Az 1964-es tokiói olimpián 4-4-gyel ért véget a magyar–jugoszláv vízilabda-találkozó és 6-5-tel a magyar–jugoszláv futballmérkőzés.
Mindkettő szenzáció volt.
Az első azért, mert Szepesi György, a legendás szpíker egy másik helyszínről érkezett az uszodába, és a tribün tetejéről összecserélte a csapatokat. A Jugoszláviában megjelenő Magyar Szó című napilap meg is említette:
A Budapesti Rádió közismert riportere izgalmában a magyar csapat egyenlítő gólját a jugoszláv csapat ötödik góljának nyilvánította.
Ám következett a magyar–szovjet találkozó, a végén a klasszikus „Lőj, Dömötör!”-rel (5-2), és a dobogón, valamint a közvetítő fülkében is minden a legnagyobb rendben volt.
Labdarúgásban szintén Magyarország válogatottja nyerte az olimpiai bajnoki címet. Úgy, hogy az játékokkal párhuzamosan az A válogatott két mérkőzést is vívott októberben a Népstadionban. A csehszlovákok ellen (2-2) ez volt az összeállítás: Tóth (Győri ETO, helyette Géczi, FTC) – Mátrai (FTC), Mészöly (Vasas), Sipos (Honvéd), Sárosi (Vasas) – Solymosi (Újpest), Rákosi (FTC) – Sándor (MTK), Göröcs (Újpest), Albert, Fenyvesi (mindkettő FTC).
A jugoszláv A-t pedig ez a garnitúra győzte le 2-1-re (a két meccs mind a négy magyar gólját Albert Flórián szerezte): Tóth (Géczi) – Mátrai, Mészöly, Solymosi, Sárosi – Mathesz (Vasas), Rákosi – Nagy Antal (Honvéd), Göröcs, Albert (helyette Puskás Lajos, Vasas), Fenyvesi.
Mai ésszel felfoghatatlan játékosbőség volt, nem csoda, ha a válogatott Eb-bronzérmet nyert ugyanabban az évben. (Kapott is érte kritikát eleget.) Az olimpiai csapat pedig ezzel a tizeneggyel állt ki a jugoszlávokkal szemben Tokióban: Szentmihályi (Vasas) – Novák (FTC), Orbán (Győri ETO), Ihász (Vasas) – Palotai (Győri ETO), Nógrádi (Honvéd) – Farkas (Vasas), Csernai (Tatabánya), Bene (Újpest), Komora (Honvéd), Katona (Honvéd).
A „jugóknál” – stílusosan – 6-5 volt a belgrádi labdarúgók javára a zágrábiakkal szemben. Jobbszélsőjük, Spasoje Samardzic (OFK Belgrád) a 28. percben megsérült, s bár a pályán maradt – csere nem volt –, mindennek lehetett nevezni, csak makkegészségesnek nem.
Amikor bicegni kezdett, akkor már 4-3-at mutatott az eredményjelző tábla. Ivica Osim, aki az idő tájt a szarajevói Zeljeznicarban futballozott, majd 220 bajnoki meccset lenyomott a francia első osztály több csapatában, mielőtt neves edző – a többi közt Jugoszlávia szövetségi kapitánya – vált belőle, mindjárt a második percben beköszönt, de a tatabányai Csernai Tibor duplája révén a 11. percben már 2-1 volt „ide”.
A bányász – korábban vasutas és kohász, azaz a BVSC-ben, majd Ózdon játszó – csatár összesen 246 első osztályú mérkőzést számlált, de válogatott szereplést egyet sem. Ahogyan a tokióiak közül nem volt az A csapat tagja a két másik vidéki játékos, Orbán Árpád és Palotai Károly sem.
A tokiói 2-1 pedig szintén rövid ideig élt: a zágrábi Dinamóban futballozó Rudolf Belin a 12. percben egyenlített 2-2-re. Aztán az Alberttel később a válogatottban szuper triót alkotó, az 1966-os világbajnokságon a vb-n tizenkét éve veretlen brazilok ellen gólcsodákat bemutató Farkas János és Bene Ferenc következett: a 25. percben már 4-2-n ámult a japán közönség. Slaven Zambata (Dinamo Zágráb) úgy érezte, neki is fel kell iratkoznia – megtette –, majd klubtársa, Belin ismételt (35. perc: 4-4!).
Ha azt hiszik, könnyed játszadozás zajlott, súlyosan tévednek. Az első félidő utolsó előtti percében Jovan Miladinovic, a belgrádi Partizan védője, aki aztán 17-szer szerepelt az A válogatottban is, megütötte Katona Sándort, amikor ott sem volt a labda. Fukusima Genicsi, az éber japán játékvezető kiszúrta a szabálytalanságot, és tizenegyest ítélt, amelyet Csernai értékesített (5-4).
Csernai a második félidőben is a hálóba küldte a büntetőt (6-4), ám a szünet után elállt a góleső, Oszim csak a 82. percben érte el az újabb gólt, amely a végeredményt jelentette (6-5).
A Labdarúgás című szaklap így is lelkendezett:
Az egész olimpiai labdarúgótorna legjobb mérkőzése volt a magyar–jugoszláv találkozó, amely remek futballt hozott, a legkényesebb ínyenceket is kielégíthette.
Ötlet, iram, lendület, technika és tizenegy gól volt ezen a meccsen, amely után a japánok csak annyit tudtak mondani: sohasem hitték, hogy a labdarúgás ilyen nagyszerű játék!”
A magyar lapok nem osztályoztak, jugoszláv értékelés szerint 5-öst kapott Szentmihályi Antal, 6-ost Novák Dezső, Orbán, Palotai, Nógrádi Ferenc, Komora Imre és Katona Sándor, 7-est Ihász Kálmán, Farkas és Bene, 8-ast a négygólos Csernai.
A magyar csapat százszázalékos teljesítménnyel, ötből öt győzelemmel (Marokkó 6-0, Jugoszlávia 6-5, Románia 2-0, Egyiptom 6-0, Csehszlovákia 2-1) hódította el az olimpiai aranyérmet. Az együttes mutatós gólátlaga 4,4 volt. Minden mérkőzésen játszott Novák, Orbán, Ihász, Komora, Farkas, Bene és Katona, négyszer szerepelt Palotai, Nógrádi és Csernai, háromszor Szentmihályi, kétszer Gelei József, Szepesi Gusztáv (mindkettő Tatabánya), egyszer Varga Zoltán (FTC). Kerettag volt, de nem lépett pályára: Káposzta Benő, Dunai Antal (mindkettő Újpest), Nagy István (MTK), Orosz Pál (FTC), Nagy György (Honvéd).
A (finoman szólva) nem mindig töretlen magyar–jugoszláv barátság a hatvanas években kiteljesedett, így az olimpiai idején is virágzott. A Vojvodina például a Honvédot látta vendégül 50 éves jubileumán, 1964. október 19-én. Az újvidéki együttes erre a tizenegyre mért 2-1-es ünnepi vereséget: Takács – Pós, Sipos, Vági, Mihalecz – Tussinger, Kanyó – Nagy Antal, Balog, Tichy, Tóth Kálmán.
Ám ha nem lett volna halaszthatatlan távol-keleti elfoglaltsága Nógrádinak, Komorának, Katonának?
