Észak-Írországot aligha kell bemutatni éppen a mostani selejtezősorozat után. A magyar válogatotthoz hasonlóan 1986 óta mostanáig minden világversenyről lemaradó, Eb-re fennállása során először kijutó zöldek játékosait, történetét közelebbről ismerjük, mint a szintén résztvevő, történelmi sikert elérő többi „kiscsapatét”. Az idézőjel indokolt, magyar szempontból nézve különösen, hiszen egyrészt ezek a csapatok egyenes ágon, csoportjukban magasabban jegyzett nemzeteket megelőzve értek oda az első két hely valamelyikére (ami nekünk nem sikerült), másrészt kulcsjátékosaik közül többen európai top-ligában futballoznak (ami rólunk nem mondható el).
Szóval, a Lafferty személyében az egész selejtezősorozat egyik legeredményesebb csatárát adó északíreket most hagyjuk. Nézzük meg, mi lehet a titka a jelenleg is a kijutás eufóriájában ünneplő albánoknál, izlandiaknál, walesieknél.
Wales: csak Giggset sajnáljuk
Utóbbi együttes kijutása egy 24 csapatos Eb-re talán még meglepetésnek sem nevezhető. Ahol olyan játékosok szerepelnek, mint a világ legdrágábban megvett futballistája, a Real Madrid egyik jelenlegi alapembere, Gareth Bale, ott nem mondhatjuk azt, hogy csak nagy munkabírású mesteremberek tanulták meg a siker receptjét. A másik csillag, az Arsenallal épp a bajnokságban is menetelő Aaron Ramsey huszonöt évesen debütálhat világversenyen (remélhetőleg addig nem sérül meg). Ha úgy vesszük, mázlisták: minden idők legragyogóbb walesi játékosa, Ryan Giggs, noha klubszinten náluk sokkal többre vitte (a megszerzett címeket tekintve), a válogatottal sosem érhetett oda egyetlen nagy eseményre sem. De nem érdemes csak a „húzóneveknek” tulajdonítani a sikert, hisz a szigetországi csapat nagy része az angol első és másodosztályban játszik. A Tottenham, a Swansea, a Crystal Palace, West Ham, West Bromwich játékosaiból egy komplett Premier League-kezdőt is össze lehetne rakni.
Nem csoda, hogy igen masszív csapatként, már csak a tét nélküli boszniai mérkőzésüket elveszítve, simán jutottak tovább és matematikailag akár még meg is nyerhetik a csoportot az utolsó fordulóban Izraelt fogadó Belgium előtt – Wales Andorra elleni győzelme aligha forog majd veszélyben.
Izland: lenyűgöző északi roham
Nagyobbat szólt a fennállása első világversenyére készülő Izland fantasztikus menetelése – kit érdekel utólag, hogy ehhez Hollandia nehezen megjósolható összeesése is kellett. Olyan csoportban áll első helyen az utolsó előtti fordulóban az északi ország csapata, melyben három, papíron jóval erősebb ország is található. Izland félelmetesen kezdte a kvalifikációt, mire a kontinens feleszmélt, ők már legyőzték – kapott gól nélkül! – a törököket, a letteket, majd a hollandokat. Hogy aztán egy szűk csehországi vereség után Kazahsztánból is győztesen érjenek haza, majd jöjjön az igazi nagy dobás: visszavágás a cseheknek és idegenbeli holland-verés. Hét meccs, hat győzelem – a kontinens kalapot emelhet.
Pedig Izlandnak nincsenek világklasszisai – „jó kis játékosai” ellenben igen. Emil Halfredsson a Serie A-ban tavalyelőtt meglepetésre majdnem Európa Ligáig menetelő Hellas Verona motorja, tavaly az egész liga egyik legjobb gólpassz-adója volt. Birkir Bjarnasson is Olaszországban futballozott, mielőtt a Baselhez igazolt és Kolbein Sigursson is topligában, a francia Nantes-ban futballozik (előtte pedig az Ajax játékosa volt). A legnagyobb név viszont még mindig Ejdur Gudjohnssené, a Barcelonával annak idején Bajnokok Ligáját nyert csatáré. Harminchét éves múlt szeptemberben, már nem a csúcson futballozik – de Lettország ellen legutóbb még beszállt, három meccse és egy gólja van a sorozatban. Pályafutása utolsó nagy dobásaként könnyen lehet, hogy Eb-csoportmeccsel búcsúzik a válogatottól a most épp Kínában játszó támadó.
Albánia: végre nem csak “egyéniben” vannak ott
És akkor Albánia – akikre talán senki sem gondolt, még akkor sem, amikor kiderült, ők az egyetlen öttagú csoportból indulnak a selejtezőnek. Tavaly nyáron, főpróbaként kikaptak tőlünk a Puskás Stadionban. Pár napra rá ők győzelemmel, mi vereséggel kezdtük a sorozatot… És bár Portugália, Dánia és Szerbia is az ő csoportjukban volt (a négyből három ellenfél tehát nem akármilyen pedigrével rendelkezik), Gianni De Biasi együttese mégis befutott másodiknak. Megküzdve nem csak pályán, de pályán kívül is sok mindennel, ami nem a sport területére tartozik. A szerbek elleni botrányos meccsből és az azt követő büntetésekből is jobban kijöttek, mint a nagy ellenfél (ellenség).
De mekkora meglepetés a sikerük? Az albán labdarúgást idáig nem a válogatott vagy a klubcsapatok, hanem egyes játékosaik reprezentálták a magasabb szinten – és nem is akárhogy. Már a brazíliai világbajnokságon markánsan jelen volt az albán futball. Csak éppen más válogatottakban. Már a vb előtt erős jelenlét jellemezte az albán etnikumot szerte Európában: Koszovó, Svájc, Macedónia, Finnország, Németország és Monetengró együttesében is játszott albán, vagy albániai születésű futballista. A vébén aztán láthattuk Dzemailit, Behramit vagy Shaqirit Svájc, Januzajt Belgium színeiben játszani.
Az etnikai keveredés, az albán felmenők leszármazottainak más ország futballjában való érvényesülése persze nem új jelenség – de most már az ellenkező irányra is van példa. Naser Aliji a 21 éves bázeli hátvéd például nemrég még svájci utánpótlás-válogatott volt, majd mégis Albániát választotta – és úgy tűnik, jól döntött. Persze akadnak régebb óta albán válogatottban játszó, Európában is ismert futballisták – ez a csapat sem a semmiből épült fel és lett Eb-résztvevő.
A kapus Etrit Berisha 26 évesen a Lazióban véd, ott, ahol Lorik Cana éveken át futballozott, mielőtt idén a Nantes-ba igazolt; Elseid Hysaj nevét pedig mostanában tanulja az olasz futball. Az Empolival tavaly újoncként bentmaradó, majd edzőjét, Eugenio Sarrit Nápolyba követő jobbhátvéd igen megbízhatóan teljesít a Napoliban is. De a keretben vannak bázeli futballisták is, az említett Aliji mellett Xhaka és Gashi. A francia, a német, a görög első- és másodosztály is képviselteti magát abban a csapatban, amelyik végül tíz pontot vert Szerbiára és történelme során először ott lesz az Európa-bajnokságon.
