan nem tudták értelmezni, miért az szerepelt a másnapi L’Équipe sportújság címlapján, hogy “Ragyogó”. Ez a meccs olyan foltként maradt meg a francia kollektív emlékezetben, hogy az azt követő év slágerét, Ninától a 99 Luftballont a francia fiatalság csípőből elkapcsolta, ha az megszólalt a rádióban.
1986 már nem a rablásról, hanem az álom összedöntéséről szólt. Azon a világbajnokságon a francia válogatott kiejtette a verhetetlennek hitt brazilokat, de a sevillai démonok még mindig ott motoszkáltak a németek elleni elődöntőben, és simán kikaptak 2-0-ra. Ez már Platiniék hattyúdala volt, mert tudni lehetett, hogy generációjuk több trófeát nem fog már nyerni.
Egy merénylet, ami sok minden megváltoztat
A nyolcvanas évek rivalizálása egy olyan korszak volt, amelyben a fizikai fölényüket fitogtató németek mindig lenyomták az alacsony termetű (gondoljunk csak Giresse-re, Fernandezre vagy Amorosra), de a labdával sokkal ügyesebb franciákat. Mára szinte megfordult a felállás: az új német generáció csukott szemmel is ügyesen játszik, a földön tartják a labdát és villámgyorsak az átadásokban. A franciák sokszínűsége megmaradt, de a németeknél darabosabbak.
Mára sokat puhult a helyzet, de a káröröm és a verbális hadviselés még megmaradt. A legutóbbi VB-n a franciákat Hummels góljával ejtették ki a németek. Most, hogy Hummels nem játszhat az elődöntőn eltiltás miatt, egyből bejárja a levegőt a bosszú szaga. De komoly hadviselésre ne számítsunk. A két csapat ugyanis 2015-ben egy gyászos novemberi estén találkozott Párizsban, amelyen többek között a stadiontól nem messze öngyilkos merénylő robbantotta fel magát. A közös emlék a legkiélezettebb ellentéteket is felülírja – zárta elemzését Szabó Christophe.
