Profi pályafutásod lezárása után, mint sokan mások, benne maradtál a futballban, edzősködtél, mellette focisulit indítottál. Aztán 2007-ben egyik napról a másikra megszakadt a viszonyod a magyar labdarúgással. Mi történt?
Egyszerű és logikus az események sora. A ’80-as, ’90-es években közbeszéd tárgyát képezte, hogy
a magyar labdarúgók nem a világ a legedzettebb sportolói. Képben voltunk ezzel mi is, hiszen a Népligetben pontosan láttuk, hogy az atléták, úszók, tornászok nagyságrenddel többet, intenzívebben melóznak az edzéseken. Viszont így akadt szabadidőm bőven, amit próbáltam értelmesen eltölteni.
A karrierem alatt lehetőségként tekintettem arra, hogy a futballban maradok, így a testnevelési egyetemen középfokú edzői és sportmenedzser szakon – egyébként a gazdasági főiskolán is – diplomát szereztem. Idővel felnőtt edző akartam lenni, azt gondoltam, ehhez az kell, hogy előbb az utánpótlásban megtanuljam a szakmát, így amikor 2001-ben abbahagytam a futballt, korábbi csapattársam, ifjabb Albert Flórián, aki szerencsémre éppen a Fradi-utánpótlás vezetőjeként dolgozott a klubnál, nekem szegezte a kérdést: „Manci, mi lenne, ha a Fradinál dolgoznál tovább?” Persze, hogy nagy örömmel vágtam bele a munkába, amely mellett aztán folyamatosan képeztem magam, eljutottam az A licenszig. Az utánpótlás szint nagyon is tetszett. Élveztem a foglalkozásokat a gyerekekkel, napról napra láttam a fejlődésüket, és kifejezetten jó kapcsolatot ápoltam velük. Aztán 2005-től megbíztak a női válogatott irányításával, és gyorsan rájöttem, hogy az edzőség nem az én utam.
Mi hiányzott belőled?
Ezen a szinten már nem tudtam átadni a gondolataimat, hatással lenni a játékosokra. Mosolygós, kenyérre kenhető gyerek vagyok, a felnőtteknél való edzőséghez azonban kell egyfajta karakter, tekintély.
Hiányzik belőlem az a fajta agresszió, szigor, ami ahhoz kell, hogy féljenek tőlem.
Hiába mondtam az egyik játékosomnak, hogy a következő edzőtáborban legyél öt kilóval kevesebb, mégis többet mértünk nála a végén, mint az elején. Én meg képtelen vagyok arra, hogy példát statuálva, üvöltözve, leszidva elzavarjak bárkit is, hogy a többiek észbe kapjanak, és onnan kezdve vigyázzban álljanak.
Miért szükséges, hogy az edzőtől tartson, féljen a tanítványa?
Visszagondolva a múltba, mi is akkor tudtunk eredményt elérni, ha a tekintélyelvűség, a félelmünk okán kellő távolság alakult ki az edző és játékos közt.
A jelen közbeszédének pedig az a tárgya, hogy a Kelet- és Közép-Európában honos „makarenkói pofon”, a tekintélyelvű, félelemközpontú gyakorlat vagy a skandináv iskolaként emlegetett meggyőző, értelemre ható edzői módszer vezet inkább sportsikerre. Attól lesz jobb a labdarúgó, ha meggyőzik, vagy akkor, ha mindent lenyel, amit letolnak a torkán?
Nem tudom. Nézzük a Fradit: miközben a Rebrov-érában jól látszott a szervezettség, a taktikai fegyelem, BL-csoportkörbe jutott a csapat, azt is nyílt titokként kezelte mindenki, hogy az ukrán edzőtől tartottak a játékosai.
Mit tett, amiért féltek tőle?
