A franciaországi Európa-bajnokságra való kijutásunk néhány idősebb játékosunknak igazságot szolgáltathat: ha kellett is hozzá a körülmények szerencsés alakulása, de végül elmondhatják magukról, hogy részt vesznek egy világversenyen, pályafutásuk alapján rászolgáltak. Király Gábr, Juhász Roland, Gera Zoltán, de az is lehet, hogy még Dzsudzsák Balázs is az utolsó esélyek egyikét ragadhatja meg, hogy megkoronázza pályafutását.
A Rangadó.hu az ő jogos büszkeségükből kiindulva összeállított egy magyar válogatottat, olyan futballistákból, akik talán ugyanígy megérdemelték volna legalább az egyszeri lehetőséget, de akkor még nem volt huszonnégyes az Eb-mezőny és/vagy megfelelő a válogatott szakmai vezetése. Nem világklasszisokról van szó, de vagy hazai munkásságuk, vagy a maiakhoz képest sikeresnek mondható légiós-karrierjük miatt ott lehettek volna egy ilyen eseményen. Csak hát máshogy alakult.
Posztonként haladva vesszük sorra a szubjektív listát, tizenegy kezdőjátékos mellett három cserével.
Végh Zoltán
A magyar bajnokságban legtöbb mérkőzést lejátszott kapus sok csapatban megfordult, voltak egészen kimagasló korszakai, emellett szerény és alázatos sportemberként ismertük. A válogatottban 25 alkalommal állt a kapuban, és itteni karrierje is mintha csak hihetetlenül hosszú pályafutását szimbolizálná: debütálása és utolsó válogatottsága között 16 év telt el! Hihetetlen módon nyolc különböző szövetségi kapitánynál is kerettag volt, ehhez képest a huszonöt alkalom nem sok. Ráadásul az 1991 és 2007 közötti időszakban jóformán semmi esélye nem volt, hogy a válogatottal bárhova kijusson.
Csere: Petry Zsolt – Kapus fronton jól állunk, sokakat fel lehetett volna még sorolni itt, Babos Gábortól Szűcs Lajoson át Sáfár Szabolcsig, de Petry kiemelkedően tehetséges, egykori ifi Európa-bajnokként akár már a nyolcvanas évek végén ott lehetett volna a tűz körül, ám csak két évvel Mexikó után került rá sor, amikor már rajta voltunk a lejtőn.
Vanczák Vilmos
Ő a csapatunk egyetlen tagja, akinek nem csak „fiktíven” fájhat a szíve az Eb-ről lemaradás miatt, hiszen nemrég még kihagyhatatlan volt a nemzeti csapatból, sőt, a végül sikeres selejtező-sorozat elején is ott volt még a kezdőben… Kétszer lépett pályára, de közben svájci klubjában kimaradt a kezdőből, így végül Storcknál is lemaradt. Nyolcvanszoros válogatott lehetne Franciaországban, de lehet, ahogy a magyar bajnoki cím, úgy a vb-, Eb-részvétel is álom marad a számára.
Hrutka János
A Fradi és az MTK egykori hátvédje légiósként a Bundesligáig jutott, tagja volt (ha csak perememberként is) a Kaiserslautern bajnokcsapatának, a válogatottban pedig a Bicskei Bertalan-féle 1998-as újjáalakulás után sokáig alapember. Máig emlékezetes szabadrúgásgólt lőtt a románok és az angolok ellen, de nem emiatt tettük a csapatba, hanem mert Hrutka az a típusú játékos volt, akit a mentalitása, hozzáállása miatt lehetett szeretni. Nem volt virtuóz, őstehetség, de mindig alázatosan játszott és képességeihez mérten mindig mindent megtett a pályán a sikerért, ezért is juthatott el viszonylag messzire. Hát, Eb-re speciel nem skerült.
Kuttor Attila
Kihagyhatatlan! „Kutya” igazi hűségesküt tett a magyar foci mellett. Nem klubok mellett, mert igencsak sokfelé megfordult az országhatárokon belül, de soha nem játszott máshol profiként, csak az NB I-ben. Nem csinált nagy ügyet belőle és soha nem állt neki megmondani a frankót, ha szóba került, miért nem lett belőle légiós, vállalta, hogy ő egy „hazai” focista. Annak viszont egyre jobb lett, ahogy öregedett, tizenkilenc válogatottsága talán lehetett volna több. Minden idők legtöbb NB I-es meccsét játszó mezőnyjátékosaként vonult vissza, a legkevesebb, amit megszavazhatunk neki, egy virtuális Eb-részvétel.
Lőrincz Emil
A kilencvenes évek mélysötét magyar futballvalóságában az egyik ritka fénysugár az a barátságos meccs volt, amelyen Mészöly Kálmán kapitánysága alatt idegenben aláztuk 4-2-re a spanyolokat. Lőrincz Emil harminchét válogatottsága közül messze ez a legemlékezetesebb, tanárian játszott, két gólt lőtt. Pedig védő, vagy középpályás volt a posztja, az MTK-ban magas színvonalon játszotta, de az öt év belgiumi légióskodásra, több mint száz meccsel, szintén büszke lehet. A mai válogatottba is beférne alighanem, csak hát rosszkor volt válogatott, a nála idősebbek közül ugyanennyi válogatottsággal Disztl Péter, Kereki Zoltán vagy Páncsics Miklós többre vitte.
