Muhi András Pires 2012-ben kezdte el forgatni A Magyar csapat – “… még 50 perc…” című dokumentumfilmjét. Akkor, amikor mutatkozott némi esély, hogy kijutunk a brazíliai világbajnokságra. Aztán az esély rögtön a forgatás ideje alatti második, majd harmadik mérkőzésen semmibe veszett, sőt, Bukarestben és Amszterdamban tönkreverték a magyar válogatottat. A rendező utólag azt nyilatkozta, akkor is elkészítette volna a filmet, ha nem happy end a sztori vége 2015-ben, de a kész alkotást látva nehéz elképzelni, hogy úgy komoly visszhangja lett volna.
Srácok, akik igyekeznek jól dolgozni
Mert a Magyar csapat magáról a magyar futballról sok újat nem mond el – és ha az Eb-selejtezőket is buktuk volna, de még inkább, ha Egervári Sándort nem Dárdai Pál követte volna a kapitányi poszton, pár érdekes-káromkodós öltözői kulisszánál többet nem kaptunk volna az alkotástól. Nincsenek benne interjúk (a rendező elmondta, forgattak ilyeneket, de nem érezte úgy, hogy hozzátennének a filmhez), nem állít semmi nagyot, mert nem is akar: csak követi a csapatot az öltözőbe, pályára, edzésre. Az edzésképek talán a leggyengébb részei a filmnek, egy Dárdai-féle gyakorláson kívül semmit nem tudunk meg belőlük, a „Dzsudzsák jópofizik a kisfiúval” jelenet még bántóan ki is lóg az egészből – épp azért, mert ott nagyon direktben látjuk „emberközelve hozva” a csapatkapitányt, holott a film erénye pont az, hogy ilyen szándékolt jópofaságok nélkül is eléri ugyanezt.
Muhi András Pires szerint annyi volt a célja, hogy megmutassa, ezek a labdarúgók olyan srácok, akik tőlük telhető legjobb módon igyekeznek jól csinálni a dolgukat. A játékosok az évek alatt megszokták, hogy ott téblábol közöttük a kamerával, a filmben szereplő három szövetségi kapitány is partner volt (Pintér Attila rövid regnálása alatt nem forgathatott a stáb) – az élet pedig a rendező kezére játszott a végül összejött Eb-re kijutással. Ugyanakkor a film nem attól jó, hogy látjuk félpucéran káromkodni, vagy öltözőben ugrálni a futballistákat, nem hiszem, hogy bárki sokkal többet megtudott bármelyikükről annál, amit a sajtó időnként megír. A film egyértelműen attól jó, ahogy bemutatja, mitől kezd el működni csapatként egy csapat, ha jó a vezetője.
A kurblis telefon és az Ipod
Szegény Egervári Sándort ízekre szedték már a kritikák, hiszen valóban ég és föld a különbség közte és az utána következő két szakember között – ugyanakkor az általa sokszor emlegetett „szerethető csapat” kifejezés ezzel a filmmel polgárjogot nyert. „Sanyi bácsi”, látjuk az elején, képtelen motiválni és egyben tartani a csapatot, habitusa, stílusa és szakmai meglátásai addig még csak megmosolyogtatóak, amíg nem látjuk-halljuk utána Dárdait, onnantól viszont roppant kínosak lesznek. Amikor Dárdai egyetlen taktikai értekezleten egyszerre tart szakmai eligazítást és motivációs tréninget, a stábja pedig legalább négyféle prezentációval bontja le személyekre a feladatokat, Egervári állvakargatós „menjünk kicsit közelebb hozzájuk” szövegeit úgy helyezzük kontextusba, mintha a tekergetős telefontól egy ugrással az Ipodnál termettünk volna.
A pozitív szemlélet folytonos hangsúlyozása addig csak maszlag, amíg a célszemély a bőre bizsergésén nem kezdi érezni, hogy itt most tényleg nincs más lehetőség. Muhi kamerája szinte láttatja, ahogy Dárdai és Storck a szavaikkal és a szemükkel elérik ezt a bizsergést a játékosoknál. Őszintén remélem, egyszer eljutnak oda a futballközvetítések, amit ebben a filmben látunk, és bebocsátást nyerünk minden öltözőbe szünetben. Mert egy tévén nézve, valljuk meg, unalmas finn-magyar szó szerint élménnyé válhat attól, ha halljuk, a szünetben mi hangzik el és főleg hogyan hangzik el. A filmnek ezek messze a legjobb pillanatai. Dárdai és Storck eligazításai meccs közben. (Utóbbi hol angolul, hol németül mondja, de a játékosok mindig „gentlemen”.) A játékosok mászkálnak, vetkőznek, leülnek-felállnak, az öltöző nem tanterem és nem kaszárnya; de a kapitányok legfontosabb mondatai megállítják az időt.
Gera, a tanár, Király, a Buddha
És persze kiderül a csapat hierarchiájáról is sok minden: szerintem a film legjobb jelenete az volt, amikor már az edzői ukázok elhangzása után látjuk-halljuk, mintegy meglesve, ahogy Gera Zoli még kicsit elemez, magyaráz az egyik társnak. Fél perc alatt több kiderül róla, mint tíz év összes interjújából: ez az ember tanár, az addigi pályafutásával, a sorsával, a tudásával. És nagyjából ez áll Király Gáborra is. Dzsudzsák Balázs ehhez képest inkább az érzelmek kezelője, a lelkes és hangos falkavezér.
A vége persze a fékevesztett dáridó, képileg egyedül a Kis Grófo-ordibálás közben bolondul meg a film, ahogy megállás nélkül forog a kamera az ajvékoló focisták között. Priskin Tamás olyan arccal nyomja, hogy Kusturica azonnal megkínálná egy szerződéssel, ha látná. Aztán a nagy körforgásban egyszer csak egy alakot látunk, aki – leül a sarokba és csak néz maga elé. Ő Király Gábor, a századik válogatottságán túl lévő mohikán, a bölcs Buddha, aki a norvég-meccs szünetében kimondta a film alcíméül választott „még ötven perc” mondatot. Az ötvenedik perc után lehet tombolni, de aztán jön az ötvenegyedik, a századik és a többi, nem lesz örök Kis Grófo az élet.
A szerethető csapatból Priskinék járását és Király nézését visszük magunkkal, például Franciaországba. Ott jön, aminek jönnie kell, de a Storck-csapat nem játssza ki magát a szívünkből, ebben immár biztosak lehetünk.
A Magyar csapat – “… még 50 perc…” című film megtekinthető ide kattintva.