Semmi extrát. Egyszerűen nem az a mosolygós, beszélgetős fajta. Pókerarc, aki nemcsak az öltözőben, a klubházban is mindenkivel tartotta a három lépés távolságot. Olyan edző, aki nem foglalkozik azzal, hogy aludtál vagy sem, jó kedved van vagy rossz, ha utóbbi, akkor mi bánt, ahogy akkor sem érdekli, mit érzel, ha kirak a keretből. Nem kezd el simogatni, mentálisan fel- vagy visszaépíteni, mert ez nem az ő dolga, hanem a pszichológusé. Neki azok a játékosok kellettek, akik mindent elfogadtak, elviseltek tőle. Ez a fajta emberi karakter jobban illik a Fradihoz, és köszönőviszonyban sincs a személyiségemmel.
Én emberközpontú vagyok. És konfliktuskerülő. Az az edző voltam, aki, ha megbántotta a játékosát, megpróbálta kiengesztelni. Ha azt kérnék, hogy holnaptól utánpótlásedzőként tevékenykedjek, nagyon szívesen vállalnám. Abban élmény volt dolgozni. A felnőtt futballban nem. Úgyhogy inkább csinálom kicsiben a magam üzletét, és úgy csinálom, hogy a partnereimmel mosolyogjunk.
Mi a „magad üzlete”?
Amikor 2007-ben rájöttem, hogy nem az edzőség az utam, tanácsot kértem apukámtól. Az egyik nagy biztosítónál dolgozott. Azt mondta: „Közismert sportoló voltál, a kapcsolatrendszered remek, szeretsz emberekkel foglalkozni, gyere és nézd meg, hogy működik egy biztosító.” Pár hónap alatt arra jöttem rá, az, hogy veszélyközösségek számára hozol létre jó termékeket, ha normálisan csinálod, nem vagy szélhámos, nem a másikat akarod lehúzni, vonzó szakma, ráadásul jó ügyet szolgálsz vele. Ugyanakkor maga a multilét nem vonzott. Ezért egy év után átigazoltam egy nagy alkuszhoz, majd egy kisebb alkuszhoz, végül 2017-ben megalakítottam a saját alkuszcégemet.
Valamelyik nagy cég termékeit értékesíted?
Ha valakivel ellentétes a véleményem, bizonyos kérdésben nem állunk egy platformon, inkább azt mondom, maradjunk kapcsolatban, de mivel másként gondolok a világ dolgaira, másfelé is megyek. Az évek alatt arra jöttem rá, az ilyen habitusú ember nehezen viseli, ha parancsra kell dolgoznia. Nekem sem megy. Így, amíg képes vagyok önerőből növekedni, maradok a magam ura, és nem kötelezem el magam kizárólag egyetlen céghez.
Nincs abban ellentmondás, hogy miközben futballistaként folyamatosan edzői utasításokat hajtottál végre, mégsem szeretsz „parancsra dolgozni”?
Játékosként is rendre akadtak konfliktusaim.
Kivel?
Az első felnőtt edzőmet Rákosi Gyulának hívták, zöldfülűként meg sem mertem szólalni az öltözőben, úgyhogy vele még nem akasztottunk bajuszt.
A második sem kisebb Fradi-ikon, a pályakezdő Nyilasi Tibor. Hát vele?
Az 1990–91-es bajnokság elején Nyíl is, mi is kerestük a közös utat. Ekkor már olimpiai válogatottként erősebbnek éreztem magam. Még mindig pubi, 21 éves játékosként elmondtam, hogy szerintem keveset edzünk. Ebből lett egy kis feszültség köztünk, szerencsére nem jutott túl az öltözőn.
Kivett a csapatból?
Könnyen átlépte, megoldotta ezt azzal, hogy megbeszéltük. És, ha az öltözőben ezt meg tudod beszélni, akkor miért vett volna ki? Játszottam tovább, és tavasszal már jöttek a győzelmek, 1992-ben a bajnoki cím, ami után az Év labdarúgójának választottak. Azóta is tök jóban vagyunk.
A következő években Novák Dezső, Mucha József és Varga Zoltán dirigált téged a Fradi kispadról. Egyik sem kis név. Mindegyikkel akadt összetűzésed?