Lipcsei Péter
Elérte és át is lépte az ötvenes határt a válogatottban (ötvennyolcnál állt meg), a Fradiban rekorder lett a lejátszott mérkőzések számát tekintve, volt sikeres légiós egy erős klubban (Porto) – ilyen pedigrével az Üllői út kedvence igazán megérdemelt volna egy pályára lépést valamilyen komoly szemlén. De idehaza még a Bajnokok Ligája csoportkör sem jött össze, épp akkor igazolt el a Fradiból, amikor a zöld-fehérek bejutottak. Persze Lipcsei így is az elmúlt húsz év egyik legfontosabb hazai játékosa, de azért alighanem van benne hiányérzet.
Csere: Huszti Szabolcs – Vanczák mellett a másik, aki nyugodtan ott lehetne júniusban Franciaországban, ha „történelmileg” nem alakul máshogy. Évekkel ezelőtt lemondta a válogatottságot, ehhez azóta is tartja magát, pedig az utolsó olyan sorozatban, amikor egy ideig még reménykedhettünk a kijutásban (Erwin Koeman irányítása alatt), alapember volt. Dárdai is szerette volna, ha jön, de nem jött – nála nem a rossz időzítés az ok tehát. Ötvenegy fellépésénél aligha lesz több a magyar válogatottban.
Lisztes Krisztián
Még Lipcseinél is sikeresebb volt játékosként. Húsz évesen már BL-csoportkörbe vezette a Fradit, ott gólt is lőtt ; egy évvel később a Newcastle United ellen duplázott az UEFA Kupában; a Werder Bremennel úgy lett német bajnok, hogy abszolút alapember volt a csapatban súlyos sérüléséig. Nemzetközileg elismert középpályást tiszteltek benne – csak a válogatottban nem jött össze neki semmi, ritkán is játszott úgy, mint a klubjában (ami persze nem okvetlenül csak az ő hibája) – végül pedig az ötvenedik válogatottsága sem lett meg. Pedig – nem megbántva senkit – a legjobb formájában játszó Lisztes Krisztiánnál vannak gyengébb játékosok a mai csapatban.*
Dárdai Pál
Ez nem kérdés… Nincs az a szövetségi kapitány (magyar vagy külföldi), aki ne számítana egy jó Dárdaira. A modern futball alapkövetelményeit mindig is teljesítette, munkabírása és alázata vezérré tették őt, nemcsak a Herthában, de a válogatottban is, hatvanegyszer. Ott lesz az Eb-n, de csak szakkommentátorként. Pedig szövetségi kapitányként is ott lehetne. Majd egyszer.
Illés Béla
Ha van, akinek Dárdai Palinál is megkérdőjelezthetetlenebb a helye a „jaj,de kár, hogy nem láttuk őt Eb-n” csapatban, az Béla király. A 90-es évekbeli magyar futball non plus ultrája, az MTK sava-borsa, a Bundesliga-hajviselet csimborasszója, a szerethető futballista alapköve. Kuttor-díjas életmű az övé, sose ment el külföldre focizni, pedig mehetett volna. De ő itthon szeretett király lenni, még akkor is, ha a válogatottban ritkán királykodott. Végig focizta a nemzeti tizenegyben a kilencvenes éveket és ez jó és rossz értelemben is mindent elmond róla. Ő lőtte egyetlen gólunkat a jugók elleni vb-pótselejtezőn 1997-ben: 0-7-es állásnál, hazai pályán. Majdnem számított.
Horváth Ferenc
Szomorú tény, de tény, Kiprich József óta nem volt klasszis magyar csatár, Nikolics Nemanja határeset, nem a magyarságát, hanem klasszisát illetően, de ő szerencsére ott lehet az Eb-n. A két játékos közötti nagy üres történelmi mezőbe lehetetlen olyan támadót berakni, aki vitán felül megütötte a nemzetközi szintet. Úgyhogy válasszunk olyat, aki legalább hozzáállásával kivívta az elismerést. Horváth Feri esett-kelt egész pályafutása során, a magyar Inzaghiként terelte sokféle testrészével kapura-kapuba a labdát, harminckét válogatottsága nagyjából egyharmadán gólt szerzett. És hát idehaza jobbára csak a légiósok közt volt nála hatékonyabb csatár a maga idejében.
Vincze István
Ha már Kiprich szóba került: Vincze Pilu az ő tatabányai csatártársaként került oda majdnem már a mexikói csapat közelébe, de úgy tűnt, az ő ideje utána jöhet el, mert 1986-ban még csak 19 éves volt. Irgalmatlan pechjére Mexikóban az történt, ami, utána pedig viharos sebességgel csúszott szét minden, így hiába került be valóban a válogatottba már a következő selejtezősorozatban (győztes góllal az észak-írek ellen), és hiába lett ő a modern kor első olaszországi magyar légiósa, nem juthatott ki sehova a nemzeti csapattal. Ha két évvel idősebb, talán vb-résztvevő, kárpótlásul mi most beszavazzuk. Meg persze azért is, mert príma hazai szélső volt.
Csere: Májer Lajos – mert igenis kell a csapatba valaki, aki még a nagyválogatottságig sem jutott el… A tragikusan fiatalon elhunyt Májer egy évvel Mexikó előtt úgy focizott a Videotonban, hogy európai nagycsapatok megfigyelői húzták alá vastagon a nevét noteszükben, az UEFA Kupa-menetelés alatt. A bő Mezey-keretnek még tagja volt, ám megsérült – később pedig már esélye sem volt bekerülni a válogatottba, a 85-ös formát nem tudta hozni. De megérdemli, hogy itt legyen a nagy lemaradók között.
* Az atlantai olimpiát nem számítottuk bele a világversenyek közé Lisztesnél és a többi érintettnél sem.
