Kereken tízszer találkozott eddig egymással a magyar és az izlandi válogatott, és az utolsó öt találkozásból mi jöttünk ki jól. De emlékezhetünk kínosabb periódusra is, a kilencvenes években ők voltak a mumusaink. Döntetlent még soha nem játszottunk velük – szombaton tulajdonképpen nem lennénk szomorúak, ha megszületne az első iksz.
Könnyedén indult
Már Mexikó után jártunk, vagyis a magyar labdarúgás harminc éves konstans süllyedésének kezdetén, de még senki nem tudta, milyen mélységekbe szállunk alá, amikor 1988-ban a Mezey-korszak utáni próbálkozások egyikeként Izlandot fogadtuk a Népstadionban. A kispadon Bálint László, a kezdőcsapatunkban a mexikói együttesből már csak Disztl Péter, Garaba Imre, Kiprich József és Bognár György – a túloldalon pedig egy válogatott, amelynek még az országáról sem tudtunk szinte semmit, róluk pedig annyit, hogy amatőr csapat, amely egy kis önbizalomszerzésre biztosan jó lesz a mieinknek. Így is történt, 3-0-ra nyertünk, a csereként beállt Sallai Sándor pályafutása egyetlen válogatott gólját szerezte, nagyjából ennyi maradt meg a magyar-izlandi közös futballtörténelem első meccséből.
Az őszi barátságos visszavágón már a közben visszatért és a 90-es vb selejtezőire készülő Mezey ült a padon, a meccs pedig ugyanúgy alakult, sima 3-0 – hogy szakmailag akkoriban mennyire nem ért semmit egy Izland elleni meccs, azt a helyi források szerint 333 fizető néző és a 18. percre kialakuló végeredmény jelezte. Aztán nagyot változott a kép…
Legendák a kispadunkon, mégis két nagy égés
A másodszor viszonylag gyorsan távozó Mezey helyett már a Steaua Bukaresttel BEK-et is nyert európai hírű edző, Jenei Imre volt a kapitány 1992 őszén, amikor az amerikai világbajnokság selejtezőit kezdtük, Izland ellen, hazai pályán. A korábbi eredmények ismeretében nem csoda, hogy például Novák Dezső azt nyilatkozta a meccs előtt, hogy ha „ezeket” se verjük meg, abba kell hagyni a futballt. Az akkoriban még csak “bálnavadászoknak” titulált izlandiak ellen már a 2. percben vezettünk, el is hittük, hogy semmi probléma – majd a második félidőben jött a totális hidegzuhany, Izland fordított. Ma talán kevesen emlékeznek vissza, de akkor ez a magyar labdarúgás története konszenzusosan legszégyenletesebb vereségének számított.
Jenei hamar bele is bukott a kudarcba, így az 1993-as visszavágón – addigra már semmi esélyünk nem volt a továbbjutásra – ideiglenes mandátummal maga Puskás Ferenc ült a padon, és nézte végig, hogy „utódai” a pályán belefutnak egy tükörsima, 2-0-as vereségbe. Izland megelőzött minket a csoportban, ahonnan a jugoszlávokat még a rajt előtt kizárták, mi csak Luxemburgot előztük meg.
Mészöly balhézott, Gera gólokat lőtt
Hamar jött a lehetőség a revánsra, mert a 96-os Eb selejtezőin is összekerültünk az északiakkal. Majdnem napra pontosan két évvel az előző vereségünk után azonban megint nagyot pereceltünk a szigeten, igaz, ekkor már 5000 néző látta a meccset, emelkedett a futball-láz. Vincze István góljával vezettünk (neki jól ment Izland ellen, 1988 óta már a harmadikat lőtte a kapujukba), ám a hazaiak a második félidőben hat perc alatt lőtt két góllal fordítottak, így kinyírták szép reményeinket. Mészöly Kálmán szövetségi kapitány a reykjaviki reptéren nézeteltérésbe keveredett egy magyar szurkolóval (kamionsofőr volt az illető), állítólag volt némi fejes mozdulat is, erről többet írtak, mint a meccsről. Novemberben a Fáy utcában nyertünk 1-0-ra, a meccsről annyi maradt meg, hogy Duró József kerget a pályán egy odatévedt sirályt… Hatból háromszor tehát kikaptunk az akkor még amatőr izlandiaktól, de hát a kilencvenes években történt annyi sok más szégyenteljes dolog is a magyar fociban.
Ezután hét évig nem volt hozzájuk szerencsénk, 2002-ben barátságos meccsen egy 2-0-s győzelemmel folytattuk, Gellei Imre kapitánykodása alatt, a végeredményt a 90. percben Dárdai Pál állította be. Aztán jöttek a 2006-os világbajnokság selejtezői, melyeken Lothar Matthaus kommunikációs tevékenysége alapján minden kis győzelmet a hit sikereként ünnepeltünk: és tény, akkorra Izland már nem a bájos amatőrök szendeségével érkezett idegenbe sem. Kétszer vertük őket 3-2-re, de mindkét meccsen ők vezettek először és volt 2-2 az eredmény. Aki nagyon jó szívvel emlékezhet ezekre a meccsekre, az Gera Zoltán: akkor 26 éves karmesterünk három gólt lőtt a két találkozón.
Legutóbb négyet kaptak tőlünk
Utoljára pedig már Egervári Sándor irányításával játszottunk Izland ellen egy barátságos mérkőzést, amin ismét igazolódott, hogy ez a forma tökéletes nekünk ellenük: 4-0-ra nyertünk, a mostani csapatból Dzsudzsák Balázs és Elek Ákos is gólt szerzett – érdekes, hogy más nem is volt a kezdőben rajtuk kívül a Storck-keretből, csereként Juhász Roland és Priskin Tamás állt be.
Összességében elmondhatjuk, hogy a felkészülési meccsek hangulatát lenne jó szimulálni a mieink számára Marseille-ben szombaton: az ilyen meccseken Izland még gólt sem lőtt nekünk és mindig mi nyertünk. Persze, tekintve, hogy az utolsó három győzelem is a miénk, összesen tíz rúgott góllal, amúgy is van mibe kapaszkodnunk – csak ne feledjük, a 2011-es mérkőzés óta eltelt időben mekkorát fejlődött Lars Lagerback csapata. Rengeteg jó futballista került magasabb szintre náluk: az öt évvel ezelőtt ellenünk pályára lépett csapatból mindössze Aron Gunnarson és a nagy öreg Eidur Gudjohnssen tagja a mostani izlandi keretnek.