Novák Dezső bácsival az a szerencse ért, hogy nála állt össze a legerősebb Fradi. Domináltunk az NB I-ben, meneteltünk a nemzetközi porondon, 1995 őszén BL-csoportkörbe jutottunk és
az a helyzet, hogy az öltözőben a siker mértékével fordítottan arányos a konfliktushelyzetek száma.
Mucha József csak átmenetileg ült a padon, de Varga Zolival már összeakaszkodtam. Az a vita sajnos kiment az öltözőből, botrány is lett belőle.
1981–1996 között 15 éven át játszottál a Ferencvárosban, Vargánál mégis egyik pillanatról a másikra kettétört az Üllői úti karriered. Miért rakott ki a csapatból?
Taktikai kérdésben nem értettünk egyet – de ez szerintem normális dolog, játékos és edző között gyakran előfordul. A kérdés az, hogy milyen stílusban zajlik a vita, és emberközpontú-e, meg akarja-e érteni a játékost az edző.
Abban a korban kezdtél futballozni, majd lettél NB I-es, válogatott labdarúgó, amikor még létezett a poszt, a védősor mögé méterekkel belógó libero. Hogy lett belőled védő, pláne söprögető?
Sosem tartottam magam extra képességű labdarúgónak. Azt tudtam, hogy az átlagnál sokkal gyorsabb vagyok, meg védőként elég jól látok a pályán, tudok helyezkedni. De például az a fajta rúgóerő és -technika, ami mondjuk Pintér Attilát jellemezte, azzal nem rendelkeztem. A fejelés sem tartozott az erényeim közé, már serdülőben sem én rugdostam a gólokat. Aztán közbeszólt a szerencse, mert az mindig kell. Az 1989–90-es bajnokság telén Pinyő Belgiumba igazolt, Rákosi Gyula bácsi pedig kényszerből berakott söprögetni. 19 évesen, 180 centisen, alulról súrolva a 70 kilót.
Manapság az, hogy ilyen alkattal valakit mély vízbe dobjanak, pláne a védelem tengelyében, szinte elképzelhetetlen.
Ma már, amikor a belső védők is gyakran egy az egyben embert fognak, számít a méret, mert elkerülhetetlen a testi kontaktus, a fejpárbaj. Igaz, akkor is sokan csodálkoztak. Vépi Peti, aki az utánpótlásból ismert, azt mondta Gyula bácsinak és Szűcs Lajos pályaedzőnek, ne izguljanak, meg fogom oldani. Így mertek berakni. És bejött. Illeszkedtem az akkori Fradi stílusába, dominanciára törekvő játékába. Az volt a feladatom, hogy a félpályánál megállok, és ha az ellenfél védői előre rúgják a labdát, liberóként a csatárral szemben megnyerjem a futóversenyt és elvegyem tőle a labdát. Aztán, amint megszereztem a lasztit, lepasszoltam Vincze Ottónak vagy Lisztes Krisztiánnak, ugyanis a megoldóképletet ők gyártották, sosem én. Ezt a szerepkört meg tudtam úgy oldani, hogy ne kelljen ütköznöm.
Azért feszegetem ezt a liberokérdést, mert a korabeli hírek szerint ezen vesztetek össze Varga Zoltánnal. Ő már vonalban védekeztette volna a négy védőt, és szerinte azt a szerepet te nem tudtad ellátni – így vált a söprögetés, a korábbi erényed hirtelen kereszteddé. Varga meg sem próbált egy sorral feljebb tolni, védekező középpályásként a védelem előtt „elősöprögetni”, inkább leírt itthon belső védőként?
Valóban megfordult a fejében, hogy középen kéne játszanom, de nem ez okozta a fő konfliktust köztünk.
Akkor mi?
Olyan régen történt már. Erről nem szeretnék beszélni.
Küzdöttél a visszakerülésért?
Nem. Ez is azt példázza, nehezen élem meg azt, ha olyat erőltetnek rám, amivel nem feltétlenül értek egyet.
