Hiába mondják, nem vagyok Luxemburg grófja. Hallom azt is, hogy én volnék az új Albert, esélyem van arra, hogy Flóri után a második aranylabdás legyek. Sőt azt is hallottam, többre viszem, mint ő. De én ezeket nem veszem komolyan
– mondta Nyilasi Tibor, miután öt gólt szerzett 1975. október 19-én, a 8-1-es diadallal zárult Magyarország–Luxemburg Eb-selejtezőn Szombathelyen.
A 12-szeres válogatott Raymond Zender hálóját szépen kicsipkéző főhős a Pintér Sándor vezető gólja után következő ötöt jegyezte. Négyet lőtt, egyet fejelt, a Népsport azt írta: „Nyilasi ezen a válogatott mérkőzésen 10-es osztályzatot érdemel.”
A Képes Sport sem spórolt az elismeréssel: „Nyilasi öt gólja régen látott, pazar teljesítmény volt. Szinte mindegyiket másképpen továbbította a hálóba, nemegyszer még a luxemburgiak is őszintén megcsodálták.”
A húsz éves ifjú stílusérzékét is dicsérte az ötös, hiszen az volt a ferencvárosi futballista ötödik mérkőzése a címeres mezben. Baróti Lajos szövetségi kapitány 1975-ben épp egy csapatra való újoncot avatott; a felfedezettek között volt – Nyilasin kívül – Lukács Sándor, Pál József, Pintér (mind Honvéd), Rab Tibor, Magyar István (mindkettő FTC), Kovács László (Videoton), Zombori Sándor (Vasas), valamint az először és utoljára szereplő Czeczeli Károly, Wollek Tibor (mindkettő Videoton) és az ugyancsak „egyszeres” Godán Lajos (Csepel).
Luxemburg legjobbjaival szemben ezeket a labdarúgókat küldte pályára a szakvezető: Rothermel Ádám (Újpest) – Nagy III János (Videoton), Bálint László (FTC), Rab, Lukács – Kovács József (Videoton), Nyilasi, Pintér – Fazekas László (Újpest), Várady Béla (Vasas), Nagy László (Újpest, helyette Wollek).
Abban az esztendőben összesen 37 játékos kapott helyet a válogatottban, a legtöbbször beállítottak tizenegye így festett: Kovács (5 mérkőzés) – Nagy III (8), Bálint (10), Horváth József (Újpest, 5) – Török Péter (Vasas, 5), Nyilasi (5), Pintér (8), Tóth András (Újpest, 5) – Fazekas (7), Várady (5), Nagy (6).
Nyilasinak jó éve volt: az FTC-vel májusban KEK-döntőt vívott, majd a bajnokság őszi szezonjában csak egyszer vonult le vesztes csapat tagjaként (Békéscsabán 0-1). A zöld-fehérek 11-szer győztek, fővárosi rangadóikat kivétel nélkül megnyerték (Újpest 4-1, Honvéd 4-3, Vasas 2-1, MTK 3-1, az első kettőt egyaránt 75 000 néző előtt). A tavaszi szezonban aztán háromszor is kikaptak, de a Győrött elszenvedett 2-4 vagy a Vasas elleni 2-3 megközelítőleg sem fájt annyira, mint az Újpest–Ferencváros 8-3, Fazekas öt góljával és 10-es osztályzatával.
A szombathelyi nyolcas különlegessége volt a helyszín is, hiszen a vasi városban először rendeztek A válogatott mérkőzést. Ez beleillett az 1974-ben kezdődött vidéki trendbe, melynek nyomán a bolgárokat (3-1) Zalaegerszegen, a svájciakat (1-0) Szolnokon fogadta a válogatott, sőt még Albert Flórián címeres mezes búcsúmeccsét, a jugoszlávokkal vívott barátságos találkozót (3-2) is – kideríthetetlen okból – Székesfehérváron rendezték.
A választás 1975-ben azért is esett a nyugat-magyarországi városra, mert a Haladás abban az időben kurrens klub volt, az évben MNK-döntőt vívott – 2-0-s vezetésről kapott ki 3-2-re a bajnok Újpesttől –, majd a KEK-ben játszott, és 7-0-s győzelemmel kezdett az FC La Valletta ellen. A Sturm Grazcal szemben kiesett (0-2, 1-1), de a hetes a szerencseszáma maradt, mert az 1975/76-os évadban a hetedik helyet szerezte meg az NB I-ben (ezzel – az ezüstérmes Videoton után – a második legjobb vidéki csapattá lépett elő).
A válogatott az 1975-ös évzáróra Pozsonyból érkezett, ahol barátságos mérkőzésen – Várady góljával – 1-1-et ért el az 1976-ban Európa-bajnok csehszlovákokkal szemben. A Vas Népe büszkén írta az Eb-selejtező előtt: „Napról napra szépül, csinosodik a Rohonci úti stadion környéke. Teljesen új köntösbe öltözik a főbejárat is. Hat új pénztár épült, elkészült a fedett lelátó. Eddig a csapatbusz csak különleges manőverrel tudott a pályára behajtani, az új széles bejáró azonban megoldja a gondokat.”
A Népszabadság jóval kisebb jelentőséget tulajdonított a mérkőzésnek. Sportoldalának vezető anyaga ez volt: „Tömegsportunkban még nincs folyamatosság.” S mellette csak két hasábon tálalta a szombathelyi premiert: „Tét a jó játék.”
Na igen, a nemzeti együttes már fél évvel korábban lemondhatott az Eb-részvételről. Áprilisban Wales csapata a Népstadionban is győzött (2-1), miután 1974 őszén Cardiffban 2-0-ra nyert a magyar együtes ellen. A karmester Kocsis Lajos, akinek még azt is elnézték, hogy az 1971-es brazil–magyar (0-0) előtt pityókásan érkezett meg a válogatott találkozójára – Rióba nem mehetett, de 1972 tavaszán újra felvehette a meggypiros mezt, és tagja volt az Eb-negyedik, majd olimpiai ezüstérmes együttesnek –, azt már nem tudta megúszni, hogy a walesiek ellen itthon 0-0-nál az ellenfélnek sarkazott egy labdát a felezővonal közelében, és az így induló akció végén vezetést szereztek a vendégek. A virtuóz középpályás egyszer még feltűnt a legjobbak társaságában – Nyilasi az ő pompás labdáját fejelte be az osztrákok ellen (2-1) –, ám aztán soha többé nem kapott meghívót.
Ha Szombathelyen is játszik, Nyilasi talán hatig, hétig is eljut. Persze az ötös is jeles, sőt kitűnő volt; kár, hogy a Perint partján kevesen látták. A nézőszámot 10 ezerre kerekítették, de a csípős hidegben még annyian sem merészkedtek ki a meleg szobából. Bezzeg, ha lett volna esély a továbbjutásra…
Akkor viszont a találkozót nem a vasi vidéken tartják.
