Nem csak azzal volt viszonylagos szerencséje a magyar válogatottnak az Európa-bajnokság csoportbeosztásának sorsolásakor, hogy elkerülte a „halálosan” veszélyes ellenfeleket. Azzal is, hogy a beosztás értelmében az utolsók között lép pályára az Eb-n, így megtapasztalhatták a játékosok, mi az, amit elvárhatnak maguktól. Tudniillik, a mieink előtt pályára lépett jó pár úgynevezett „kiscsapat”, amely körülbelül ugyanazzal a céllal és elképzeléssel indult neki a tornának, mint mi. Már nem csak a fogadkozás, a szöveg szintjén tudhatják, mire számítsanak, de meggyőződhettek róla saját szemükkel, hogy nem lehetetlen megvalósítani sem.
Eltüntetni az egyéni különbségeket, csapatként
A modern futballban az erőviszonyok már nem lesznek kiegyenlítettek, a gazdag klubok megvásárolják a jobb játékosokat, a nem annyira gazdagok pedig a valamivel kevésbé jókat. Ez a létező legevidensebb képlet, ezért nincs értelme tiltakozni ellene vagy fanyalogni miatta. A kevésbé minőségi állománnyal rendelkező csapatok esélye az, ami a futball modernizálódása, nagyjából a hetvenes évek óta egyre markánsabban meghatározza a sportágat: hogy az egyéni képességek közötti különbséget a taktika, és annak fegyelmezett végrehajtása időnként ki tudja egyenlíteni a csapatok szintjén. (Ezért értelmetlen és vicces az olyan klubok, mint például az Atlético Madrid játékát, stílusát azért kritizálni, mert nem focizik úgy, mint a Barcelona. Ha olyan sztárjai lennének, úgy focizna. Ennyi az egész.)
A nemzeti válogatottak szintjén – a legeslegerősebbek elleni meccseket nem számítva – ez a fajta csapatmunka és taktikai felkészültség még inkább eltüntethet különbségeket és egy-egy mérkőzésen esélyt adhat az alacsonyabban jegyzett játékosokból álló csapatoknak is. Az Európa-bajnokságon eddig ezt láttuk, és remélhetőleg látták a magyar játékosok is. Nem kétséges: az a plusz nyolc csapat, amennyivel több most a létszám, mint eddig, kivétel nélkül olyanokból került ki, amelyek ezzel a fegyelmezett, szívós, az erősebbek játékát elrontó stílussal próbál kereskedni. Mert nem tehet mást.
A legális dopping: az ország szurkol
Szerencsére a válogatott nem klubcsapat, itt nincsenek komplett világválogatottak az ellenfelek között, és mint említettük, a mi csoportunkban még a közvetlen elitet is sikerült elkerülni, bár a portugálok közel vannak hozzá. És a keretek játékosállományának összértéke olyan durván alacsonyabb a magyar válogatott esetében a riválisokhoz képest, mintha klubcsapatokról lenne szó. De mégsem azokról beszélünk, hanem egy nemzeti válogatottról, amelynek ráadásul olyan doppingja van, amit nem lehet egyetlen klubsorozat esetében sem felhasználni. Az, hogy ezúttal valóban az egész ország szurkol nekik.
Senki sem tudja még, hogyan sül el ez az Eb-szereplés, hiszen a játékosok és a szurkolók egy része nem is élt még, amikor utoljára világversenyen kellett megcsinálni azokat a dolgokat a pályán, amiket addig több-kevesebb sikerrel meg tudott csinálni egy válogatott játékos. Nem ismerjük az Eb ízét, szagát, kisugárzását, mindennapjainak rezdüléseit. Hallani régi történeteket, megnézni tévéfelvételeket: nem ugyanaz, mint ott lenni és kimenni a pályára. Nagyon nem. Nagy vizsga lesz a magyar játékosoknak alkalmazkodni mindehhez és mellette még az ellenfél játékát is elrontani. Nagy vizsga, de régen várt, nagyszerű feladat, hatalmas élmény.
Igenis, irigylésre méltó helyzet!
Az lesz a dolgunk, hogy élvezzük. A játékosoknak kicsit több, nekik el kell végezni a feladatot, amit a szakmai vezetés kioszt: szervezetten, elveszett labdát nem ismerve harcolni, megoldani a nehezebb helyzeteket is, és koncentrálni, koncentrálni a végsőkig. Ha ez sikerül – láthattuk az Eb-n, akár Románia, Wales, Szlovákia, Albánia vagy Észak-Írország meccsét néztük: csúfos kudarc biztosan nem lehet az eredmény. Hogy az ellenfél így is jobb és győz, az benne van a pakliban, hülyíteni egymást felesleges lenne. Becsülettel el kell végezni azt a munkát, amit például a pótselejtezőn bele tudott rakni mindenki – aztán meglátjuk, hátha rossz napja lesz az ellenfeleknek.
Magyarország harminc éve nem volt világversenyen, de még sokkal régebb óta nem hagyott nyomot maga után egy-egy tornán. Utoljára 1966-ban, amikor még volt három-négy világklasszisunk. Azóta három világbajnokságon jártunk mindössze, amelyeken Salvadort és Kanadát tudtuk legyőzni. Mert még az érzéshez jobban hozzászokott egykori magyar játékosok sem tudták többnyire feldolgozni azt a nyomást, amit egy világverseny jelentett. Most olyanoknak kell megpróbálni, akik csak tévében láttak Európa-bajnokságot, túlnyomó többségükben klubjaikkal sem játszottak nagy tornán, és nem is szerepelnek semmilyen igazán jegyzett ligában. Kanada és Salvador szintű ellenfelekre nem számíthatunk. Mondhatnánk, hogy nem irigyeljük a játékosokat – de pont ellenkezőleg: irigylésre méltó helyzetben vannak, és azt kívánjuk, élvezzék ezt ki. Az ilyen élményekért kezdtek futballozni gyerekkorukban, és kerültek végül nagyon-nagyon sok gyerek közül a profik közé. Ez egy beteljesült álom, nem lehet más.
Nem a “magyar futballért” kell játszani
Nagy Ádám nyilatkozta, hogy onnantól fogja érezni, hogy „komoly” a dolog, amikor meglesz az első edzés az osztrák-meccs helyszínén. Mert akkor már felfogják, hogy ők is részesei a tízmilliókat érdeklő, óriási pénzeket és még nagyobb érzelmeket mozgató, a világ figyelmét lekötő eseménynek. Nos, az edzések azóta megvoltak, ma este következik az első mérkőzés. A szakmai felkészítést Bernd Storck stábja nyilván maradéktalanul elvégezte, a hátteret az illetékesek megteremtették. A labdarúgók mögött tízezrek lesznek ott a helyszínen, ami szintén felbecsülhetetlen muníciót jelent. Innentől csak az feladat, hogy a többi „kiscsapathoz” hasonlóan a magyar válogatott is minden mást kizárva, egységes, fegyelmezett csapatként rakja ki a pályára, azt, amije van.
És ez a maximális elvárásunk is. Nem a „magyar futballért” kell játszani, mert az biztosan nem lesz se jobb, se rosszabb pár Eb-csoportmeccstől: magukért, a feltétel nélkül értük szurkolókért és a szakmai önérzetükért játsszanak. És akkor, ha netán ki is kapnak, nem lesznek vesztesek.
Hajrá, magyarok!