A kettőnk közti szituáció feloldására sokkal észszerűbb megoldást jelentett, hogy amint megkapta a csapatot, szinte egyből Kassára igazoltam. A vasgyár és a helyi fociklub magyar tulajdonosa, a Rezes család nagyon erős hátteret biztosított. A Fradi kapott értem 450 ezer dollárt. Kvázi másfél évig belőlem élt, én tartottam el a már erős anyagi problémákkal küzdő klubot.
Abban is szerencsésnek mondhatom magam, hogy Kassán még liberót tudtam játszani.
Nem is rosszul, hiszen 1997 őszén a Kassával is szerepeltél a BL-csoportkörben, játszottál a Manchester United, a Juventus és a Feyenoord ellen. A Fradival vagy a Kassával maradt az emlékezetesebb a BL-szereplés?
Mindkettő óriási élmény, ám két dolog egyértelműen a Fradi javára billenti a mérleg nyelvét. Egyrészt 1995-ben szereztünk négy pontot, 1997 őszén a pontszerzés, mint bravúr nem sikerült. Másrészt a Fradival érzelmileg nagyságrenddel mélyebben megérintett a csoportkörbe jutás, a telt házas meccsek az Üllői úton, hiszen ott nevelkedtem.
Ha ilyen jól ment Kassán, 1997 nyarán miért igazoltál újra a Fradiba?
Tavasszal már kevesebbet játszottam kezdőként, ezért kölcsönadtak. Örömmel jöttem haza, mivel a Fradi edzőjét újra Nyilasi Tibornak hívták.
Ezek után, hogy kerültél Kínába, játszottál egyáltalán meccset? Mert erről az egy évedről meccsstatisztikát sehol sem találtam.
70 ezer dollárért megvettek a Kassától, és fantasztikus egy évet töltöttem Kínában, ahol már minden meccsen középpályásként játszottam. Akkor még a VHS-időszakot éltük, így videókazettára vágtam össze magamról egy filmet, amit a menedzserek a világ minden tájára szétszórtak. Kínából hívtak próbajátékra. Ott Mracskó Misi törte az utat, fel is hívtam, mit érdemes tudni a kínai fociról. „Van egy központi edzőtábor, minden csapat itt van. Téged is oda visznek majd” – mesélte. Kimentem. Úgy kell elképzelni a helyet, mint a tatai edzőtábort, csak éppen tízszer akkora. Ott élt és edzett 16 csapat, mindegyik külön stábbal, külön pályán. Kivétel nélkül mindenkinek kötelező szintfelmérőt kellett teljesíteni, így aztán a csapat, amelyik meghívott, azonnal Cooper- és ingatesztet futtatott velem is, ami nem okozott gondot. Akinek nem sikerült, meg sem nézték hogyan bánik a labdával a pályán. Csak ezután jöhetett az egymás közötti játék, amely alapján úgy döntöttek, kifizetik értem az átigazolási díjat.
Ha összevetjük a büdzséket, pénztárcákat, a játékosok a honoráriumát, hogy viszonyult Kassa és Kína a ’90-es évek NB I-éhez?
Itthon gyakran csúsztak a fizetések meg a prémiumok, játékosként nem egyszer adódtak átmeneti anyagi problémáink, de mivel ment a szekér, és folyamatosan nemzetközi porondra léptünk, az UEFA pénzekből rendre kiegyenesedtünk. A ’90-es évek közepén havi egymillió forint körül jött össze a bevétel. Nem kerestünk rosszul, de persze messze nem úgy, mint a maiak.
Ezzel vitatkoznék. 1995-ben az átlagfizetés bruttó 40 ezer forint körül mozgott, 2022-ben 515 ezer forintot mutatott ki a statisztikai hivatal. Azért hozom a 2022-es példát, mert az az utolsó pénzügyileg lezárt futball év, amelyben bruttó 3,8 millió forintot mutattak ki NB I-es átlagkeresetként. Szóval míg ti – igaz éppen BL-csoportkörösként – az aktuális átlagkereset 25-szörösét vittétek haza, a maiak csak a 7,5-szeresét. A számok valóban jóval nagyobbak, ám az arányok jelentősen kisebbek.
