Magyar légiós egészen 2025-ig nem nyert angol bajnokságot, pedig nyerhetett volna, ha nem szól közbe a FIFA, aztán pedig az igazságszolgáltatás. Van, amikor ilyen „apróságokon” múlik egy futballistakarrier.
A futball hőskorában nem nagyon kalandoztak Angliában, illetve a Brit-szigeteken magyarok. Míg a kontinentális Európa futballtérképének jó részét belakták az 1920-as évektől a légiósnak állt magyar játékosok, a labdarúgás őshazája jóformán érintetlen maradt. A húszas évek egyik kapuskiválósága, a Barcelonában sztárrá vált és megverselt Plattkó Ferenc ugyan kacérkodott az angliai légióskodással, ám végül sosem játszott tétmérkőzésen a szigetországban.
A korabeli angol labdarúgásnak egyébként sem sok igénye volt a légiósokra – a legjobb skót, walesi, ír és északír játékosok úgyis Angliába szerződtek –, így a harmincas évekig egyetlen nem brit játékos, a dán válogatott, kétszeres olimpiai ezüstérmes Nils Middelboe csinált igazán nagy karriert az élvonalban.
A munkavállalási engedély beszerzése egyébként is nehéz volt, de aztán 1930-ban a britek gyakorlatilag betiltották a légiósok átigazolását. Amikor az Arsenal szerződtetni akarta a Wiener AC kapusát, Rudi Hident, a bevándorlási tisztviselők nem engedték be az országba az osztrák válogatott sztárt, pedig az Ágyúsok még állást is szereztek volna neki polgári szakmájában, pékként.
„Idegen játékosokat hozni viszolyogtató klubjaink számára, sértő a brit futballistákra nézve és a klubirányítás gyengeségének szörnyű beismerése” – mennydörgött a Topical Times-ban megjelent véleménycikkében az FA egyik tisztviselője, Charles Sutcliffe. A szabályozás szerint, ha egy professzionális futballista nem volt brit születésű, akkor csak két év helyben élés után kaphatott volna igazolható státuszt és játékengedélyt – ez pedig karrier-öngyilkossággal ért volna fel a legtöbb profijátékos számára. Az angliai játékengedélyhez szükséges amatörizációt kevesen (például a holland kapus Gerrit Keizer vagy a svéd csatár Hasse Jeppson) vállalták.