Ez igaz.
És külföldön?
Mindkét helyen nagyjából a kétszeresét kerestem, mint itthon. Kína javára billenti a mérleget, hogy ott semmire sem költöttem, a központi edzőtáborban kaját, szállást, utazást, mindent álltak, így a fizetés szinte teljes egészében megmaradt.
Fantasztikus egy évként jellemezted a kínai kalandot. Ha ilyen jól érezted magad, miért jöttél haza, ráadásul nem is a Fradiba, hanem Zalaegerszegre?
A kultúra tetszett, de a kaját nehezen szoktam meg. A magyar konyha után minden nap rizst enni…, bár igaz, változatosnak tűnt, mert vagy 32-féle módon tudták elkészíteni. Az sem segített, hogy akkor Skype vagy WhatsApp hiányában nem láthattam a szeretteimet, ráadásul olyan méregdrágán számolták a telefonperceket, hogy hetente egyszer emeltem fel a kagylót, akkor is csak pár szóra, hogy tudjam, otthon minden rendben van. Aztán, amikor hazajöttem, már Dragóner Attila játszott a Fradiban és nem söprögetőt. Nem maradt helyem. Glázer Robi azért hívott, mert kiesőhelyen állt az Egerszeg, de hála istennek, bent maradtunk. Nyáron jött Bozsik Peti, és vele a sikerek, de abból én már nem vettem ki a részem, mert az évek alatt lassultam, Urbán Flóri, Csóka Zsolt jobb párost alkottak. Mehettem volna még NB II-be, hívott a REAC is, de az annyira nem hiányzott. Inkább befejeztem.
Mennyire készítettek fel, segítettek benneteket abban, hogy a futballkarrierből származó bevételt mibe fektessétek, esetleg takarékoskodva, félretéve gondoljatok a jövőre?
Akkor se foglalkozott vele nagyjából senki, meg ma sem. Amikor TF-re jártam, rengeteg olyan tanulmányról hallottunk, hogy az NBA-, az NFL- és NHL-játékosok 90 százaléka 5–10 év alatt simán eltapsolja a pénzét. Korábbi milliomosok válnak pályafutásuk után földönfutóvá. Akkoriban futballistaként is ez várt rád, hacsak a veled született érzék vagy egy korrekt ember, aki megfogta a kezedet, nem segített. Azt tapasztalom, ma sokkal jobb a helyzet. Király Gabiék korosztályától kezdve már talán másképp gondolkodnak a labdarúgók, és bízom benne, hogy a mai fiatalok még jobban, tudatosabban próbálnak megtakarítani, vállalkozni, befektetni.
Te mibe fektetted a futballal keresett jövedelmedet?
Baromságok tömkelegét csináltam, rengeteg költöttem szívből úgy, hogy nem számoltam, melyik befektetésem mikor fog megtérülni. Volt nekem nyelviskolám Zalaegerszegen, focisulim, és mindegyikbe csak toltam a pénzt. Utóbbihoz a Bókay-kertben például kerítést építettem, befüvesítettem a pályát, fel sem tűnt, hogy nem a sajátomét építem, hanem az önkormányzat ingatlanján önkormányzati feladatot látok el.
2007-re egy lakásom maradt kézzel fogható értékként, azt is eladtam. Hülye voltam, nem bizonyultam jó vállalkozónak. Benne vagyok abban a 90 százalékban, aki eltapsolta a focival keresett pénzét.
Mindezek ellenére újraépítetted magad, vállalkozó lettél, kiegyenesedtél, talpra álltál.
Az évek alatt beletanultam, most már sokkal tudatosabban élek. Van egy kétezer ügyfelet számláló tisztességes vállalkozásom, ami elegendő munkát ad. A gyerekeim hála istennek szépen növögetnek, okosodnak, még tudok focizni a Fradi-öregfiúkkal, abszolút elégedett vagyok az életemmel. Maradjon így sokáig.
Egyvalamiről nem beszéltünk, mégpedig a válogatottról, holott 24-szeres vagy.
Na, az nem egy szép történet.
Miért nem?
Mert szerintem a mi időnkben sokkal jobb játékosok alkották a válogatottat, a ’80-as, ’90-es évek magyar labdarúgói tudásszintben sokkal közelebb álltak az európai és a világelithez, mint a mostani NB I-es átlag. Olyan labdarúgókkal játszhattam együtt nemzeti mezben, mint Illés Béla, Pisont István, Sallói Pisti, Halmai Gábor, Lisztes Krisztián, Vincze Ottó, Lipcsei Peti és még sorolhatnám, nem beszélve arról, hogy amikor 1992 márciusában Ausztria ellen debütáltam a válogatottban, még a 84-es csapat adta a gerincet: Kovács Kálmán, Kiprich József, Vincze Pilu, Détári Döme és a többiek. Tök jó generációk, a kéttucatnyi remek játékosból többen is komoly nemzetközi karriert futottak be – ehhez képest semmit nem értünk el.
Szakmai vagy szervezeti probléma, netán mindkettő együtt a sikertelenség oka?
Nem tudom, miért kaptunk Izlandtól kezdve olyan pofonokat, hogy Eb vagy vébé közelébe sem jutottunk. Pedig sokat agyaltam, agyalunk olykor közösen ezen, de tényleg nem tudom megmondani. Nem lehettem sokszor, csak 24-szer válogatott, de talán az is közrejátszhatott, hogy 1992–1996 között, ezalatt a kicsit több, mint négy év alatt öt kapitány (Mészöly Kálmán, Jenei Imre, Puskás Öcsi, Verebes József és Csank János) irányítása alatt játszottam – bár Csank már inkább Bánfi Janit preferálta. Jenei BEK-győztes, Puskás BEK-döntős, de a többiek is a kor legnevesebb edzői, akik bajnoki címek sorát nyerték a klubjaikkal – ezek alapján a szakmai tudásukkal aligha lehetett probléma. Talán kicsit gyorsan cserélődtek, így a szemlélet, a taktika is folyton változott.
Ha átlagos kvalitásban jobbnak, pláne a világelithez képest kevésbé lemaradva érezted a ’80-as, ’90-es évek válogatott játékosait, akkor mostanság mitől eredményes a nemzeti tizenegy?
Tényleg nem tudom. Ehhez bent kellene ülnöm az öltözőben.
Közszájon forgó állítás, kizárólag annak köszönhető a jelen felemelkedése, hogy Georges Leekens helyett Marco Rossit nevezi ki az MLSZ szövetségi kapitánynak.
Az új érában az MLSZ biztosít egy szektort, ahol a korábbi válogatottak együtt nézhetik a meccseket. Mi is csodálkozunk azon, hogy képes az a csapat jelentős sikereket elérni, amelyikben ugyanúgy 4–5, nemzetközi szinten is jegyzett, és 5–6, alázatosan dolgozó labdarúgó van, mint a mi időnkben. Az biztos, hogy Rossinak ebben nagyon komoly szerepe van. Mert Nagy Ádám – akit nagyon szeretek – mégis csak az olasz kettőben játszik. Callum Styles az angol háromból lett válogatott, Nagy Zsolt Felcsútról. De közben egyikük sem lóg ki lefelé a német vagy az angol világsztárok ellen, és azt se lehet mondani, hogy a vakszerencsének köszönhetően vertük el őket oda-vissza. Ma már úgy ülünk fel Anglia, Olaszország, Németország ellen a Puskás Aréna lelátójára, hogy nem vagyunk biztosak a vereségben, miközben a mi időnkben csak az volt a kérdés, mikor jön az első gól, és végül mennyi lesz a vége. Folyton beszélgetünk róla, és nincs rá elméletünk, mi hiányozhatott belőlünk. És igen, tök jók a srácok, nagyon örülünk a jelen sikereinek. És ez maradjon is így.
Széttárjuk a kezünket, majd összecsapjuk, és minden meccsen vörösre tapsoljuk a tenyerünket miattuk. Semmi irigység nincs bennünk.
